John Steinbeck

Édentől keletre

/részlet/

 

 

LEE SZÜLETÉSE

 

Adam a lámpafényben ült, halovány mosollyal az ajkán, és mutatóujjával térdét ütögette, amíg Lee vissza nem jött.
- A gyerekek... sejtenek valamit? - kérdezte.
- Nem tudom - felelte Lee.
- No, talán csak a kislány ötlete volt.
Lee a konyhából egy nagy kartondobozt hozott be.
- Itt vannak az elszámolások - mondta. - Minden év feljegyzései, külön gumiszalaggal átkötve.
Én már átnéztem. Nem hiányzik semmi.
- Úgy érti, hogy egyetlen számla sem?
- Minden évhez van itt egy könyv, és a beírt tételek helyességét nyugtázott számlák igazolják. Tessék, itt van minden. Komolyan gondol az átköltözésre?
- Igen... gondolkodom rajta.
- Akkor szeretném, ha volna mód rá, hogy megmondja a fiúknak az igazat.
- Ez megfosztaná őket attól a jó érzéstől, amellyel anyjukra gondolnak, Lee.
- És a másik veszélyre nem gondol?
- Hogy érti ezt?
- Tegyük fel, hogy rájönnek az igazságra. Sok ember tud róla.
- Igen... de ha idősebb korban jönnek rá, talán könnyebben elviselik.
- Nem hiszem - mondta Lee. - De nem is ez a legnagyobb veszély.
- Attól tartok, nem tudom követni önt, Lee.
- Én a hazugságra gondolok, amely megfertőzhet mindent. Ha rájönnek arra, hogy ebben a dologban hazudott nekik, akkor annak sem hisznek többé, ami igaz. Az igaz dolgok fogják megsínyleni. Akkor nem hisznek már semmiben.
- Igen, értem. De mit mondhatok nekik? Nem mondhatom meg a teljes igazságot.
- Talán megmondhatja az igazság egy részét, eleget ahhoz, hogy ne adja meg az árát, majd ha rájönnek mindenre.
- Ezen még gondolkodnom kell, Lee.
- Ha Salinasba költözik, a veszély még nagyobb lesz.
- Gondolkodnom kell rajta.
Lee csökönyösen folytatta:
- Apám elmondott nekem mindent anyámról, amikor még egészen kicsi voltam, és nem kímélt egy csöppet sem. És elmondta még sokszor, újra, mialatt felnőttem. Persze nem volt ugyanaz, mint ebben az esetben, de így is elég borzasztó volt. Mégis örülök, hogy megmondta. Nem szeretném, ha nem tudnám.
- Nem akarná elmesélni?
- Nem, igazán nem akarnám elmesélni. De talán meggyőzné önt arról, hogy mégiscsak kell valamit mondani a fiainak. Talán elég az is, ha csak annyit mond, hogy az édesanyjuk elment, és ön sem tudja, hova.
- De én tudom.
- Igen, az a baj. Nem lehet másképpen, csak a teljes igazság vagy részleges hazugság. Én nem tudom önt kényszeríteni semmire.
- Majd gondolkodom rajta - mondta Adam. - És mi történt az édesanyjával, Lee? Mi az a történet?
- Igazán hallani akarja?
- Csak akkor, ha el akarja mondani.
- Hát majd nagyon rövidre fogom - felelte Lee. - Első emlékem az, hogy egy sötét kis putriban élek, egyedül az apámmal, egy krumpliföld közepén, és ezzel az emlékkel együtt jár az is, hogy apám elmondja nekem anyám történetét. Apám kantoni nyelven beszélt, de ezt a történetet szép és emelkedett mandarin nyelvjárásban mondta el. Hát jól van... elmesélem...
És Lee visszanézett a múltba:
- Először is el kell mondanom, hogy amikor önök itt nyugaton a vasutakat építették, a legnehezebb munkát, a talaj egyengetését, a talpfák lefektetését, a sínek rögzítését ezer meg ezer kínai végezte. Olcsók voltak, s keményen dolgoztak, és ha sokan belepusztultak, nem kellett törődni velük. Többnyire Kantonban toborozták őket, mert a kantoniak zömök, erős, szívós emberek, és nem túlságosan veszekedősek. Szerződés útján vásárolták meg őket, és apám története alighanem egészen tipikus eset volt.
- Tudnia kell, hogy a kínai köteles megfizetni minden adósságát legkésőbben a mi újévünk napjáig. Akkor új, tiszta lapot kezd mindenki. Ha nem rendezte régi dolgait, „elveszíti arcát”, nemcsak ő, hanem egész családja. Nincs kifogás, nincs mentség.
- Nem rossz gondolat - vetette közbe Adam.
- Hát akár jó, akár rossz, így volt. Apámat cserbenhagyta a szerencse, egyik tartozását nem tudta kifizetni. A család összegyűlt, és megvitatta a helyzetet. Nagyon tisztességes család a miénk. A balszerencsét nem lehetett hibául felróni senkinek, de a kifizetetlen adósság az egész család szégyene lett volna. Kifizették apám tartozását, és most az ő kötelessége volt kártalanítani őket - de hogyan? Alig volt rá lehetőség.
- Az ügynökök, akik a vasúti társaság részére munkásokat toboroztak, egy dologban nagyok voltak: a szerződés aláírásakor tüstént kifizettek egy bizonyos kerek összeget. Ily módon kerítettek hálójukba sok embert, aki adósságba esett. Mindez logikus és tisztességes volt, de micsoda sötét bánat járt a nyomában!
- Apám fiatal volt, és nemrégen házasodott meg. Feleségéhez mély, erős, meleg kapcsolat fűzte, az asszony érzelmei pedig még ennél is szenvedélyesebbek voltak. Mindazonáltal illemtudóan elbúcsúztak egymástól. Gyakran gondoltam arra, hogy az illem és jó modor formaságai talán gátat vetnek az érzelmek túláradásának, nehogy a szív megszakadjon!
- A férfiak ezreit csorda módjára behajtották egy sötét hajóűrbe, ahol hat hetet kellett tölteniük, amíg meg nem érkeztek San Franciscóba. Bizonyára el tudja képzelni, milyen élet lehetett azokban a sötét odúkban. És ha nem volt még gyalázatosabb, csak annak köszönhető, hogy az élő árut mégiscsak használható állapotban kellett a megrendelőnek átadni. És az én népem sok évszázadon át megtanulta, hogy a legtűrhetetlenebb körülmények között is miképpen lehet tömegesen, zsúfoltan együtt élni, táplálkozni és tisztaságot tartani.
- Már egy hete utaztak a tengeren, amikor apám felfedezte anyámat, aki férfiruhába öltözött, és haját férfivarkocsba fonta. Olyan csendesen üldögélt, és úgy meghúzódott, hogy senki sem lett rá figyelmes, akkoriban természetesen még nem volt oltás vagy orvosi vizsgálat. Anyám ezután átvitte a gyékényét apám fekhelye mellé. Nem beszélhettek, csak egymás fülébe suttogva a sötétben. Apám haragudott felesége engedetlensége miatt, de örült is neki.
- Nos, ez volt a helyzet. A szerződés ötévi kényszermunkára ítélte őket. Hogy meg is szökhetnek, amikor Amerikába érnek, ez nem is jutott eszükbe, hiszen tisztességes emberek voltak, és aláírták a szerződést.
Lee egy kis szünetet tartott.
- Azt hittem, el tudom mesélni néhány mondatban... de akkor nem ismerné meg a történet hátterét. Megyek, iszom egy pohár vizet. Hozzak önnek is?
- Igen - felelte Adam. - De van egy dolog, amit nem értek. Hogy tud egy asszony ilyen szörnyű nehéz munkával megbirkózni?
- Egy perc, mindjárt visszajövök - mondta Lee, és kiment a konyhába. Vizes ónkupákkal tért vissza, és az asztalra tette őket. - Nos, mit szeretne tudni? - kérdezte.
- Hogyan tudott az édesanyja nehéz férfimunkát végezni?
Lee mosolygott.
- Apám mesélte, hogy anyám nagyon erős asszony volt. Azt hiszem, egy erős asszony bizonyos esetekben egy férfinál is erősebb, különösen, ha erős szerelem él a szívében. Azt hiszem, egy szerelmes asszony szinte elpusztíthatatlan.
Adam keserű arcot vágott.
- Majd meglátja - mondta Lee. - Egy szép napon meglátja.
- Nem gondoltam semmi rosszat - felelte Adam. - Hogy is tudhatnám, ha nem tapasztaltam soha? Folytassa.
- Volt egy dolog, amit anyám nem súgott apám fülébe az átkelés hosszú, keserves hetei alatt. És mivel sokan rettentő tengeribetegségben gyötrődtek, anyám rosszulléte nem keltett feltűnést.
- Micsoda? - kiáltott fel Adam. - Állapotos volt?
- Állapotos volt - mondta Lee. - És nem akarta apámat még további gondokkal terhelni.
- És tudott róla, amikor útra kelt?
- Nem. Megjelenésem a világon a legalkalmatlanabb pillanatra esett. De a történet hosszabbra nyúlik, mint gondoltam volna.
- Most már nem hagyhatja abba - mondta Adam.
- Nem, magam sem hiszem. San Franciscóban az emberi csontok és izmok áradatát marhavagonokba terelték, és pöfögő mozdonyok felszállították a hegyek közé. Ott voltak a dombok, melyeket el kellett lapátolniuk, meg a Sierrák csúcsai, hogy alagutakat fúrjanak alattuk. Anyámat egy másik vagonba terelték, és apám csak a táborban látta viszont, ahol elhelyezték őket, a magas fennsíkon. Nagyon szép volt ott, a sok virág, a zöldellő fű meg a havas hegyek körös-körül. És anyám akkor említett engem apámnak először.
- Munkába mentek. Egy asszony izmai ugyanúgy megkeményednek, mint egy férfié, és anyám szelleme is izmos volt. Megragadta az ásót meg a csákányt, és elvégezte a munkát, amit vártak tőle, pedig bizonyára szörnyű nehéz volt. De rettegés fogta el őket arra a gondolatra, hogyan fogja anyám megszülni gyermekét.
- Hát olyan tudatlanok voltak? - kérdezte Adam. - Hát nem mehetett volna el az asszony a munkavezetőhöz? Nem mondhatta meg neki, hogy asszony, és áldott állapotban van? Bizonyára gondoskodtak volna róla!
- Látja? - felelte Lee. - Nem meséltem önnek eleget. Azért is olyan hosszú ez a történet. Nem voltak tudatlanok. De ezeket az emberi barmokat csak egy célból importálta Amerika, hogy dolgozzanak. A munka elvégeztével azokat, akik nem döglöttek bele, hazaszállították. Csak férfiakat importáltak, nőket nem. Nem akarták, hogy szaporodjanak. Egy férfi, egy nő meg egy gyermek mindig módját ejti valamiképpen, hogy beássa magát, magukra rántsák a földet, ahol élnek, takaró gyanánt, és akár a körmükkel is kikaparjanak maguknak valami otthonfélét. Akkor aztán pokoli erő kell hozzá, hogy gyökereit kiszaggassa. Viszont egy férficsapat, amely ideges, nyughatatlan, tüzes vérű és olyan nőéhes, hogy majd megeszi a fene, könnyen mozgásba hozható. Könnyen el lehet őket küldeni akárhova, de különösen haza. És ebben a félvad, félig eszeveszett csordában anyám volt az egyetlen nő. A férfiak minél többet dolgoztak és faltak, annál nyugtalanabbakká váltak. A felügyelők nem is tekintették őket embereknek, hanem állatoknak, amelyek veszedelmessé válhatnak, ha nem tartják erősen kézben. Most már láthatja, anyám mért nem kérhetett segítséget. Ugyan! Egyszerűen kirakták volna a táborból, de ki tudja, talán agyonlövik és elássák, mint egy megbetegedett tehenet. Tizenöt embert lőttek le egy kis lázongásért.
- Nem... úgy tartották fenn a rendet, ahogyan tudták... az egyetlen módon, amit a mi szegény fajunk megtanult. Bizonyára vannak jobb módszerek is, de mi nem értünk hozzá. Nálunk mindig csak a korbács járja, a kötél meg a puska. Bárcsak bele se fogtam volna ebbe a történetbe!
- Mért ne fogott volna bele? - kérdezte Adam.
- Magam előtt látom apám arcát, amikor elmondta nekem. A régi gyötrelem visszatért, nyersen és kegyetlenül. Miközben elbeszélte, apám kénytelen volt meg-megállni, és erejét összeszedni, hogy folytathassa. Azután pedig szigorú hangon beszélt, és éles szavakat használt, mintha csak önmagát akarná megvágni velük.
- Kettőjüknek sikerült egymás mellett maradniuk oly módon, hogy anyám úgy beszélt, mintha unokaöccse volna apámnak. Múltak a hónapok, és szerencséjükre anyámon alig látszott meg a terhesség - akármilyen fájdalmai voltak is, dolgozott. Apám csak keveset tudott segíteni neki, és akkor is magyarázkodnia kellett: „Unokaöcsém fiatal, csontjai törékenyek.” Nem volt semmi tervük. Nem tudták, mit tegyenek.
- Végül apám kitervelt valamit. Azt gondolta, elszöknek a hegyekbe, az egyik fennsíkra és ott egy tó mellett valami kunyhót eszkábálnak össze, ahol anyám megszülheti gyermekét. És ha túlesett a veszélyen, és minden rendben lesz, apám visszatér munkahelyére, és jelentkezik a büntetésért. És aláírja a szerződést további öt évre, magára vállalva megszökött unokaöccse kötelezettségét. Akármilyen szánalmas megoldás volt is ez, más nem állt a rendelkezésükre, és ennek is örülni kellett. A terv megvalósításának két előfeltétele volt: az időpontot jól megválasztani, és valami élelmiszerkészletről is gondoskodni.
- Szüleim - mondta Lee, és kis szünetet tartott, magában mosolyogva, hogy ezt a szót használja, de olyan jólesett, hogy valósággal melengette -, drága jó szüleim hozzáláttak az előkészületekhez. Napi rizsadagjuk egy részét félretették, és elrejtették gyékényük alatt. Apám talált egy hosszú zsineget, és egy vastag drótból horgot reszelt, amivel majd pisztrángot foghat a hegyi tóban. Abbahagyta a dohányzást, hogy megtakarítsa a gyufaadagját is. Anyám meg összegyűjtött minden darabka elhullatott rongyot, a széleit szétbontotta varrófonálnak, és ezeket a szedett-vedett rongyokat valami szilánkkal összevarrogatta, hogy pólyám legyen. Sajnálom, hogy nem ismertem anyámat.
- Én is - mondta Adam. - Elmondta ezt a történetet Sam Hamiltonnak?
- Nem. Kár. Bárcsak elmondtam volna neki. Szerette ünnepelni az emberi lélek nagyságát. Személyes diadalának érezte az ilyesmit.
- Remélem, eljutottak ahhoz a tóhoz.
- Amikor apám nekem mesélte, félbeszakítottam. Azt mondtam: „Jussatok el ahhoz a tóhoz! Vidd oda anyámat! És ne legyen újabb baj... ez egyszer ne legyen! Most az egyszer meséld el, hogy szerencsésen megérkeztetek a tóhoz, és szép kis kunyhót raktatok fenyőgallyakból!” És akkor apám nagyon kínai módon viselkedett. Azt mondta: „Több szépség van az igazságban, akármilyen szörnyű szépség is. A város kapujánál lézengő mesemondók elcsavarják a valóságot, és elkendőzik az életet, hogy megszépítsék a lusták, az ostobák, a gyengék szemében. De ez csak növeli gyengeségüket, és nem tanítja őket semmire, nem gyógyít semmit, és nem emeli fel a szíveket a magasba.”
- Folytassa már! - mondta Adam ingerülten.
Lee felállt, az ablakhoz lépett, és úgy fejezte be történetét, hogy közben kibámult a márciusi szélben pislogó, lebegő csillagokra.
- Egy kisebb szikla legördült a hegyoldalon, és, eltörte apám lábát. Sínbe tették, és nyomoréknak való munkát adtak neki, elgörbült szögeket kellett kalapáccsal egy kövön kiegyenesítenie.
És akár a munka okozta, akár a gond és bánat, egyre megy, anyám vajúdása korábban kezdődött. És akkor a félőrült emberek megtudták, és egészen megőrültek. Az egyik éhség fokozta a másikat, az egyik bűn eltörölte az előző bűnt, a sok kis bűn, amit azok ellen a kiéhezett emberek ellen elkövettek, egyetlen óriási, eszeveszett bűntetté lángolt fel.
- Apám csak a vad ordítást hallotta: „Asszony!” - és már tudott mindent. Oda akart rohanni, de lába újra eltört alatta, és négykézláb vonszolta magát fel a köves domboldalon, a töltés felé, ahol a dolog történt.
- Amikor odaért, a bánat felhői borították az eget, és a kantoni férfiak elbújtak szégyenükben, el akarták felejteni, hogy emberek ilyesmire képesek. Apám odavánszorgott hozzá a salakdombra, ahol feküdt. Anyámnak már szeme se volt, hogy lásson, de ajka még mozgott, és utasításokat adott neki. Apám körmeivel kapart ki engem anyám szétroncsolt húsából. Anyám még aznap délután meghalt ott a salakdombon.
Adam nehezen lélegzett. Lee pedig furcsa, éneklő hangon folytatta:
- Mielőtt meggyűlölné ezeket az embereket, tudnia kell a következőt. Apám végül mindig ezt mondta nekem: „Nincs még egy gyerek a világon, aki olyan gyöngéd ápolásban részesült volna, mint te. Az egész tábor volt az anyád, édesanyád helyett.”
Most pedig jó éjszakát. Nem tudok tovább beszélni.