Székely János

A FOLYÓ

KEZDETEK

I.

Mindenki született valahol.

Mindenki: ember és állat.

Mindenki fel tudja kutatni hazáját,

Az egykori házat,

A vízmosást, a barlangot, az odvat,

Vagy hogyha ólban született, az ólat,

Ahol először rémítette fintor,

Először sírt és sikoltott a kíntól

(Melyet nem ért és meg nem oszthat senki),

S ahová mindig visszatérhet

Megpihenni.

Megvan a hely.

Jöhetett közben árvíz,

Földindulás vagy pusztulás,

És eltelhetett százezer esztendő.

Megvan a hely:

A földgömb arra mutató sugara.

Igen, a hely, az nem veszendő.

Nézd, a szelíd növények

Halálukig ott élnek,

Ott hajlik törzsük, ott ropog,

Ott állnak rendületlenül,

Mint holmi emlékoszlopok,

Ahol felnőttek, ahol megszülettek.

Hol szüleik is éltek és szerettek.

És született, és van szülőhazája

Minden élőnek a föld kerekén.

Mind elmehet és rámutathat: itt van.

De hol születtem én?

II.

Ki tudja, hol születtem én?

Hol csillog és ragyog

Az a legelső habfodor,

Amely már én vagyok?

Ki tudja, hol a táj,

Ahol elég okot talál

A bámulatra méltó emberelme,

Hogy azt, mi voltaképpen megbonthatatlan volna,

Fogalmai határán apróra darabolja,

Mi teljes volna, részletekre messe,

És indulásom végre megkeresse?

Hol az a pont?

Kihallgatom gyakorta

Okoskodását jámbor embereknek,

Kik ábrándos kedvükben

A parton ténferegnek,

Nagyokat kortyolnak az éjből,

És azt vitatják boldogan,

Hol végződik be a patak,

És hol kezdődik a folyam.

Hol az a pont?

Hol hajlong az a fűzfa,

Amely alatt

Megoszthatatlan vizem már folyóvíz,

És rajta folyóhab a hab?

„Hol a folyó beforrt köldöksebe?

Hol a végtelen közepe?

Hol az a pont?”

Így tűnődnek botolva, bandukolva,

De nem hallottam egyszer is,

Hogy elunták vagy megegyeztek volna.

Egyszer a Híd, másszor a Komp a kezdet,

És máskor újra más.

Locsogásukra szívem megpihen,

Mélyem kitisztul, és vizem

A forrástól a tengerig

Egyetlen kacagás.

Egyetlen kacagás:

A halhatatlan élet kacagása

Azokon, akik vermeikbe esnek,

És elhatárolt dolgokat keresnek

A szertezúgó, -áradó világban,

Azokon, akik gyermekként mulatnak

A bölcs egészet részletekre szedve.

Akik emberi fogalmakat húznak

Az embertelen természetre.

III.

Ott zeng örökös kacagásom

A kavicsok között, a barna földön,

A parti füzeken, a sáson,

A számlálatlan vízmosáson,

És néha mégis eltűnődöm:

– Minek kutatják kezdetem?

– Mivégre fontos az, hogy helyhez kössék?

– Mit jeleni nékik a „minőség”?

– Mi okból vélik, amit vélnek?

– Mi szerint élnek és ítélnek?

És olykor,

Egy-egy tűnődő reggelen,

Ha letördelvén szarvait a holdnak,

Nagy fényrózsákat izzít a kelő nap,

Fel-felsugárzik bennem is

A sejtelem.

S ha felkapaszkodik

A nagy és csendes égre:

Énbennem is magasra hág

Elméjük és ítéletük

Különös bölcsessége.

Mert látom én:

Hogy köldököm kitapinthassák,

Egyetlen ismérvük

A Nagyság.

Mert látom én:

Ha azt kutatják lázasan,

Hol válik ki a folyó a patakból:

A Nagyság kezdetét keresik akkor.

S ha eltöprengnek kezdetem felett:

A Nagyság hajnalán töprengenek.

Így van:

Nincs szülőföldem, otthonom.

Nem mutathatok rá, hogy lássák.

Ott kezdődöm, ahol a Nagyság,

Ahol a Másság.

Így van:

A forrástól a tengerig

Egyazon víz fut ős mélységeimben,

És felszínemen egyazon habok,

S mégis az okos embereknek,

Kik felapróznak, s aztán elmerengnek

Tulajdon zagyvaságukon,

Én a Nagyság vagyok.

ÉLŐK ÉS HOLTAK

I.

Két partomon,

Alant a széles völgyben,

És fent a dombokon,

És mindenütt, amerre csak vizem

A porhanyós talajban szerteszéled:

Csodálatosmód sarjad és növekszik

Az élet.

Nemcsak a nagy, villózó nyárfák,

Melyek ezüst fegyverzetükben

A vizek hömpölyét vigyázzák!

Nem is csupán a füzek tompa

Törzsöke, kékesszürke lombja,

Mely szomjúhozva hajlik a habokra!

Nemcsak a villogó, kaszás

Levelű nyurga sás;

Nem is csupán a nyírfa ága,

Sem a haragvó káka

Bársonyos barna buzogánya,

Hanem ők is: az illatos füvek,

Amelyeken (mint holmi nagy rovar)

Megült a szürkület:

A kakukkfű, a vadmenta, a sárga

Gabonafélék nagy családja,

Sőt még a bürkök is,

Az ezerszigonyú csalánok,

A bojtorján és a szamártövis,

Az ürmök, rózsák és harangvirágok!

Mindez énhozzám tartozik.

Belőlem él, táplálkozik.

Belőlem szívja nedveit

A gyámoltalan és szelíd növényzet.

Engem kutat a vakondok gyökérzet.

Fák és füvek,

S az állatok, melyek befalják őket,

Sőt azok is, melyek viszont befalják

A jámborabb növényevőket,

Le egészen a legalsó körig,

Belőlem hízik, töltözik

Az elevenek minden rendje.

Bűvölten hajlanak vizemre,

Bújnak szívemre,

Mind anyjukhoz a csecsszopó pulyák.

Vagyok a kezdet és enyészet,

Egymagam vagyok a költészet,

Énnélkülem sivár a nagyvilág.

II.

S ezeket még csak bal kezemben tartom!

Ezek még kívül tenyésznek,

A parton,

Külön életük oldván és bogozván.

Ezek csak akkor tülekszenek hozzám,

Ha már kiszikkadt némelyiknek nedve,

Ha szomjúhoznak éltető vizemre.

De bennem,

Fájdalmas mélységemben,

A kövek és a gyökerek között,

A gübbenőkből felkavargó habban,

Vagy odalent,

A felkavarhatatlan, mély iszapban,

Ahová csillagfény nem ér soha,

S ahol a napvilág is elenyészik,

A kintinél is csodálatosabb

Élet tenyészik.

Különös bogarak,

Csibor és csík és más tekergő férgek!

És villanó halak,

Egész sereg, egész tenyészet!

A hegyek közt a pér s a pisztráng,

Odébb az őn s a fürge márna,

A rút sügér és a torkos balin,

S egészen lent, a síkvidéken,

A ponty arany páncélzatában.

A csupasz testű, bajszos harcsanép;

Nagy csőrű, dühös csukák és cselék,

S ki tudja, még hányféle hal

Tanyázik bennem nagy sereggel.

Az ám menet, ha felvonulnak reggel!

Hát a tűzhasú békák

Üres kocsányszemükkel!

Hát még a sok kövér rák,

Amelyek zölden és acéloskéken,

Páncélos hernyótalpakon

Csörtetnek a fenéken!

A kagylók és az álcák és a pondrók!

A csicsonkázó vízipókok!

A moszatok, melyek fehér vizem

Megzöldítik, vagy rőtre bíborozzák!

S a holtágban a vízirózsák,

Ezek a nagy, fehér asszonyvirágok,

Melyeknek lába mély iszapban ázik,

S amelyekben a romlás

Ős szépsége virágzik.

Mindezek élnek és nyüzsögnek,

És mindnek vágya van,

S ha megéheznek olykor,

Gyilkolnak gáncstalan.

Egymás halálán híznak,

Petéznek, bíznak,

Rágnak, tülekszenek,

Úgy, hogy nemegyszer magam is

Elszörnyedek,

Hogy micsoda harc viharzik vizemben!

Micsoda szörnyek lakoznak szívemben!

Mennyi szépség és mennyi torzság!

Együtt van bennem az egész valóság!

Micsoda háború,

S a háborúban mennyi szomorú

Kudarc, halál és mennyi tetszhalál van!

Ember, ki itt állsz vizslató szemekkel,

S reméled, hogy belém,

Világít majd a reggel,

Ne várd, ne kérd, hogy mélységem kitárjam!

Ne várd, ne kérd, hogy kitárjam szívem,

Bár van ebben a harcban

Valami hősi fenség.

Az, hogy akármilyen vad is,

Bármilyen szilaj és hamis:

Nem cél e harc.

E harc csak kénytelenség!

III.

Ezek tehát az élők voltak.

De őmellettük ott vannak a holtak.

Halottaim, kik egykoron

Benépesítették gyermekkorom,

S kedvesek voltak és egyetlenegyek,

Noha a maiaknál

Korántsem szelídebbek

– És most kinyúltak nyelvüket harapva.

– És most behulltak állig az iszapba.

És bomlanak.

Pusztulnak.

Molekulákra hullnak,

Úgy, hogy medremben, le a fövényig

Egyetemes, nagy rothadás folyik.

Örök, nagy rothadás,

Mely testüket ezer szilánkra szedve

Szétmossa görcs parányaik,

Míg ott himbálnak együvé keverve,

Nem ölve többé, nem szeretve,

A mélyben.

Lágyan fürösztöm őket és becézem.

Mert ők az én szívemnek minden álma.

Egy kincsem van: a halottak világa.

Hisz abból, aki förtelmes iszappá,

Bűzölgő sárrá, zöld mocsokká érett,

Abból sarjad fel bennem újra s újra

Az élet.

Külön-külön is gyakran felidézem

A semmivé levőket.

Emlékezem,

Gyakran emlékezem,

Hanem idővel elfelejtem őket,

S kiket agyag vagy szíjas föld borít,

Előmosom mások halottait.

Mészvázas őscsigákat.

Csigavonalas vén medáliákat.

Egy-egy kagylót, egy-egy öreg fogat,

Különös, régi csontokat,

Sőt olykor koporsókat is,

Melyeket meddő magként

A leghitványabb földbe vetnek.

Titokzatos és drága terhüket

Visszaadom az eleven életnek.

Így van.

És jó, hogy így van.

Ha áldott vagyok, ezért vagyok áldott.

Magamba gyűjtöm az egész világot,

S korhasztom, gyúrom, hogy élő legyen.

Hogy teljes legyen a történelem!

FORMÁK ÉS SZAKASZOK

I.

Víz vagyok én!

Lustán görögnek

(Teknőm hibátlan töltve ki)

Parányaim: a görbe térnek

Megsűrűsödött cseppjei.

Görögnek, futnak, minden mélyedésbe

És minden résbe

Komótosan belehatolván.

Merthogy medremnek van ugyan,

De nékem nincsen formám!

Minden sarokhoz, kőhöz és gyökérhez

Meghitten simulok. A legidétlenebb

Formákban sem feszengek,

Nem fájok és nem búsulok,

Mivel a meddő szikla dolga,

Hogy merev formáját megóvja,

És helytálljon,

Hősként hasadva szét.

A bölcs víz megbúvik (ha kell, a sárban!)

Gazdagszik másokért, magában,

Enged, teremt, és éli életét.

De olykor,

Ha megjönnek a csikorgó telek,

Ha megsápadnak fényei a holdnak,

És szívtelenül fémlik a kelő nap:

Magam is megkeményedek.

Konokul nézek akkor a világba.

S nem hajlok – Inkább hasadok szilánkra!

Akkor páncélt ölt álmodó vizem,

S ha rajtaütnek: kardot és szuronyt ránt.

Rideg leszek, s fehér, akár a gyémánt.

És nem csupán azért, hogy megjelentsem

Dacom s erőm, de hogy melegbe mentsem

A mélységemben alvó életet!

Mert erre vágyik minden a világon!

Én is melegre, békülésre vágyom,

És hódolatra mindenekfelett!

És hogyha odalett a tél,

A nyurga szél bolondosán beszél,

S a nap, az ifjú és csodálatos nap

Szerelmesen ragyog,

Ha lefutottak már a nagy vizek,

És egyre későbbek az esték:

Betölt az ismerős melegség,

S a híg azúrnál is könnyebb vagyok.

Villogva tekintek ilyenkor

A csendes égre fel.

Megújulok,

Mélyem letisztul,

Páráim kéken szállnak a magasba,

És vizem énekel:

PÁRASZONETT

Folyó vagyok. Thalészi őselem:

Víz. Széles medrem hömpölyögve járom.

Ma még teknője szabja meg határom,

De holnap azt is sárrá tördelem.

Ha szél fodrozza sima tükröm, és

Széthull a kékség tiszta végtelenje:

Tudom, hogy úgyis elcsitul, s vizembe

Új szikrát olt a termő szenvedés.

Szél és kövek csak gazdagabbá gyúrnak,

Tükrömben fájó képek domborulnak,

S az ittasuk nap forró mágnesarca.

S kit eddig csak saját mélysége vonzott:

Betöltve most a teljes horizontot,

Ujjongva szállok egyre magasabbra.

II.

Forma vagyok, de mert folyó – formátlan.

Örök vagyok – de mindig-újra más!

Vagyok az állandóság,

S benne a változás.

Vagyok a változás állandósága,

Eleven folt a föld halott szemén.

Ki tudja, jaj, ki tudja,

Hogy ki vagyok,

És hogy ki voltam én?

Folyvást zúgok és áradok.

Bontom és építem a partom.

Mivel futnom kell, És haladnom.

– Hová? Valami cél felé?

– Nem ám – csupán a vég felé.

S nem mondom célnak ezt sem:

Ezt a véget,

Mert nem ismer célt a természet.

Talán annyit sem mondhatok,

Hogy haladok,

Hisz ebben titkosan már benne volna

Az, hogy „előre”.

S a természetben nincs „előre”, mert

Nem gondol az sem múltra, sem jövőre.

„Cél”, „értelem” és „akarás”,

„Igyekvés”, „haladás” –

Mindezt az emberélet

Iromba folyamában

A tudós emberész találta ki.

A természet VAN,

S ez elég neki.

S mégis:

Mozgok és áradok,

S mégis:

Dühödten vágok a mezőknek.

Miér?

Mivelhogy hátulról meggyűltek

Parányaim – és löknek.

És a magamból támadó lökésre

– Áttörhetetlen, örök-bús szabályt –

Tapogatózom és megyek,

Amerre nincsen akadály:

Lefelé, lefelé,

Az egybegyűjtő óceán felé.

Ilyen vagyok.

Ilyenné gyúrt

Talányos építőm: a múlt.

Mert minden pontomon,

Mely tódulásból született,

S maga is teremt és temet

Továbbfeszítve és tódulva:

A múltam kapcsolódik újra s újra.

Ezt éneklik a morajló habok.

Ki vagyok én?

Saját múltam vagyok.

Saját múltam, s a teljes Minden múltja!

Hallgass hát végig türelemmel,

S fogadd el furcsa tanításom, ember,

Igazságul és menedékül:

Hiába érvek és viták,

Egy bizonyos van: a világ

Nem előre halad,

Hanem hátulról épül!

III.

Hátulról bizony!

Ahogy a hegyekben

Ezernyi erem felszakad s folyik,

S ahogy a domborzat megült a tájon,

Abban már titkosan

Bennefoglaltatik

Egész pályám, egész folyásom.

Fent a hegyekben van gyökérzetem:

Messzire ágazó

Ezer hajszál-patak!

Sustorogva és csengve zajlanak.

Egyik locsog, másik nevet,

Átugrálják a köveket,

És időnként,

Ha zápor veri oldalát

Az álmodó havasnak:

Hatalmas patáliát csapnak.

Később is úgy futok, hogy abban

Benne zsibong valami vad

És játékos varázs.

– Ez a gyökér.

Ez a felső folyás.

Aztán a törzs,

Az állatokként alvó

Kerek dombok között,

Amelyekre az alkony

Fényrózsát ötvözött.

Ezüstpikkelyű súgók

Az édesvizű csendesek alatt,

Melyekre borzas füzek hajlanak,

S melyekben néha-néha

Már ott búvik a Mélység.

Csupa méltóság vagyok itt s kevélység.

Higgadtabb már vérem, vizem,

Nem árad meg, csak nagy néha, tavaszkor.

De barmokat és köveket

És tövestől kitépett fákat

És házakat sodrok magammal akkor!

Később is úgy futok, hogy abban

Van valami erőt adó,

Meghitt és férfias varázs.

– Mert ez a törzs.

A középső folyás.

És végül a lapos lapályon

A törzs után a lomb,

Mely mindent, amit magammal cipeltem,

Lerak, kibont.

Itt hozom meg végső gyümölcsöm,

Itt, a tenyésző nádasok között

Talál reám a megnyugvás, a béke.

A sokat vétett öregek

Nagy, megbocsátó bölcsessége.

Itt, hol ezernyi ágat oldva

(Utódaimban folytatódva)

A különös jövőbe tartok,

S lemorzsolódik rólam a kevélység:

Itt komótosan elheverek végre,

Vizem, higany tükörként tűz az égre,

S maga vagyok a csend,

A Mélység.

S e mélységben

A bölcsesség búvik meg:

A hallgatás.

Mert ez a lomb: a delta:

Ez az alsó folyás.

Így tagozódom hármasán

A Glóbus kérgén eltolódó szint,

A szelíd fák szerkezete

S az emberélet szakai szerint.

Így fejlődik a csecsemő patakból

Gyermekkor, férfikor és aggkor,

Így csitítgatom vizem érverését,

Így hódít bennem fokonként a mélység.

És mindez

Egyszerre adatott nekem.

Mindezt egyszerre viselem,

Egyszerre szívom hármójuk szeszét.

Mert én vagyok a boldog, ki megértem,

S egyazon szívvel, egy időben élem

Az emberiség teljes életét.

EPILÓGUS

Így van bizony:

Saját erőmből,

Saját törvényem szerint élek.

Motorjaim: az előzmények.

A cél s az értelem

Merőben idegen nekem.

Merőben idegen

Az, hogy halált vagy újulást,

Hogy örömet vagy bánatot szerezzek.

Egyszóval, hogy akármit is,

De akármit is elvégezzek!

Erős vagyok, teljes vagyok,

Mit sem köszönhetek,

Semmit sem adhatok.

(S ha mégis adnék, bizony azt

Nagy vétek volna Tettnek hinned.)

S mégis

Valami rémes és csodálatos

Eredménye van működéseimnek.

Mert amerre csak járok:

Bomlasztok, rágok.

Szétpattintom a sziklát,

A fémeket feloldom,

Elkorhasztom a szolga életet.

Levásom végül magukat

A roppant hegyeket.

Szondákat tágítok a földgolyó sarába,

S mindezt lehordom,

Le, az óceánba,

Amíg csak teljes és hibátlan gömbbé,

Kopasz tekévé nem kovácsolom,

Amíg rücsök se, ránc se marad többé

A földgolyón,

Míg úgy nem áll,

Ahogy kezdeti szépségében állott,

Hogy aztán lassan-lassan

Vékony rétegben elborítsam,

Hogy végre-végre meghódítsam

A világot!

(1956)