Székely János

PARTI FÜZES

Szél járt egy teljes nyáron át.

Zúgott a fűzfalomb felettem.

Én kihallgattam sóhaját,

S amit hallottam, versbe szedtem.

PROLÓGUS

Nézz rám, és láss meg engem.

Láss, és gyönyörködj bennem.

Mert szép vagyok,

És rejtelmesen hallgatok,

És átsűrítem csendes és hatalmas

Jelképeimbe teljes életed.

Végy észre végre. Foglalat vagyok:

Taníthatok, és mindent adhatok,

S csak én vagyok, ki adhatok neked.

Nézz rám, és láss meg engem.

Láss, és gyönyörködj bennem.

Lásd végre meg, hogy ágaim lehajtom,

S tunyán tenyészve tengek itt a parton,

Míg fölfeszíti sátorát a Dél.

De lombjaimban sorsok árnya lobban,

Akárcsak lent, az ismerős Folyóban,

Mely futva áll, és hangtalan beszél.

Nézz rám, és láss meg engem.

Láss, és gyönyörködj bennem

Nézd a királyi nyárfák

Szeszélyes koronáját,

Amely villózva szökken a magasba,

S a föleire foltos árnyakat terít;

A mentát és katángot,

Az égő kecskerágót

S a fűzfaágak nyelvfüzéreit.

Nézd, mily mohón nyalintanak az enyhe

Méz-és világűr-illatú szelekbe,

S hogy leng a szélben, hogy mereng az ág!

És nézd a nyüzsge komlót, hogy befonja!

Hogyan piroslik fönt a galagonya!

És hogy lobog a lóherevirág!

A szőke fürtű nyíreket is nézd meg,

Füleld, hogy zúgnak, zengenek, zenélnek,

Hogy súg, suhog és zsong körül a rét.

És ne feledd a kerge szúnyogoknak

Zenéjét se, ha őszi láncba fognak,

És hallgasd meg az éjszakák neszét.

Hajolj rá mindenágra és virágra.

Végy észre már, hogy ne lennék hiába.

Tapintsd ki minden rezdülésem,

S fond együvé, hogy rész legyen a rész;

És ismerj minden ízemben magadra,

Mert sok vagyok és százezer darabka,

De mégis egy és teljes és egész.

RÉSZEK

Vagyok az Egy,

És Sok vagyok.

A sokban egy –és sok az egyben.

Mint holmi óriás keretben,

Szorongnak bennem törzsek és fajok.

Sokféleség, mely mindig ugyanaz,

Egység, amelynek minden tagja más:

Vágyok a csend, a nyugalom,

De ős viszály és örök pusztulás.

Mert minden részem én vagyok,

És ellenségem minden részem.

Hisz együttlétük éppen az egész,

De egymás ellen törnek az egészben.

Ha csúcsra szökve fényt rabol az egyik,

A másik szenved attól, és epekszik.

Ha mélybe tör amaz,

És édes nedvet szív, s nem önti vissza:

A másik sínyli, hogy elissza.

Sőt már a helyük is,

Melyet sietős növésükkel egyből

Foglalnak el a tág világterektől:

Bűn már az is!

(Hogy nem a másiké lett.)

Egymásra puszta létük is merénylet,

Kár és veszély egymásra már, hogy vannak,

És egymás nélkül mégis elsorvadnak.

Egymásért, egymás ellen nőnek,

S olykor nemcsak versengenek –de ölnek.

És pusztulni kell valaminek bennem

Mindig, hogy más viszont megéljen.

És részem az is, aki győzött,

De aki pusztul, az is részem,

S ha nékem jó, hogy győz az egyik,

Az is nekem fáj, hogy a másik

Senyvedve roskad romba.

Ennen romlásom éltet engem,

Ennen halálom élem át naponta.

Csoda-e, mondd, ha fáj?

Egység vagyok, s az egységben viszály.

Pusztulás fenntartotta élet,

Amely veszélyes fényekkel ragyog.

Bevallom, mért ne vallanám:

Egy óriási szenvedés vagyok.

Tetőtől talpig gyötrelem:

Ezt szítom én, és hordozom aléltan.

És amíg vagyok: van e szenvedés,

S csak addig vagyok, míg e szenvedés van.

HARCOK

Így van:

Szépségem, életem

Magában harc és gyötrelem.

Elpanaszolni sem merem,

Hogy mennyit szenvedek magamtól.

De hogyha rám sereglenek

Az emberek,

Csak akkor sejtem, mi a kín,

Csak akkor!

Jönnek, s amit a kék tavasz teremlett,

A nyár fellombozott, az ősz megedzett,

Gyötört a fagy, és kipróbált a hó,

És biztos már, hogy életrevaló:

Törzsem legifjabb, legmagasabb ágát

Mind elnyesik és tőből visszavágják,

És nyögve vágnak, és tűnődve nyesnek,

Mert erősek,

És így tartják helyesnek.

Jaj, látnál akkor engem meggyalázva,

Belezsibbadva gyászba és csapásba:

Hogy kushadok!

A szürkület elönt.

Magam se más, csak néhány szürke tönk:

Vért könnyezem, és tiszta könnyet vérzem,

Mert én vagyok az elhagyott,

S az elhagyó is én vagyok,

Gyászolt és gyászló egyben és egészben.

És nem is csak a feltörekvő ágat,

A csúcsokat és koronákat

Csonkítja meg a rendteremtő ember,

Ős burjánzásom ellensége –nem:

Olykor széltében is el-elhódítja

Természetes életterem.

Suhogva vág belém ásója, kése,

Hogy több legyen a rétje és vetése.

S ha odalesz a lusta nyár

S az ősz 3 a tél a faggyal és havakkal,

S a régi helyemen talál tavasszal:

Fogat csikordít, újra rám tör,

S pőrét meg-újra baltájára bízza.

S nem érti meg, hogy míg csak nőhetek,

Minden tavasszal újra ott leszek,

Mert képtelenség, hogy ne nőjek vissza.

Nem tehetem.

Tapasztalhatta régen.

Nincs arra módom,

Nincs lehetőségem.

Mert ami már enyém, én azt kitöltőm.

Szabott nagyságom van ezen a földön,

S nem nőhetek sehogy nagyobbra annál,

És nem lehetek kisebb önmagámnál.

Szabott nagyságom van, s az én vagyok.

Széltében: míg a folyóvíz elárad,

És édes nedvvel élteti a fákat,

Magasságban: míg nőni képesek

A népem alkotó fajok.

Nagyságom ez,

S e nagyság én vagyok.

Igen: nagyság vagyok,

És nem közömbös énnekem a hely sem.

Ha többet adnak: néptelen hagyom,

Ha elhódítják: újra visszaszerzem.

És hallga, hallga, milyen képtelen

És csodálatos az én életem!

Minthogy nagyság vagyok csak,

De székiben rabolnak,

És visszavágnak mindig a magasban:

Énnékem folyton növekedni kell,

Hogy mivoltomat megtarthassam.

Egy harc vagyok és kín és szörnyű tengés,

De részegítő, folytonos növekvés,

Növés –a szívem elszorul belé –,

Boldog növekvés önmagam felé.

ÁTVÁLTOZÁSOK

Így hát a szörnyű verseny és

Határtalan ellenségeskedés,

Amely örökké terjeszkedni csábít,

S folyvást magasba von:

A gyilkos harc ezekkel

A burjánzást lebíró emberekkel

Haszon nekik –de nékem is haszon.

Mert én e harcban semmimet sem vesztem.

Ők visszavágnak –én viszont növekszem.

S ha ők megkapják érte

Törzsem lenyírt gallyát,

Én megkapom a növekvést magát.

Roppant erő ez! Ez nekem azélet.

S az nékik is: erő és élet.

Hitelezőm s adósom mindenik.

Én felnövekszem –ők viszont levásnak,

És kín és élet, ez vagyunk egymásnak:

Ők énnekem –

Én őnekik.

Valóban: én is őnekik.

Hisz jelen vagyok én, ahol csak vannak

Kínnal faragják görcsös ágaim,

És áldanak, miközben felfaragnak.

Mert ágaimból fonják majd az érdes

Szakajtókat az ünnepi sütéshez.

A kosarat, melyben motyójuk hordják,

Ha vándorútra mennek.

A széket, melyen megpihennek.

A jó sövényt, amely kiszabja

Szegényes életük határát.

Sőt még a gátat is,

Mellyel az ős folyókat

Munkába fogják és mederbe zárják.

Ágamból lesz a tűz:

A lengő fény, az éltető melegség.

Ha rájuk rontanak az esték,

Énáltalam lesz, hogy kibírják.

Lemetszett ágamból faragja

A ballagó juhász a sípját,

És dal és fény és élet támad ebből

Az én fájdalmas, holt fölöslegemből,

Amelyet mindig újratermek.

S én volnék mind e változó alak,

S én volnék mind e fájdalmas felesleg.

Igen: ez is csak én.

A szürkülő szobákban

Engem égetnek, fonnak és faragnak,

Nemcsak az ágam,

Mert ami volt, az holtan is enyém.

Belőlem támadt, így tehát a részem.

S ha nincs is bennem teljesen a rész,

Teljes valómmal ott vagyok a részben.

Teljes valómmal: végtelen erőmmel.

Vágd rólam le a gallyt,

Rabold le, tépd le, nyírd le, s aztán

Plántáld a puszta földbe –és kihajt!

Kihajt, és nő, és boldogan virágzik,

S ha visszavágod: újranő megint.

És életet és száz gyökérző ágat

Növeszt magából alkatom szerint.

Lásd, ez is én vagyok:

Az ág.

És akkor is, ha rám tör és kivág

Az ember, s részletéletem

Alkatrészévé válik az övének.

Vagyok az ős, életteremtő élet.

Forrás vagyok, mely adni tud, csak adni,

És mégis egy, és mégis ugyanannyi,

S ha imitt eltűnik, amott

Ismét előtör változott alakban.

Mert ami belőlem való,

Halálában is halhatatlan.

VÁNDORLÁSOK

Felaprítottan és holttá meredve

Fonódom én az emberéletekbe.

És otthon vagyok mindenütt,

Mert törvényük mindig betartom.

De eleven-egészben, épen,

Igazában és voltaképpen

Itt vagyok itthon én, a parton!

Itt, hol dereng a víz, és partra loccsan,

S megszépülök a tükröző habokban,

S ha fényre várok, nem hiába várok,

S a víz a lágy gyökérzetig szivárog,

Elöntve ott a bolyhos és sötét

Gyökérvilág fordított dzsungelét.

Itt vagyok itthon én, ahol

Alászüremlik titkosan a mélybe

A víz: az élet Szelleme-Vezére,

Itt s mindenütt, amíg csak elhatol.

Gyökérzetem vakondcsapatja

Feléje áskál, őt kutatja.

Ő szabja meg nagyságom, álmom,

Őt követem és őt kívánom,

És otthagyom gőggel, unottan

–Ámbár ezerszer visszahódítottam –

A helyet is, hol ő már nem ragyog.

De ahol ő van, én is ott vagyok.

Így történik, hogy néha joggal ér

Gáncs és szitok.

Nemcsak növekszem: olykor hódítok.

Mert elszegődtem én

A szellem nyomdokába,

S ha elmegy: nékem menni kell utána,

Vezérem ő, s én ő vagyok egészen,

És ahol ő nincs, nem lehetek én sem.

Hadd dúdolom még el, milyen csodás

E fűzvándorlás és honfoglalás,

Midőn széthullnak formák és határok,

Míg új hazámra rátalálok.

Hadd mondom el: lassan gyökérzem arrébb.

Sután és konokul.

(Ha füzes megy, az évekig vonul.)

Megyek, szívósan költözöm a parton,

S ami utamba gátat állít,

Mind részemmé és önmagámmá válik,

Mert körbefolyva és elöntve végül

Testembe oldom bölcsen és vitézül,

Mint étkét az amőba

S a többi egyszerű parányok.

Úgy, hogy eközben magam is

Kissé étekké s áldozattá válok.

Áthasonítok és hasonlom egyben,

S magamba gyúrok én, amit lehet:

Tavat, sövényt és rétet –szóval

Minden idegen életet,

És mindből értéket teremtek,

Nem úgy, hogy fölséges tokot

Sírok köréje bánatomból,

Amint a gyöngykagyló szokott,

Hanem bevonva őt is –hadd teremne! –

Saját termékeny életembe.

S így járok én, míg célhoz nem jutok,

És onnan aztán már nem mozdulok,

Mert ott ismét Nagyság leszek,

És nem lesz nékem közömbös a Hely sem.

Ha többet adnak –néptelen hagyom,

Ha elhódítják –újra visszaszerzem.

LEHETŐSÉGEK

Vén és tudatlan tönkkel, ifjú ággal

Így küzdök én a kétszeres világgal:

Egyikkel, melyben én is rész vagyok,

S a másikkal, mely bennem háborog,

Így fájok én, s növekszem szüntelen,

És így rejtőzöm százezer alakba,

Így vándorlok a földfelületen

A szellemtestű víz nyomán haladva,

Így, így verekszem én a puszta létért,

Hogy végre-végre meglelném a békét.

Mert nincs a földön vágyam semmi más.

Pedig tudom, hogy ő a pusztulás.

És mégis várom, szívszakadva várom,

Én nem tudom: talán a pusztulásom.

És amikor a hóhér ősz levássa

Az ágakról a lombot

S a lomb alól a kék virágözönt,

És magvaim a messzeségbe szórja,

És jéggé fagy a vízirózsa:

A rég várt béke végre rám köszönt.

Évente megjön és vigyázva

Bújtat fehér és tiszta gyászba.

De törzsem él, és szívem mit se gyászol,

S a gyászfehér nekem menyasszonyfátyol.

Mert harcaimban megpihentet, és

Felbátorít a szép semmittevés.

Ágam, még rajtam élő ágam

Piros rügyeket formál önmagában,

És hajladozva tűri a telet.

Mert arra gondol, ami nem lesz,

De amivé –ha meghagyják –lehet.

Törzsem békésen nyújtózik,

Feledve már, hogy mennyit vérzett.

Húrrá feszül alant a lágy gyökérzet.

És magvaim, én kedves magvaim,

Kiket aggódva szórtam széjjel,

Mert ezer közül egy ha megmarad,

Most még egyenlő vággyal és eséllyel

Várják a tavasz fényeit,

Hogy felengedjen már a part.

S egész mivoltom, mint egy felcsavart

Rugó feszül magára, s majd kipattan.

S kipattan majd a lángoló tavaszban!

Jaj, mennyi élet! Mennyi-mennyi bőség!

Mennyi befúló, ritka lehetőség

Feszül ilyenkor részeimben!

Ha mind beválna, én lennék a Minden!

És jól tudom, hogy mindez szétomolva,

Élettelen hull majd a nyári porba,

Mégis olyan vagyok ilyenkor, télen,

Mint amikor minden lehettem volna,

Az ősvilágban, egykor, régen.

ŐSI SÖTÉT

Éltem én egykor önmagamban,

Voltam én egykor öntudatlan.

Éltem-voltam az ősi sárban,

Titokzatos, meleg magányban,

És feltáplált a lágy gyökérzet

Édes és álmos nedvet szíva,

S nem tudta: szív-e, s honnan szívja,

S mit szív, s az ajka miben ázik.

És nem tudta, hogy fönt a lombja

Hatalmasan él és virágzik.

Voltam én egykor önmagamban,

Éltem én egykor öntudatlan.

Éltem-voltam az ős szelekben,

Esőben, fényben és melegben,

S a zsenge lomb kibújt a fényre,

S tüzét s erőit mind felitta,

Aztán magát ismét aláborítva

Gyökérré szűrte mind e ragyogást

De nem tudta, hogy van alul gyökérzet,

Nem tudta ezt és semmi mást.

Éltem én egykor önmagamban,

Voltam én egykor öntudatlan.

Voltam, s kiszűrtem a világból

Önnönmagára növényi életét.

Gyökérként: nedveket és sókat,

Lombként: a fényt, s az állatoknak

Fanyar leheletét.

Kiszűrtem magam a világból,

És vér áramlott gyökértől a lombig,

S lombtól gyökérig áramlott a vér.

De nem tudott a lomb sem a gyökérről,

És nem tudott a lombról a gyökér.

Voltam én egykor önmagamban,

Éltem én egykor öntudatlan.

Éltem-voltam, és áramlott eremben

A világ sava-fénye öntudatlan.

Megkapaszkodtam lombbal és gyökérrel

Fent és alant, a fényben és salakban,

S csak most tudom, hogy mindez én vagyok már:

Mélység, magasság közös vérere.

És maga vagyok ez az örök áram,

És maga vagyok az örök csere.

Éltem én egykor önmagamban,

Voltam én egykor öntudatlan.

Éltem-voltam és nőve nőttem,

Jövőtelen és múlttalan.

S ma én vagyok a magasság s a mélység.

Én egyesítem őket egymagam,

Mert alávágyik mindig a magasság,

És csúcsra vágyik szüntelen a mély.

És bennem száll a magasság a mélybe,

És bennem szökken magasba a mély.

EPILÓGUS

S most eltűnődöm: visszavágyom-e?

Szebb volna ott, a csendes ősvilágban?

Jobb volna most is békén tengeni,

Rejtelmesen és bölcsen és lezártan?

Kívánom-e, s valóban azt kívánom,

Hogy burjánzásom gáttalan legyen?

És megborzong a lomb, suhog zenélve,

És sejtelem vegyül a lágy zenébe,

És halkan kél a válaszom: Sosem.

Hát hogyan lenne úgy, hogy jól legyen?

Mondd, lélek, mit kívánsz magadnak?

Ha összefutna mindenegy erő,

S az összes éltető hatalmak,

És benned futna össze mindenik,

S csak tőled függne részlet és egész,

Hogyan intéznéd életed,

Mely csupa harc és szenvedés?

Mit tennél, mondd?

Hogy élnél, furcsa lélek?

És halkan kél a válasz: Ahogy élek.

Ahogy ma élek, éppen úgy.

Örökös harcban, fájdalomban.

Mert tetszik nékem a világ, ahogy van,

S hogy éppen így van, abban tán

Énnékem is van némi részem.

Így élnék mindhalálig én,

Konokul, szépen és egészen.

Mert megéltem olyan időt,

Hogy minden ág hatalmasan kinőtt,

S szabott határaim között

Hullt rám a napfény és a hold-varázs.

És csupa fény volt akkor a nappal,

Az éj csupa lombsuhogás.

Megélek én ilyet ma is nemegyszer,

S kedvemre van, hogy érte küzdenem kell.

Jó, hogy örökkön nőhetek,

És hogy idegen életek

Foglalnak engem életükbe.

S hogy ős vagyok, és minden élet tükre.

Így élnék én mindég, ahogy ma élek,

Mivelhogy csak a vállalt élet

Erős és méltó önmagához.

Magasba, levél!

Gyökér, le a mélybe!

Vessző, növekedj!

Szent barka, virágozz!

(1958)