Reményik Sándor

"LÉLEKTŐL LÉLEKIG"

/Tóth Árpád posthumus-kötetéhez/

E percben tettem le a könyvedet.

Ismertetni, méltatni kellene...

Te mosolyogsz egy távol csillagon,

S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.

Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,

Hogy láttad befele folyt könnyemet,

Azt mondod, neked nem kell méltatás,

Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.

Ha láttál, láttad bennem magadat,

Láthattad, lelkem hogyan itta fel

Kristálycsillámú hagyatékodat.

Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,

Hogy int felém a szomorú tető,

Ragyog reám elérhetetlenül

Tört alakod, a szépen szenvedő.

Láthattad: kálváriád utait

Hogy jártam értőn ma este veled,

Bámultam beteg gazdagságodat,

S szégyelltem beteg szegénységemet.

Egy-egy igédre úgy ismertem rá,

Mint amely bennem régen vándorol

Gyötrelmesen keresi önmagát,

De testté nem válhatva, szétfoszol.

Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,

Míg én még hurcolom a bús igát,

És járom, szikkadt szívvel egyre járom

Vers-stációim meg nem írt sorát.

A méltatásod, látod, elmarad,

De bölcs mosolyod hozzám érkezik,

Kik egymást nem ismertük itt alant:

Suttogjuk ma: "Lélektől-lélekig".

Kolozsvár, 1929 március 19