MÚLTIDÉZŐ...

 Adalékok a „kollektivizálás hátteréhez”

/Történelmi lecke nem csak fiúknak 2019 tavaszán/

Pünkösd havában, amikor a szántó-vető ember aggodalommal tekint az égre, vizsgáló szemmel nézi a földet, hisz az esztendő kenyerének sorsa most dől el, időszerűnek érezzük e sajátos gondolatsor és kutatás eredményét megosztani.

A 21. század elejének embere egészen másképp látja a világot, közvetlen környezetét, másképp éli az életét, mint akár a nagyszülei. Nem állítanám, hogy oly sokat ment előre a világ, és ez lenne a változás oka. Egy emberöltővel korábban (kb. 30 évvel ezelőtt, a rendszerváltoztatásunk idején) az óhajtott nyugati életmódhoz való tartozásunk első jeleiként éltük meg a hatalmas bevásárlóközpontok gombaszerű szaporodását hazánkban. Örülhettünk, hogy paradicsomot és cseresznyét de még földiepret akár a karácsonyi asztalra is tehetünk, mert mindig, szinte minden időben minden zöldség/gyümölcs megvásárolható. A háziasszonynak már nem kell a baromfival sem bajlódnia, tálcán, lefóliázva azt a részét veszi meg az áhított csirkének, amit elkészíteni szeretne. Hol van már az az idő, amikor a csirkének „csak” két combja volt, és azt természetesen a gyermekek kapták a vasárnapi ebédnél. Ma már természetesen a többi hozzávalót is a közeli „nagyáruházban” vásárolja be szinte mindenki.

De ez nem csupán a nagyvárosokban alakult így. A legkisebb  településen is áthaladva, azt láthatjuk: virágos, gyepes porták, az udvarokon legfeljebb egy-két kutya jelenti az állatokat. Kapirgáló csirkék, ékesen ébresztő kakasok, a patakon úszkáló kacsák , libák, netán az ólakban röfögő malackák már nem tartoznak a mai falvak világához.

Ugyanakkor gyakran csalódva ízlelgetjük ezeket, a csak nevükben hasonlító ételeket, és megállapítjuk, nem olyan, mint a nagypapa által termesztett vagy az út mellett vadon termő gyermekkori gyümölcs, a nagymama rántottcsirkéjéről nem is beszélve. De miért alakult így még hazánkban is, a 21.századi Magyarországon is? Az a vidéki ember (ahol a föld és még a szerszámok is meglennének a felmenőktől) sem akar gazdálkodni azon a magyar földön, ami évszázadokon keresztül fél Európát látta el jó minőségű hússal, gabonával, zöldséggel. Ennek a földnek a lakói mostanra eljutottak oda, virágoskertet, gyepet csinálnak a ház körül. Őseiktől megszokott életmódjukat feladva, elmennek valamiféle betanított, beosztott munkásembernek a legközelebbi nagyobb településre, majd hazatérve leülnek a Tv, a számítógép elé, legfeljebb hetente lenyírják a füvet. (Nem kaszálják, nyírják!)

Gyökerei vannak ennek az életmód-változásnak. Az a magyar ember, akinek évezreden keresztül a föld volt a mindene, abban mérte a saját és a családja biztonságát, ma még konyhakertet sem kíván művelés alá venni (tisztelet a kivételnek). A gyökerek a második világháború utáni szovjet mintájú erőszakos kollektivizáláshoz vezetnek. Amikor az egyetlen holdacskát, tehénkét és a maga igavonó erejét is feláldozni kész vidéki embereket, a magukat, családjukat ellátó parasztgazdákat erőszakkal kényszerítették be a termelőszövetkezetekbe. Amikor a „közös” eszméjére hivatkozva elvették a célját és értelmét a vidéki magyar emberek életének. Az 1950-es évek erőszakos kényszerítési, kegyetlenkedései olyan súlyos rombolást végeztek a falvak lakóinak lelkében, hogy lassan, 70 esztendő távlata után sem érzik már magukénak a falusi gazdálkodás lehetőségeit, a hajdani „parasztgazdák” önállóságának büszkeségét.

Ezeket a gyökereket tárta fel tanulmányában Nagy Netta, amelyből néhány tanulságos, megdöbbentő részletet azzal a céllal osztunk meg, hogy  a mai emberek is lássák - jó esetben, ne csak történelemórákon hallják - milyen kegyetlenül indult az a bizonyos „emberarcú szocializmus” vidéken, amelynek hatásait ma is érezzük, csak éppen nem ismerjük a hátteret.

A sokszor idézett Sütő András-i mondat ebben az esetben is legyen vezérlőnk: ”A múltjából kiforgatott ember hályogos szemmel néz a jövő felé.”

Ezzel a nyitott - hályog nélküli - szemmel olvassuk és lássuk a hiteles történeteket!

/Szerkesztők/

***

Szembeszegülő parasztok a homokhátsági falvakban a kollektivizálás kezdetén

/részletek/

A paraszti társadalom felszámolásához a kommunista hatalom változatos módszereket alkalmazott, amelyek között a paraszti gazdaságokra rótt kötelező terménybeszolgáltatási rendszer az egyik leghatékonyabb eszköznek bizonyult a Rákosi-rendszer végéig.

Egy üllési 13 holdas parasztgazdánál 1955 februárjában jelentek meg a begyűjtési megbízottak rendőri kísérettel, hogy az elszámoltató bizottság által előzőleg lefoglalt terményeket transzferálják, azonban R. I. és felesége a kamrát bezárták előlük. Amikor az istállóba akartak menni, hogy a lefoglalt borjút elvigyék R. I-né az ólajtóba állt és ezt megakadályozta: „R. I-né mellbe vágta Pintér Istvánt. Kucsera József kirendelt rendőr sietett a segítségére, megfogta R-né karját, mire az sikongatni kezdett, hogy nővel szembeni erőszakot alkalmaznak. Ennek hatása alatt Pintér István eltekintett a további hivatalos lépésektől és ismét dolgavégezetlenül távozott a tanyáról.” A házaspárt hatósági közeg elleni erőszakkal vádolták, kiegészítve azzal, hogy nem gazdálkodtak megfelelően, igazolva ezzel a transzferálás jogosságát. R. I-nét 10 hónap börtönre, férjét 4 hónap börtönre ítélték.

*

Az egykori 80 holdas, 72 éves üllési gazda menye, R. L.-né a vádirat szerint vasvillával állt az istálló ajtajába, hogy a lefoglalt ökrök elvitelét megakadályozza. „Amikor a villát a bizottság egyik tagja elvette tőle, kézbe vett egy másikat, amikor azt is elvették tőle és félreállították, akkor sem engedte az ökröket elvezetni, megfogta a kötőszárat, annyira hogy fizikai erővel kellett eltávolítani és a lefoglalt jószágok elszállítását biztosítani.” R. L-nét 1 év börtönre ítélték.

Ebben az ügyben első fokon a többi családtagra, sőt még a szomszédra is súlyos börtönbüntetést szabtak ki. Bűnük az volt, hogy a végrehajtók megérkezésekor a helyszínen voltak, és amikor azok a zsákokat a kocsira pakolták, R. L. és testvére a zsákokat lehúzták, és kiöntögették a gabonát. /…/

A szankcióknak azonban nem mindig volt visszatartó ereje. A kilencgyermekes, kuláknak nyilvánított középkorú gazdálkodó már nem tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Sorstragédiaként élte meg az eseményeket, magatartásában a végső elkeseredésből táplálkozó lázadás, az őt ért igazságtalanságért járó revans szerzés munkálkodott. /…/

A hatalom által megfélemlített paraszti társadalom tisztában volt a rendszerellenes megnyilvánulások veszélyeivel. Az elszenvedett sérelmek, zaklatások azonban mégsem hagyták nyugodni az egyént. Az indulatokat nem sikerült mindig visszafogni, és ez sokszor szóban és tettekben is kifejezésre jutott. Bár a Rákosi-korszak kikiáltott ellenségei a kulákok voltak, a parasztság többi rétege is pórul jár, ha kritizálta a rendszert, esetleg valamely konkrét sérelme miatt szembefordult a helyi káderekkel. A bíróságok parasztok ellen is sok esetben folytattak eljárást népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntette miatt, és sok esetben használta ezt a vádat a pártállam a falusi társadalom egyéb ellenségesnek kikiáltott csoportjai, pl. iparos- és kereskedő kulákok üldözéséhez. A népi demokratikus államrend, vagy annak alapintézménye ellen izgatott az, aki az ÁVH-ra, az MDP-re és általában a kommunistákra, Rákosira, vagy Sztálinra, a Szovjetunióra, a helyi párt, vagy helyi állami vezetőkre, a begyűjtési rendszerre, a közellátásra, a földosztásra, bármilyen negatív megjegyzést tett, vagy utalt a rendszerváltozásra, azt a múlt rendszerhez, vagy a nyugati világhoz hasonlította, továbbá kritizálta a termelőszövetkezeti csoportokat. /…/

 A kollektivizálás első hullámában 1948-1949 között a homokhátsági településeken is létrejöttek az első termelőszövetkezeti csoportok, többnyire I. és III. típusú tszcs-k, általában 20-30 taggal, 100-200 holdas területen szegényparasztok részvételével. Üllésen 1952-ben kísérletet tettek az I. típusú Béke tszcs III. típusúvá alakítására, de ez a tagság ellenállása miatt meghiúsult, és az egyik gazdálkodó bebörtönzésével végződött. A 3 holdas szegényparaszti származású Soós Elemér sem kerülhette el a bíróságot, aki így összegezte a tsz-ről való véleményét:

 „Idehallgassanak emberek, én hosszú ideig a Szovjetunióban jártam, mint fogoly, és dolgoztam a kolhozokban, jól tudom mit jelent több norma és kevesebb főzelék. És azóta, ha 10 embert látok egy csoportban, hát menekülök onnan, mert inkább főbelövöm magamat, minthogy a tszcs-be belépjek.”

*

Nem ismert, hogy mi lett a kimenetele a csengelei V. P. ügyének, aki 1955 augusztusában a földműves-szövetkezet italmérő helyiségében ittasan azt a kijelentést tette, hogy a zsebében lévő karikásostorral fogja kizavarni Csengeléről az összes kommunistát, és: „Ha nem ette volna ide  a fene a téeszelnököt, akkor Csengelén még ma sem volna termelőszövetkezet”.

*

Az egyénileg gazdálkodó birtokos parasztság útjában állt a szocialista berendezkedésnek. A hatalom szemében a konfrontációt vállaló, tulajdonos parasztokból álló helyi társadalom, több értelemben autonóm, önállóságra, önellátásra, önszerveződésre képes társadalmi tömb volt, mely ellenállási góccá tudott válni. /…/

A magyar társadalom és gazdaság kollektivizálása a paraszti társadalom részéről komoly ellenállásba ütközött. Bár a társadalom struktúrájának átalakítása a Rákosi-korszakban megkezdődött, az 1956-os forradalom után a homokvidék parasztsága bízott az egyéni gazdálkodás jövőjében, a begyűjtés eltörlését követően kimutathatóan növekedett a paraszti gazdálkodási kedv. A kádári hatalom azonban 1960-1961 között az egyéni gazdálkodók zömét ezen a vidéken is a termelőszövetkezetekbe kényszerítette, és azok a rejtett és nyílt túlélési módszerek, melyek a Rákosi-rendszerben megoldást kínáltak, a kollektivizálás utolsó szakaszában kudarcot vallottak.

/Nagy Netta/

* * *

Nos, ezek voltak azok a gyökerek, előzmények, amelyek kialakították azt a sajátoséletmód-átrendeződést, amelyet Andrásfaly Bertalan pontosan így látott, lát ma is:

„Ma Magyarországon az emberek 68 százaléka városban él. Ez húsz év múlva 76 százalékra növekszik.

Ma már a vidéki emberek sem művelnek földet, az arány tehát még rosszabb. Az ember és a természet kapcsolata szükségszerű, az ettől megfosztott, urbanizált népesség emiatt szaporodik nehezen. De nem a természet szépsége, esztétikája a fontos, hanem az, ahogyan használjuk. A régi parasztság törődött a természeti környezetével, nem hagyta elpusztulni, hanem folyamatosan megújította.

A pillanatnyi haszonért űzött gazdálkodás tönkreteszi a jövőt.”

A jövő érdekében – látva a múltat - talán még nem késő tenni, visszaadni  a vidéki/falusi egyéni gazdálkodás rangját, ezzel is hozzájárulva a nemzeti értékeink - a jövőnk - megőrzéséhez.