MÚLTIDÉZŐ...

A RENDSZERVÁLTOZTATÁS

/Kérdések és válaszok 30 esztendő távlatából/

Történelmi ismereteink csalfa tükre a hiányos, töredékes emlékezet. A rendszerváltoztatás óta eltelt egy emberöltő, felnőtt egy nemzedék, aki „csak” a különböző – olykor egymástól alaposan eltérő - visszaemlékezésekből ismeri  a sorsfordító esztendőket. 30 esztendő még nem történelmi távlat, de még vagyunk elég sokan, akik megéltük/átéltük, és vallunk a nagyszerűnek hitt fordulatról. Természetesen mindenki a maga tükrén keresztül látta, így láttatja ma is az akkori eseményeket, az eszméket, a jobbító szándékú vitákat. A jövő század történészei majd kellően szelektálják, összerakják ezeket a tükörtöredékeket, és higgyük, hogy kirajzolódik az a fényesen világító nagy egész, amit  a 20. század egyik legnagyobb teljesítményeként fognak a történelemkönyvek számontartani: egy örökkévalónak hirdetett eszmerendszer - a szocializmus mindenhatóságának - lebontását, egy új felépítésének ünnepi, de egyben nehéz esztendeit, a rendszerváltoztatást.

Egy ilyen „tükörtöredék” az alábbi interjú, amelynek kérdéseit 2014-ben egy okosan és bölcsen kérdező egyetemi hallgató a diplomamunkáját készítendő tette fel néhányunknak.

A kerek évforduló kapcsán emlékezésként és továbbgondolásként is adjuk közzé  ezt  a 30 esztendeje megélt, öt évvel ezelőtt papírra vetett, ma is vállalt „politikai hitvallást”.

/ZE és PPL/

*** 

Melyek voltak azok a folyamatok, események az 1980-as évek végén, amelyek hatására közel kerültek a rendszerváltás legjelentősebb pártjához, a Magyar Demokrata Fórumhoz ?

Közel negyven esztendőn át a hivatásukat aktívan gyakorló középiskolai magyartanárokként - családi hátterünknek is köszönhetően - egész életünk gondolkodásmódjának meghatározója volt a konzervatív, keresztyén, nemzeti gondolkodás. Mivel – afféle visszajáróként - gyakran megfordultunk egykori Alma Materünk, az ELTE BTK Irodalomtörténeti Tanszékén, így a 80-as évek politikai átrendeződéseiről felsejlő információinkat is volt professzorainktól, az egyetemi légkörtől kaptuk. A 80-as évek végén egyértelműen látszott, hogy a diktatúra gyengül. A híressé vált Pozsgay bejelentés után már alsóbb szinten is lehetett nemet mondani. Lehetett nemet mondani az addig kötelező „szemináriumnak”. Ezt saját munkahelyünkön is megtapasztaltuk. Ez már további követendő példát is jelentett.

A Monori-erdei és a Lakitelki találkozókról titokban érkező hírek megerősítettek korábban is vallott nézeteinkben. Örömmel érzékeltük, hogy alakulóban van egy, a mi gondolkodásunkhoz közelálló, számunkra hiteles emberekből álló párt. Realizálódni véltük a konzervatív, keresztyén, nemzeti gondolkodásmód követésének lehetőségét.

De valljuk be, 1987-ben, amikor a Lakitelki Nyilatkozatban elfogadták az alapítók az MDF megalakulását, akkor még senki nem mert hinni a rendszerváltoztatás lehetőségében. Mindenesetre jóleső érzés volt akár csak „titkos hírekből” is tudni, hogy vannak hozzánk hasonlóan gondolkodó, tettre kész emberek a hazában .

Tagjai voltak-e az MDF-nek vagy csak szimpatizánsok voltak?

Soha egyetlen pártnak sem voltunk/vagyunk a tagja, így az MDF-nek is csupán az Antall József és a fentebb említettek gondolatiságát magukénak vallók (hitünk szerint komoly közösség) támogató szimpatizánsai voltunk, és e nézeteinknek munkahelyünkön és környezetünkben is hangot adtunk, így diákjaink és kollégáink is pontosan ismerték ezt a vállalt nézetrendszerünket.

A párt létrejötténél milyen volt a közhangulat a társadalomban? Érezték az MDF létrejöttének szükségességét?

Általában ”a társadalom közhangulata”, mint fogalom, jelenség szerintünk nem létezik. Vannak egyes, meghatározó egyéniségek kisebb és nagyobb közösségekben (munkahely, település, egyházi közösség, stb.), akiknek a véleményére, szavára a többiek odafigyelnek. A 80-as évek végén már lehetett ilyen pontokat, fogódzókat látni, de határozott pártszerveződés igényét mi itt, a szűkebb környezetünkben nem tapasztaltunk. A többpártrendszer ekkor még csak távoli idea volt. A Lakitelki Nyilatkozatot legfeljebb az értelmiségiek ismerték.

Melyek voltak azok az okok, amelyek miatt elkötelezték magukat a párt mellett és aktívan részt vettek a tevékenységében?

 Mint említettük, nem a párt, hanem az Antall József, Für Lajos, Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Csurka István, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor által képviselt eszmeiségnek örültünk, éreztük követendő gondolkodásmódnak.

A fenti személyiségek emberi tartása, elkötelezett kiállása garancia volt számunkra, hogy a rendszerváltoztatás következetesen, emberi áldozatok nélkül, kulturált viszonyok között történik meg. (Akkor még – eléggé naiv módon – nem számoltunk a későbbi liberális oldalt jellemző, a hatalomért minden gátlástalanságot felvállaló hataloméhségével, ami később csak megerősítette a fenn nevezettek iránti elkötelezettségünket.)

Hol volt az a pont és mi volt a kiváltó oka, ahol már nem akartak tovább részesei lenni az MDF munkájának?

 Antall József halála megrendített bennünket, de Boross Péter és még inkább Szabad György és Für Lajos még garanciája volt az elkezdett munkának. Ám már korábban, a Csurka Istvánnal való vita elgondolkodtatott sok értelmes embert, így minket is.

Az SZDSZ szirénhangjainak erősödése már az eszmei támogatástól is hátrább lépésre késztetett. Aztán Csurka István eltávolítása a pártból alapvetően megingatta a kötődésünket. A ma már nem is emlegetett Konrad Adenauer Alapítvány által létrehozott és támogatott Haza és Haladás Alapítvány - amelynek nevét egy időre elbitorolta Bajnai Gordon (és senki nem tiltakozott; Filo Katalin elnökasszony, sajnos, már csak az égi politikai palettáról nézhette a csúfos „névlopást”) -, munkáját támogattuk még 1994-ben is. A Székely János Pedagógus Társas Kör alapítóiként hasonló eszmei meggyőződésű kollégáinkkal (Szemkő Judit, Kahler Frigyes, Tőkéczki László) előadást tartottunk az Országos Történelemtanári Konferencián, Kecskeméten, ahol 1993 késő őszén még egyértelműen az Antall József-i eszmék voltak a meghatározóak a kb. 400 fős résztvevő közösség (történelemtanárok) körében is.

De mint jeleztük, Csurka István kizárása, majd Antall József halála után már csak bizonyos eszmékkel értettünk egyet. Magát a rendszerváltoztatást radikálisabbnak képzeltük. Határozottabbnak, következetesebbnek. Mivel ez elmaradt, így az Alapítvánnyal is megszűnt a munkakapcsolatunk, és az MDF-től is távolabbra kerültünk. A későbbi politikusai pedig elérték, hogy szánalmasan megmosolyogjuk őket, sőt ma már karrierpolitikusoknak véljük jónéhányukat.

Mely pontokat sikerült a rendszerváltás után az MDF programjából megvalósítani, illetve amit nem, azt miért nem?

Az MDF – és utólag lássuk be, az egyedüli Csurka Istvánt kivéve, aki az MDF Kasszandrája volt - nem ismerte fel a sajtó meghatározó szerepét a rendszerváltás folyamatában, vagy ha fel is ismerte, nem volt képes áttörni annak ellenszenvét, így elképzelései nem érték el a széles tömegeket, sőt - a liberális és posztkommunista sajtó-egyeduralom következtében -, legtöbbször gúny tárgyává váltak a legnagyszerűbb elképzelések is. Antall József egyértelműen demokratikus elképzelései – lojális, de legalábbis kiegyensúlyozott sajtó hiányában – sorra kicsorbultak a gátlástalan félretájékoztatások, elhallgatások következtében. Egyedüli erénye az MDF-nek, hogy az erőszakot megakadályozta, és a békét fenntartotta. De az ár, amit fizetett érte – az MDF-SZDSZ paktum – meghatározta, előre vetítette későbbi sorsát.

A társadalom mely rétegét tudta megszólítani az MDF?

Hitünk szerint az ún. polgári középosztályt, azokat az embereket, akik a szocializmus esztendeiben is megőrizték a polgári életfelfogást, a minőségi, szellemi élet és szellemi tartás (egyfajta szellemi szabadság és függetlenség) igényét önmagukkal és a társadalommal szemben, akik soha nem tudtak azonosulni a sokat sulykolt proliszemlélettel. Ezen túlmenően a társadalom minden olyan tagját, akinek nem volt közvetlen vagy közvetett kötődése a korábbi állampárthoz. A kommunista-ellenességben legradikálisabb tömegeket is megszólította ugyan, de mivel az SZDSZ sokkal intenzívebb kommunista-ellenességgel kampányolt, ez a réteg inkább ez utóbbihoz csatlakozott – nem látván annak álságos mivoltát. [1994-ben aztán megdöbbenve vették tudomásul ezek a tömegek, hogy a korábbi, kommunista-ellenességben legradikálisabbnak vélt párt hogyan áll össze koalícióba a korábbi állampárt utódpártjával, és elhagyták az SZDSZ-t, és ma egyértelműen a jobboldali pártokat erősítik. (Fidesz, MIÉP, Jobbik, stb.)]

Önök szerint a politikai paletta mely oldalán helyezkednek el ma az egykori SZDSZ és MDF szimpatizánsok?

Az MDF  lakitelki eszméit ténylegesen vállalók ma egyértelműen a „profilt váltott” Fidesz-KDNP pártszövetségben politizálnak, és az Orbán-Kövér-Áder irányvonalat vallják és követik.

Az SZDSZ utolsó maradékai ma már egyértelműen a baloldali utódpártokban politizálnak, és bár még fennen hirdetik liberális nézeteiket, de a gyakorlatban egyértelműen a régi, kommunista mentalitás jellemzi őket. Az SZDSZ a rendszerváltoztatás idején a legradikálisabb pártként mutatta magát, becsapva sokezer változtatást igénylő honfitársát. Az első szabad választások után, a kierőszakolt paktummal lehullott a fátyol, később a lepel is. A mai SZDSZ szimpatizánsok egy ideig, mint az alvó bábok, nem mutatkoztak. Most azonban egyértelműen a baloldalt támogatva, erősítve/gyengítve vannak jelen a nagypolitikában is.

A hajdani MDF volt tagjainak, ill. szimpatizánsainak sokkal szélesebb a mai palettája. Azok, akik valóban a rendszerváltoztató nemes eszméket vallották (nemzeti, keresztyén, konzervatív és független társadalom újraépítése) ma is ott vannak a fősodorban, és teszik a dolgukat a jelenlegi kormánypártot támogatva, segítve. Közöttük is voltak „percemberkék”, és voltak csupán politikai haszonlesők vagy éppen csak szereplési viszketegségben szenvedők.

Milyennek látták a rendszerváltáskor és utána közvetlenül az SZDSZ szimpatizánsait?

Az SZDSZ volt a Nyugat által leginkább sponzorált és reklámozott párt. A pénzvilág, a sajtó egyértelmű támogatását bírták. Legfőbb jellemzőjük a radikális kommunista-ellenesség volt. Meghatározó vezetői és tagjai az „urbánus”-nak nevezett értelmiségi körökből kerültek ki elsősorban, de sok megtévesztett ember is csatlakozott hozzájuk. Legfőbb tevékenységüknek tartották, hogy megakadályozzák a volt állampárt nemzeti elkötelezettségű vezetőinek és tagjainak az újonnan alakult MDF–fel való esetleges szövetségét a rendszerváltoztatás folyamatában. Ennek érdekében már ekkor (is) gyakran a lejárató-kampány eszközéhez folyamodtak. Nagyon meggyőzőek voltak. A „négyigenes népszavazás” alantas módszerrel történő kikényszerítésével sikerült megosztaniuk a korábban a rendszerváltás sikeréért még egységesen küzdő társadalmat.

Hogyan értékelik az MDF értékrendjének változását, mely bekövetkezett az évek során?

 Valószínű Antall József egyénisége, személyisége tartotta össze a rendszerváltoztató pártot. A néhai miniszterelnök azonban - ő maga is tudta--, afféle kamikáze miniszterelnök volt, vele együtt az MDF-re is ez a sors várt. Nem ismerte fel a keményebb, határozottabb, egyértelműbb politika szükségességét. Nem ismerte fel azoknak az embereknek a szavát, akikre valóban hallgatnia kellett volna, pedig voltak szép számban ilyenek.

Másrészt: mivel az MDF-nek volt a legnagyobb társadalmi beágyazottsága, így törvényszerű volt, hogy az állampárt kellő időben gondoskodott olyan ügynökök beépítéséről, akik aztán kellő időben megkezdték bomlasztó tevékenységüket Továbbá: egy pártba beálló ember mindig az – olyan, amilyen, de – hatalom megszerzése érdekében lép be egy pártba. (Ha nem azért, akkor buta vagy balek.) Ott aztán minél magasabb pozícióra törekszik, mert a hatalom – és a vele járó anyagi haszon - mindig a betöltött pozíció függvénye. S ez a pozícióharc előbb-utóbb pártszakadást eredményez, aminek következtében új emberek kerülnek döntési helyzetbe, akiknek az ideológiája szép lassan – és törvényszerűen - eltávolodik az eredeti célkitűzésektől. Tipikus pédája ennek az MDF, amelyik pártban a hanyatlás időszakában Bokros Lajos vezéregyéniség lehetett.

Hogyan vélekednek a kormánypozícióban elért sikerekről és kudarcokról?

Sokat megcselekedett az első szabadon választott kormány, benne az MDF, de közel sem annyit, amennyit megtehetett volna, amennyit a polgári erők megkívántak volna. Kahler Frigyes emberfeletti munkával „kioknyomozta” a Sortüzeket, a felelősségrevonás pedig szinte mind a mai napig elmaradt.

Lehet hivatkozni a híressé vált antalli-mondatra: ”Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Lehet hivatkozni, hogy még itt voltak a megszálló szovjet csapatok. De arra nem lehet hivatkozni, hogy a pártállam kisebb és nagyobb vezetőinek személyiségét kellett tiszteletben tartani.

Utólag visszagondolva mennyire voltak előre láthatóan teljesíthetőek a párt ígéretei?

Az MDF-nek nem voltak ígéretei, az MDF-nek nagyon nemes és ígéretes elképzelései voltak, melyekről azonban nagyon hamar kiderült, hogy az adott hatalmi viszonyok között csak illúziók lehettek. Volt, aki ezt – és az SZDSZ gátlástalanságát - látva, még a kezdetek kezdetén kivonult a politikai életből (Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Kis Gy. Csaba), mások – látván a dolgok alakulását – radikálisabb megoldásokat ajánlottak (Csurka István), amiket viszont a „beépített emberek” komoly sajtótámogatással megakadályoztak.

Így az MDF bukása valójában kódolva volt – legalábbis 30 év távlatából nézve. Ezt, persze, Antall József is látta, de ennek ellenére nekilátott a rendszerváltás levezénylésének. Jól, rosszul, de tette a dolgát.

Ezért becsüljük még ma is.