Fekete István

MÁJUS

Túlnőtte a nád a vizeket. A fakó torzsák hóna alól zöld pengék születtek ezerszámra. Tegnapelőtt még márciusi felhők nézegették magukat a vízben, tegnap felverte a széleket gólyahír, ma pedig zöld náderdő borul a nádas tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken.

 Aztán kövér felhők nőttek a dombok fölött, melyekben mennykővel gurigáztak égi hatalmasságok, és a fecskék szinte súrolták a rétek ágyát, hol elhallgatott a fürj, és aggódva bújtak össze csillagszemű százszorszép virágok.

 Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyát, melyek elengedték a messziről hozott párákat.

 Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelyetetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarodnak ilyenkor a vetések zöld-ezüsten hajladozó országában.

 A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután.

Azóta nagyot fordult a világ sora. A kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé láttunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is ki áll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is elhúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki felülről “érdeklődik”.

 Ilyen érdeklődő pedig mindig akad. Most is. Állok a rozstábla szélén, mely majdnem eltakar, és régen figyelem már, hogy a völgyben az egyik nyárfán madár-e az, amit én annak nézek, vagy valami tavalyi levélcsomó. Ha madár, jó lenne „szóba állni” vele, mert vércsének nagy, ölyvnek meg kicsi, és olyan meredeken ül, ahogy tisztességes madár nem szokott.

 A levélcsomó egyszer csak elereszti magát, és héja lesz belőle, mely szokásos lassú imbolygással elindul a rozstábla szélén. Izgalmas öröm fog el. Ha ebben az irányban marad, itt kell előttem elrepülnie tizenöt lépésre. Akkor pedig…

 Számolom a másodperceket, mert a fejem kidugni nem merem. Most lehet a tábla közepén…, most kétharmadán…, most… Na, mi az? Nagyon óvatosan felegyenesedem, eltűnt a madaram. Kiszaladok a sarokig. Sehol semmi! Lehetetlen! Hacsak… A rozs mellett ritka lóhere. A lóhere egy helyen mozog, tőlem talán hetven lépésre… Ott kell a gyilkosnak lenni. Talán éppen öl valamit… Gyerünk!

 Meghajolva rohanok a mozgás irányába. Amikor jó lőtávolba érek, lassítok. A lóher hol hevesebben, hol pedig lassabban mozog. Már csak húsz lépés. Tizenöt… Felemelem a puskám, de nem merem még hinni, hogy a héja van előttem. Pedig az volt. Tépte a foglyot, amikor meglátott, látszólag azon gondolkodott, hogy otthagyja-e a zsákmányt. Kegyetlen szemeiben semmi félelem, inkább valami kemény düh, valami elszánt harag.

 - Mit akarsz? – nézett rám. – Ez a falat az enyém. Megszereztem ősi jogon. Élni akarok és fiaim lesznek. Nem félek tőled. Nem! Ölj meg, ha erősebb vagy, de a zsákmányt nem adom. Két napja éhezem, mert elbújt az élelem, és most enni akarok. Érted?

 Enni!

 Néztük egymást. Engem megbűvölt és szinte meghatott ez az elszánt vadság, halálos konokság és a harc csúfos egyenlőtlensége. Szép lehet így tudni – elmúlni. Így szemébe nézni az enyészetnek. Így semmibe venni a szárnyalást ragyogó, végtelen tereken, és a porba hullást is a férgek sötét világába…

 - Na, repülj madár! – mondtam, de Isten látja lelkem semmi harag, semmi bosszúvágy nem volt már bennem, amikor öreg mordályom eltörte a levegőben.

 Persze a foglyon már segíteni nem lehetett. Hazavittem a két madarat baglyomnak, melyet most tanítgatok. Először a foglyot adtam neki, melyet azonnal “munkába vett”. Délutánra már nem volt belőle semmi.

 Elővettem hát fiatal madaram T-fáját, és a kunyhója előtt egy kis mozgásgyakorlatot végeztünk a baromfinép nem kis riadalmára. A bagoly már elég intelligensen mozog, repdes le-föl, így elhatároztam, másnapra a végleges “hivatalba iktatást”.

 - Új bagoly szerencsét hoz - Gondoltam , és talán megtörik a hároméves jég, mely egy pár vöröskányával üldöz, melyek szinte babonás szerencsével kerülték el eddig a sörétet.

 Hosszú lenne azt a balszerencse-sorozatot leírni. Az igazság mindenesetre az, hogy az egyiket, melyet jobb szárnyában hiányzó evezőtolláról jól ismerek, háromszor hibáztam el, olyan könnyű helyzetben, amikor úgy keringett a bagoly fölött, mint egy tehén… (Én ugyan repülő tehenet még nem láttam, de ha lenne, az biztosan úgy repülne, mint ez a kánya.)

 - Most gyertek hát! -  legénykedtem a kunyhóban, és összekacsintottam baglyommal… “ki” olyan szépen viselkedett, hogy kedvem lett volna megölelni. Látszólag örült a kurta szabadságnak. Megsuhogtatta szárnyait, megrázta buksi fejét, és nagyokat pattintott csőrével valami láthatatlan ellenség felé.

 No, persze. Az ölyvek nem tagadják meg magukat. Most is elsőnek támadnak. Mint a gránát suhog el az egyik a kunyhó felett, és szinte súrolja a baglyot, melyet először ér életében ilyen támadás. De azért jól állja a sarat.

 Lelapul a fáján, szárnyit széttárja, és fúj az ölyvre, mint egy macska. Valahogy azért nem veszi komolyan a dolgot, és nem tart az ölyvtől, mert akkor leugrana a földre. Sőt! A második rohamnál már felágaskodik, és szárnyával csap feléje. Erre már a másik ölyv is odasuhog, és vijjogva támadják baglyomat. De a kis újonc nem ideges. Le-lekapja fejét, de nem fél. Hagyom az ölyveket, hiszen őket úgysem bánthatom, hadd csináljanak egy kis reklámot. Hangos vijjogásuk, kerengésük majdcsak hoz valamit.

- Kár…, káár… – trombitált egy szürkevarjú. Nekihuzakodom a lövésnek: de hol a varjú? Pedig egészen közel szólt. Végre meglátom, de nem lövök, mert a szürkevarjú egészen szokatlanul leszállt a bagoly előtt a földre, háttal felém, és úgy károg a bagolyra. Kedves kép. A bagoly nem látott még varjút, és kerek, nagy szeme azt kérdezi:

 - Ki vagy te, és miért kiabálsz…?

Az ölyvek leszálltak egy kis fára, s most ők is csendesen nézik a jelenetet. A varjú károgás közben bókol, és mivel látja a bagoly csodálkozását, közelebb megy hozzá, hogy jobban megnézze az idegent. A bagoly ezt félreérti, mert felborzolja magát és fúj. Erre a varjú is dühbe jön, és felrepülve csúnyán szidja a baglyot. Ennyi zenebona egyelőre elég. Még csak browningom tett pontot erre a felvonásra, a varjú pedig azt mondta: totty.

 A nagy durranásra az uhu majd leesett fájáról, az ölyvek pedig elszárnyaltak. Rágyújtok. Csend van. A cigaretta lágy füstje foszlányokban suhan ki a nyíláson, és a kunyhó szalmaoldalából előbújik egy kis egér. Bátor kis fickó. Fel s alá sétál az egyik tartódorongon, és apró fekete szemei csak úgy ragyognak. Vagy vadász az ember, vagy nem vadász. Meg akarom fogni az egeret. Puskám lassan letámasztom és kezem csúsztatom a “vad” felé. Hopp!

 A kis egér még talán ma is jókedvű… Belemarkoltam egy szögbe.

 Közben az ölyvek visszajöttek, én meg mérgesen szopogatom a tenyerem. (Vén szamár! Kell neked egeret fogni…)

 Szidom az ölyveket is. Menjenek a fenébe. Tisztességes ölyv ilyenkor vagy a fészkét tatarozza, vagy egerészik…

 Unottan nézek ki a nyíláson, hogy nem unják-e még az ostromot, amikor kezem reflexszerűen kap a puska után. Az ölyvek között ott imbolyog a vöröskánya. Egész közel. Szép nagy madár. Erősen horgas csőrét tisztán látom. Még valami gondolattöredék is megindult bennem, hogy új bagoly… szerencsét hoz – aztán meghúztam a ravaszt…

 Húztam, húztam, húzogatta – közben a kánya majd rászállt a bagolyra -, de a závárzat meg sem moccant. Lebukom a nyílás előtt, és görcsösen ismétlek. Zörög ez az átkozott puska, mint egy traktor… No, most! A kánya már észrevett valamit, mert felfelé vitorlázik, de még mindig jó lőtávolra van. Egészen kihajolok. Most már, ha észrevesz, sem baj…

 Hát ez igaz! A vágyak madarára még csak rá sem lőttem, mert puskám teljesen elakadt. Hiába! Ezt a madarat nem nekem szánta a sors. Valahonnét, talán még a körvadászatok alatt, egy 16-os patron került az én 12-eseim közé. Ez jutott valahogy a tárba. Az adogató ugyan feladta, de a töltény teljesen becsúszott a csőbe, sőt az ismétlésnél még egy másik is rászaladt.

 Néztem a madár után, és morogtam öreg szittya átkokat, mert tudtam, hogy attól még egészségesebb lesz. Aztán kirúgtam a kunyhó ajtaját. Gyerünk haza! De azért nem mondtam le teljesen a kányáról! Meglepetés mindig érheti az embert, és én már mindenre el vagyok készülve, még arra is, hogy – meglövöm.

 Délfelé jár az idő. Erdőn visz át utam. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a május allelujás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiabálnak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán be a májusba és ki a májusból. Csupa békés zsongás az erdő.

 Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.

 Megvárni még az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök. Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak pókkötelét, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.

 Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az örök menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát csak mátkacsókra kínáló, gerleszavú május.