LELKI HÁLÓZATAINK

Gondolatok a kötődéseinkről...

Sokáig töprengtem, vajon mi az, ami mindannyiunk életét egyformán - tudatosan vagy öntudatlanul - a kezdetektől a végesig és a végtelenig meghatározza. Továbbfűzve a gondolatot, arra jutottam, az egész világegyetemet kellene megvizsgálni. Mi az, ami összeköt bennünket, nem csupán embereket, hanem az emberiséget, az egész élő és élettelen világot a Nagy Egésszel? Az „összeköt” szónál megdöbbenve eszméltem rá a roppant egyszerűnek tűnő valóságra: ami összeköt bennünket, a kötődéseink.

Minden teremtett élő és élettelen a világegyetemben „…fák, csillagok, állatok és kövek…” - nem beszélve az emberről - a teljesség, pontosabban a maximális kiteljesedés felé vágyódik. Létének  célja, értelme önmaga értékeinek felfedezése, majd ezeknek a kibontása, megmutatása; valakinek/valakiknek vagy éppen a sokaságnak a szolgálata. Fogalmazhatnék úgy is, a hasznosság tudatával való értelmes lét megélése. Évezredek óta így működik a Nagy Egész, a Nagy Mű, amely „...évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell..” (Ha netán ez nem így lenne, akkor nem is beszélhetünk az isteni teremtényhez méltó, a világegyetemhez tartozás bizonyosságáról, és akkor felesleges minden elgondolás a világról, az emberről.)

Ebben a hatalmas egészben természetesen csak az ember hiszi magáról, hogy ő a legfontosabb, sőt egyre inkább azt is véli, hogy ő irányítja az összes rajta kívülit. Pedig, ha a kötődésekből indulunk ki - amit hajlamosak vagyunk egyedüli emberi tulajdonságnak hinni -, akkor világossá válik, hogy az a bizonyos Nagy Egész valójában a kötődések összessége; a kötődés az összetartó erő, hogy ne hulljunk szét magunk is nihilként a semmibe. A csillagok fénye, ragyogása bár fényévekre van, de megmelengeti a lelkünket, megnyugtatja az olykor háborgó szívünket. A  periodikusan fogyó, majd töltekező Hold hónapról hónapra teljessé válik, emberi életünket is irányítva, sőt a tengerek szintjét és még sok más földi törvényszerűséget is meghatározva - mondhatnám: magához kötve.

Nem kell ahhoz sem ökológusnak, sem megszállott természetvédőnek lennünk, hogy belássuk, a természet növényei nélkül mi sem léteznénk.

A fák, a virágok elkísérik az embert a születésétől egy élményekben gazdag vagy éppen hétköznapi életen keresztül egészen a végső nyughelyéig. A kövek, a sziklák sokszor akadályozzák a kényelmes, egyenes utat, de azokon túljutva, utólag büszkék leszünk magunkra: lám, az akadályokat is képesek vagyunk legyőzni. Hirtelen többnek is érezhetjük magunkat általuk.

De mindeközben mi is történt? Kötődtünk a csillagokhoz, a fákhoz, virágokhoz, kövekhez.

És akkor szóljunk az emberi kötődéseinkről, mert az előbbieket is az emberi érzéseink, értelmezéseink szűrőjén engedtük át!

Minden élőlény, legfőképp az ember közösségben tud igazán kiteljesedni, azaz kötődéseit felvállalni, megélni. Gyermekkorunkban a legfőbb/egyetlen kötődés  a család, az otthon biztonsága. A szüleink biztató szeretete, önzetlen gondoskodása adja a világgal való kapcsolatunk egyetlen színhelyét. Később jönnek új színhelyek, belépnek az életünkbe más személyek is. Azaz a kötődéseink bővülnek, de ez nem jelenti azt, hogy az otthoni szálak gyengülnének, szakadnának. A kötődés olyan, mint a szeretet: minél többfelé osztjuk, annál több lesz belőle. Pál apostol szavaival élve: ”... a szeretet soha el nem fogy.” Hitem szerint pontosan így van ez a kötődéseinkkel is. Az életünk során kialakuló lelki hálózataink egyes ágai nem gyengítik, nem oltják ki egymást, sokkal inkább erősítik az origót, a „személyes én”-t.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenhez és mindenkihez egyaránt és egyformán kell kötődnünk. (A szeretetről is szokás, különösen manapság hamis premisszával liberálisan szólni). Emberi mivoltunk éppen abban mutatkozik meg, hogy hol az értelmünkre, hol az érzelmeinkre vagy éppen a testünk kívánságát meghallva bölcsen tudunk dönteni az újabb és újabb kötődésünk fontosságáról, mélységéről, sorrendiségéről, a hálózatunk bővítéséről, lelkiismeretünk szerint esetleg  a szűkítéséről.

 Természetesen vannak afféle velünk született, tudatosan belénk nevelődött kategoricus imperativusként ható kötődéseink: kötődés a legszűkebb családunkhoz, társunkhoz, választott hivatásunkhoz, barátainkhoz, a rokonságunkhoz, a fölnevelő helyhez, az iskoláinkhoz, példaképeinkhez, néhány jó emberünkhöz, az eszméinkhez, a vallásunkhoz, a hitünkhöz, a múltunkhoz, a nagy elődeinkhez, az anyanyelvünkhöz, magyarságunkhoz; a hazához. Kötődés és hűség ebben az olvasatban szinte egymás szinonimái lesznek.

Mindezek azonban felnőtt korunktól kezdve tértől, helytől és egyre inkább időtől is teljesen függetlenek.

Mit is értek ebben a gondolatban? Semmiképp sem jelentheti egyetlen kötődésünk sem  a kiteljesedést megkötő béklyót. Két különböző, sőt egymásnak ellentmondó fogalom. Az érzelmekkel, értelemmel megélt kötődés ugyanis kiteljesíti, felemeli az embert, legfőképp a lelkét, azaz jobb emberré lesz általa. A kötelezőnek érzett kötődés, bár lehet becsületes szándékú, de béklyó/lánc, ami gúzsba köti, megkeseríti a lelket, megbetegíti a testet.

Ha az ember családi, később iskolai, közösségi gyökerei/kötődései elég erősek és mélyek, akkor egy életen át megtartják nem csupán őt magát, hanem az általa nevelt újabb nemzedékeket is, mint lombját a fa a gyökereivel növeszti az ég és a föld összekötésére.

Az a kéken nyíló kis virág, amire gyermekkoromban rácsodálkoztam minden esztendő húsvéthétfő korareggelén, és kedvesen őrizgettem - most már csak emlékeimben -, mert az édesapám hozta évről évre édesanyámnak és nekem a tavaszi kertből. Két emberöltővel később megismétlődve a sajátos családi gesztus, örömet jelent az unokának is. Kötődést a múlthoz, a nem is ismert ősökhöz, a hagyományokhoz, amelyeket – hitem szerint - majd továbbvisz ő is.

Ezek a mély és értékes kötődések tesznek erőssé bennünket a nehéznek tűnő helyzetekben, gazdagítanak a lelkileg ínséges időkben. Az, hogy tudjuk, van sokfelé ágazó és sokfelől jövő lelki kötődésünk. Van saját lelki hálózatunk, ami valójában nem más, mint az összekötő szeretet vonalai. Ezek a szeretet-kötődéseink - mint a piramis hatalmas kövei - időt állóan, biztonságosan tartják egymást.

 A bölcs ember pedig tudja, hogy a legfőbb szeretet, a lelki kötődés ereje és erősítő hatása egyértelműen odafentről sugárzik ama Nagy Egészre - fákat, csillagokat, állatokat és köveket beragyogva. A vállalt emberi életnek célt és méltóságot adva.

Ilyenkor, pünkösd táján talán jobban megérezzük ennek a legfőbb kötődésnek, a Léleknek az isteni erejét, boldogító életigenlését...

/ZE/