SOROK SZÉKELY JÁNOSRÓL

A legokosabb ember volt, akit valaha ismertem; butaságom történetéhez tartozik, hogy sokáig nem kértem az okosságából.

Húsz éven át összeért íróasztalunk a szerkesztőségben; legszűkebb családomon kívül talán senkivel sem töltöttem fizikai közelségben annyi időt, mint vele. Harminc éve, 1964-ben írtam először róla, drámai monológja, a Dózsa kapcsán, s a Caligula helytartója megjelenése (1972) óta vallom, ha kellet – és sokszor kellett – vitázva: Székely János a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Tudtam tehát, hogy ki mellett töltöm délelőttjeimet, tudtam, de időbe telt, amíg felismertem, mennyire hálás lehelek a sorsomnak ezért.

Közhely – Székely János aforizmájával „a bölcsesség: belátni a közhelyek igazságát” –, hogy a klasszikusokat jobb kellő távolságból ismerni – s ez részben Székely Jánosra is érvényes. Alkata szerint udvarias, figyelmes, kellemesen társalgó, jó humorérzékkel megáldott fiatal lehetett, de az évek során, sejthetően vereségekkel felérő sérelmei hatására, rigolyás, siránkozó, szerencsétlenségét fitogtató, koravén férfivá keseredett. Pontosabban szólva: keserítette önmagát. Sokáig arra gyanakodtam, szántszándékkal ingerli környezetét, kihívja maga ellen a sorsot, túlságosan látványosnak találtam szüntelen sopánkodását, mutatványosnak kozmikus pesszimizmusát, tetszelgőnek dacos defetizmusát, hamisnak harsányan hangoztatott közömbösségét. Mert mit is mondott mindjárt beköszöntésként Székely János a krónikus beavatkozási viszketegségben szenvedő, tehetetlenségre szorítottan is világmegváltó terveket szövő ifjoncnak, aki voltam? Arra figyelmeztetett, hogy az ember, ahogy cselekvő részese lesz a világnak, menthetetlenül elveszti ártatlanságát és elaljasodik. S amikor döbbenten afelől érdeklődtem, hogy ezek után ml dolgunk maradna, így okított: az egyetlen emberhez méltó magatartás ellenállás nélkül elszenvedni mindazt a csapást, amit a cselekvő emberek zúdítanak a nyakunkba. Ellenállás nélkül – emelte fel az ujját –, mert aki ellenáll, óhatatlanul ugyanazt a vétket követi el, mint aki támad. S mondta ezt éppen nekem, aki úgy éreztem, a cselekvés lenne a lételemem, s Bálint Györggyel együtt vallottam: akkor vagyunk tárgyilagosak, ha nem mérjük egyenlő mértékkel a védekezőt és a támadót, az erős Pált és a gyenge Pétert. Csoda-e hát, ha ellentmondtam Székely Jánosnak?

Éveken át folyó, sőt hömpölygő vitáink lényegében különböző sugarú, de koncentrikus körökben ugyanazon pont körül forogtak, miközben nyilvánvaló volt, hogy nem győzhetjük meg egymást, hiszen éppen Székely János írta le: „A bizonyítás merő időpocsékolás azokkal szemben, akik más axiómákat fogadtak el.” De ezek a délelőtti beszélgetések számomra felmérhetetlenül tanulságosnak bizonyultak: axiómarendszeremet ugyan nem rendítették meg, de Székely János gondolkodásának koordinátái, imponáló műveltsége, az egyetemes szellemtörténetből merített, pontosságában szemléletes példatára lényegesen kitágította meglehetősen szemellenzős világnézetemet. Nagyon fontos felismerésre vezettek rá e viták: az érvek érdekesebbek az axiómáknál, s egy okos ellenlábas több figyelmet érdemel, mint egy korlátolt bajtárs.

A húsz év alatt, azonkívül, hogy Székely János tudását haszonélvezhettem, alkati és személyes titkait is megismerhettem. Mindenekelőtt azt, hogy nemcsak ő hívta ki a sorsot; őt is kihívta maga ellen a sors, amikor génjeibe oltott tehetsége mellé szinte gyerekkorában olyan élettapasztalattal látta el, amelyet mások évtizedek alatt sem biztos, hogy megszereznek. Székely János tizenöt-tizenhat évesen végigutazta – főleg végiglovagolta – a romjaiban füstölgő Európát, megjárta a poklot, mondhatni olcsón vesztette el illúzióit, nem volt, ami a valóságtól elszakítsa vagy gúzsba kösse gondolatait. Illúzióit korán elveszítette – s én nem győzöm eléggé irigyelni hallatlan szerencséjéért –, de az eszmények szükségességébe vetett hitére is korán rátalált. A folyamatos együttlét során óhatatlanul kivillanó emberi gyengeségekkel való derűs, sőt kaján számvetés mellett őszinte csodálattal tapasztaltam: Székely János ritka egyenes ember volt, aki nemcsak másokról tételezte fel, hogy azt mondják, amit gondolnak, hanem önmagára is kötelezőnek tartotta az őszinteséget. Több mint érzéke, köze volt a lét alapvető kérdéseihez, s a mindennapi társalgásban is arra törekedett, hogy maximális pontossággal fogalmazza meg véleményét. Axiómákat és aforizmákat villantó mondatai hallatán úgy tűnt, beszélgetés közben is alkot; felismert igazságait szóban és írásban rögeszmésen ismételte, görgette, mint patak a követ, hogy kerekké csiszolja őket. Amikor még jobb volt a memóriám, Székely János versei észrevétlenül ragadtak meg bennem, prózájából is passzusokat tudtam felmondani, s tudtommal soha le nem írt rögtönzéseit is megjegyeztem. Emlékszem például, hogy főszerkesztőnk elleni állandó berzenkedésemet lehűtendő arra intett: csak a történelem logikájára haragudhatunk, s nem azokra, akiken keresztül ez megvalósul. Szavaiban több mint igazság, bölcsesség, sőt életbölcselet volt, én mégis minden idegszálammal tiltakoztam ellene, s mindannyiszor szánalommal vegyes indulattal figyeltem, hogyan hajtja le megalázva Székely János nemes vonású, megőszült fejét egykori osztálytársa előtt, mert kettőjük kapcsolatában a történelem logikáját vélte felfedezni. De legszívesebben nem Székely János lehajtott, hanem felemelt – gyönyörű, boltozatos, okosságot sugárzó – homlokára emlékszem, fejtartására, amikor egyszer fellázadt. Ott állt a marosvásárhelyi Kultúrpalota színpadán, mert kényszerítették, hogy odaálljon, fővárosi és helyi hivatalosságok színe és verbuvált közönség elé, s az ünnepi alkalomhoz illő dicsőítő óda vagy legalább lágyabb ének helyett az értelem lázadásának indulatával kiabálta a hatalom arcába Szelekció című versét:

Mert kivesztek a farkasok,

S mert nem vadássza senki őket,

Itt girhesek és borzasok

És szinte törpék már az őzek.

A jót velünk sem az teszi,

Ki ölbe vesz s álomba ringat,

Hanem ki vesztünk éhezi.

Becsüljük meg hóhérainkat.

Nyugdíjba vonulása vagy inkább nyugdíjba menekülése után – pontosan 1989. március 7-ig, 60. születésnapjáig maradt a szerkesztőségben, egy percig sem tovább – talán félbeszakadt délelőtti beszélgetéseink pótlására elkezdtük egymást látogatni. (Azelőtt kétszer voltunk egymás lakásán; tudtommal egyetlen kollégánkkal sem járt össze.) Ezeknek a délutáni és esti találkozásoknak a hangulata azonban merőben különbözött ama délelőtti beszélgetésekétől; hiányzott belőle a már-már rituális ellentmondás ingere, a süstörgő ellentét, s több volt benne a kitárulkozás. Úgy tűnt: az évek teltével egyre több mondanivalónk van egymás számára. Egy ilyen látogatása alkalmával, az almafa alatti poharazgatás közben kaptam Székely Jánostól a legnagyobb elismerést; bevallotta ugyanis, hogy miközben szóban és írásban nem szűnt meg csúfolni naivságomért, azt igyekezett kitapogatni, kik azok, akik engem manipulálnak, s végül bele kellett törődnie, engem nem manipulál senki. De nincs is rá szükség – tette hozzá kedvesen –, te önmagadat manipulálod.

Én is kedves akartam lenni hozzá, ezért felmondtam neki két axiómáját, jelezve, hogy bár nem értek egyet velük (nem! nem! soha! – ugyebár), de egy idő óta – 1991et írtunk –, ördög tudja, hogy miért, túlságosan gyakran jutnak eszembe. Az egyik axióma így hangzik: "Bármit remélünk (cselekvően) a történelemtől, idővel mindig meghozza. De soha sincs köszönet benne”. A másik axióma pedig emígy: „Szükségképpen elérkezik a pillanat, amikor a cselekvő ember felsóhajt: nem ilyen lovat akartam.”

Amióta nem beszélgetünk, gyakran járok el a háza előtt. Ilyenkor önkéntelenül is felnézek az ablakára, amely mögött, barlangjába húzódva dolgozott. Most már eggyel több okom lesz arra kerülni; a ház falán ott áll az emléktábla, szobrászfiának kiváló alkotása, Székely János és Varró Ilona arcának és alakjának kőbe zárt, gránitba merített hiányával emlékezve és emlékeztetve rájuk.

Hozzá és művéhez méltóan – időtállóan és feledhetetlenül.

/GÁLFALVI GYÖRGY/