PEDAGÓGUSNAPRA

 

Naptár szerint június első vasárnapja a mindenkori lélek- és embernevelők, a bölcsességgel és szeretettel útra indítók, a tudományukat örömmel megosztó tanítók, tanárok ünnepe. Valószínű mindenki hálával emlékezik egy-egy meghatározó tanítójára, tanárára, akitől az első biztató szavakat kapta. No, nem a hangoskodó, a tudományát mindennél többre tartóra, hanem arra az emberre, aki ösztönösen és tudatosan  is követte a Lev Tolsztoj által megfogalmazott ideált:
„Ha egyszer a pedagógus szereti a munkáját, akkor jó pedagógus lesz. Ha szereti tanulóit úgy, mint apja és anyja, akkor jobb pedagógus lesz annál, aki minden könyvet elolvasott, de nem szereti sem a munkáját, sem a tanítványait. Ha pedig egyesíti önmagában munkájának s tanítványainak szeretetét, akkor tökéletes pedagógus.”
Bizonyos, hogy ilyen tanára, tanítója volt a Szózatunk szerzőjének, Vörösmarty Mihálynak, aki 1818-ban – több mint kettőszáz évvel ezelőtt - 18 esztendősen versben mondott köszönetet szeretett tanítójának. Természetes a vers archaikus - disztichonokban zengő - nyelvezete, hisz 200 esztendő a nyelv életében is nagy idő, de az értő fül és figyelmesen olvasó szív ma is tökéletesen megérzi a hála, a köszönet szavait „drága tanítójának” az akkori „maturandus fiatalembertől”, a nemzet későbbi nagy költőjétől.

 

 

Vörösmarty Mihály
 
DRÁGA TANÍTÓM!...
 
Drága Tanítóm! Mit nyújtsak végtére jutalmúl,
Hogy megháláljam teljesen, amit adál.
Nincsen hatalmam alatt méltán lefizetni adómat,
Vedd Te csak, amit adok, szívem adózva fizet.
Engedd hálámnak buzgón kirebegni Nevedhez
Intézett szavait, s titkos hevére tekínts!
Hogyha csekély soraim rendében hanyatlani látod
A költői tüzet, engedelemre hajolj!
A gyakorolt elmét ékes müve kelleti, engem
Csak csupa hálaadás készt
s nyom erembe tüzet.
Oh bár ezt tudnám alacson versembe szorítni,
Méltó lenne egész tiszteletedre talán!
Szólni tanítsz magyarúl, és a nyelv titkait oldod
Nemzetiségednek fénye nagyokra ragad.
Érzeni, mint hazafit gyakor intésekkel is unszolsz
S ezt régen kezdvén őszbe borúla fejed.
S ah, hányszor fáradsz - áldás éltedre, magadra!
Hányszor rettent a mély Duna, fagy, zivatar.
Buzgóságod alatt elenyészett minden, utánad
Zeng a hálaadó nagy sereg, élni siet.
Érzéd azt, mikoron felavattak nemzeti fénnyel,
Szép tisztedbe, mi nagy, mily akadályos az ügy.
Érzéd, - szent lánggal forró mellyedben Hazánknak
Serdűlő fiait lenni bizatva reád.
S már elkészűlél, hogy megnyugtassad az áldott
Szándékon függő lelkeket, útba kelél.
A haladó évek már visszaborongva müvednek
Felségét jegyzik, míg Te Hazánknak örűlsz,
És korcs népeit is meg nem csüggedve hevítvén
A koszorus hűség társaihoz vezeted.
Élj hát érdemeid teljes díszében; irántad
Hogy hálámat adom, légy Te segédet adó.
(Pest, 1818)

 

Higgyük, hogy ma is vannak közöttünk olyan tanárok, akiket így őriz meg az utódok számára a mindenkori diákemlékezet.
A Tolsztoj által is követett érték és Vörösmarty Mihály örökké érvényes hálaszavaival kívánunk erőt, hitet, jókedvet, bőséget minden elkötelezett, hivatásának élő pedagógustársunknak!
 [A Czine Mihály Pedagógus Műhely tagjai]