Iancu Laura

A bú, a bánat hatalma és ártalmai

A betegség és a hit határán

A népi vallásosság területén végzett néprajzi terepmunkáim során számos olyan összetett és éppen ezért egyszerű szóval, vagy szakterminológiával nem is igazán kifejezhető jelenséggel találkoztam, amelyek úgy kapcsolódnak a valláshoz, hogy valójában függetlenek attól; amely jelenségek egyszerre tekinthetőek (egyszerű) hitbéli, (egyszerű) lelki folyamatoknak, esetleg betegségnek.  Ezeket a (rejtett) jelenségeket a viszonylag jól meghatározható, lehatárolható jelenségek perifériáján, vagy különböző jelenségek közti résekben/átmenetekben találjuk meg.

Ilyen, önmagán túlmutató jelenségnek tekinthető a bú is. Bár a magyar népi gyógyászatról szóló szakirodalomban azt olvassuk, hogy a magyar néphitben a bánat „szinte minden betegség oka”, a kérdésről magáról igen keveset tudunk. Magam a témát nem is a népgyógyászat terén végzett kutatások, hanem a vallás, konkrétabban a gyónás és annak hatásaira irányuló vizsgálódások során fedeztem fel. Egy moldvai magyar katolikus közösségben végzett terepmunkáim során figyeltem fel arra a jelenségre, hogy a közösség nagy része a nagyobb egyházi ünnepek előtti gyónási kötelezettségének az ünnep előtti utolsó órákban tesz eleget, méghozzá azért, hogy az ünnep fő napján áldozhasson Ugyanis a helyi elgondolások szerint, aki például már nagycsütörtökön (vagy azt megelőzően) elvégezte a gyónását bizonyos, hogy húsvét vasárnap már nem áldozhat, hiszen – a helyi megítélés szerint – addig számos bűnt el fog követni, áldozni pedig csak makulátlan lélekkel lehetséges. Ebben a vallásos mentalitásban nincs súlya a személyes bűnbánatnak, a megbánás nem eredményezi a bűnök elengedését, megbocsátását. Az a bűn, ami alól a pap gyónás keretében nem ad hivatalos feloldozást nem törölhető el holmi egyéni, Istent személyesen megszólító személyes fohásszal. A népgyógyászat, néphit szempontjából a jelenség ott válik érdekessé, hogy a gyónás keretében megvallott, tehát (elviekben hivatalosan) bocsánatot nyert bűnöktől való megválás, azaz az önmegbocsátás sem „ismert”/használt ebben a kultúrában, pontosabban nincs pozitív hatása.

„A lelked nem egy likas zsák, hogy annak a fenekén kiesik, amit belétettél oda, ha elmész a gyóntatószékbe. Ami oda békerült, az ott marad. A gyónás annyit segít, hogy egy darabig még bírod azt a zsákot vinni, de nem üríti onnét senki azt, ami ott van. Azt viszed Isten elé.”

Itt rejlik, innen ered a bú, a bánat egyik fajtája, amely azért alakul ki, mert a (rituális) kommunikációs folyamatban (ti. a gyónásban) a visszacsatolás akadályoztatva van. Bár a gyónó, a gyónásban (elviekben) igényelt megbocsátást a feloldozó rítus révén „megkapja”, tudomásul veszi, ez az eljárás nem váltja ki az önmegbocsátást (a bűnök elengedését, a bűnökért járó büntetés eltörlésének a hitét). A bú, a bánat tehát az önmegbocsátás hiányával azonos lelki állapot, amit a szakirodalom „a bűnösség érzése” elnevezéssel fejez ki. Úgy tűnik, ebben a vallásosságban a hit nem egy varázsszer, aminek az alkalmazásával eltűntethetőek például bűnök, büntetések, betegségek. Itt a hit egy olyan magatartás, amely révén az egyén – bizalommal, avagy bizalmatlanul – elfogadja élete történéseit. Ez a jelenség egészében leválasztható a gyónásról, az erkölcsről, a (vallásos) hitről, ugyanis a fentiekben vázolt folyamat nemcsak az ember–Isten kapcsolat, hanem az ember–ember kapcsolat szintjén is (ebben a formában) szerveződik. Az elkövetett ártó cselekedet úgyszintén a bú állapotába sodorja a tettét és tette következményeit később megbánó egyént. Ez utóbbi szituációhoz egy újabb (rejtett) elem kapcsolódik, éspedig az a képzet/elképzelés, miszerint a rossz tettek visszaütnek, a bűn megbosszulja önmagát. E mentalitás szerint az embertársának ártó egyén megsértett embertársától ugyan bocsánatot nyerhet, de számolnia kell azzal, hogy élete során, egy harmadik embertárstól, nem feltétlenül, ám megeshet, hogy „visszakaphatja” azt, amit korábban (mással szemben) elkövetett. Terepmunkáim során számos olyan esetről értesültem, ahol a közvélemény egy-egy megbetegedett, vagyonából kirabolt stb. személyről úgy vélekedett, hogy élete teljében ő maga „betegített meg”, rabolt ki másokat. Nem csak a közvélemény, jó néhány esetben maguk az adatközlők vallották azt, hogy nyomorúságos állapotuknak oka van, hogy éppen azt a szenvedést/bút viselik, amit (korábban) ők maguk okoztak másoknak. Ez a háromszög sokfelé elágazik, valójában egy átláthatatlan hálót képez, de fontos tisztázni, hogy ennek a folyamatnak a mozgatórúgója nem valamiféle bosszúvágy, és nem is a rossz cselekedetek önállósodásának, önműködővé válásának a képzete az, ami ezt a folyamatot valamiféle automatizmussá alakítja (vö.: „a bosszú bosszút szül”). Tapasztalataim szerint a jelenségre a magyarázatot inkább az ember önmagáról alkotott képe sajátosságaiban kell keresni. A helyi világkép szerint ugyanis az emberi természet megromlott, ennek a következménye az, hogy rosszat cselekszik. Ez arra is rávilágít, hogy a búba torkolló szenvedés oka nem feltétlenül magyarázható minden egyes esetben egy-egy tett bosszújával, korábban elkövetett cselekedet harmadik személy általi viszonzásával stb. Az elképzelések szerint a megromlott emberi természet kiváltó ok hiányában is elköveti a rosszat. Ez az adalék azért fontos, mert a bú természetfeletti/irracionális (vallási, hitbéli) implikációjára mutat rá. A fentiekben vázolt jelenséget a medicina, illetőleg a betegség tartományába az a kicsit sem jelentéktelen értelmezés juttatja el, miszerint a bú orvosolhatatlan, azaz gyógyíthatatlan. /…/

Gyűjtéseim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a bút hatalommal bíró jelenségnek tartják Magyarfalu és környékén.. Egy olyan hatalomnak mutatkozik, amelyet egyedül annak hordozója, a búsuló „törhet” meg. Az elképzelések szerint a permanens búsulás halálhoz vezet. Arra a kérdésre nem találtam választ, hogy miért van szüksége az embernek a búra, miért nem akar megválni a bútól? Sőt, a téma sok új kérdést felvető, talán legösszetettebb vonása éppen az, hogy a közösségi megítélés szerint a bú hiánya éppúgy „rendellenes”, mint a búsulás állapotában való permanens létezés, pusztán nem betegségszerű tünet, hanem személyiségi hibára utaló jel. /…/

„Most az ifjúság nem búsulja, most el vannak kevélykedve! Az öregeket nem búsulják! Mind oda kell menjünk, s mind oda jutunk s még lehet meg sem érjük bár megöregedjünk… Még lehet meghalunk ifjabban is.”

A bú hiánya tehát a közömbösséggel azonos, ami – ebben a kultúrában – negatív magatartás, személyiségi hiba. E világkép szerint a bútól mentes, attól érintetlen létezés egyedül a szentek létmódja, de nem Máriáé, aki „sokat búsulta a Fiát, amikor keresztre feszítették” és aki „ma is sír, búsul a bűnös ember miatt”, és nem is Istené, aki „búsul és szenved” az ember embernek okozta szenvedések miatt. A jelenség érdekességét fokozza, hogy a búsulás feletti – nevezzük – „jogtól” a halál sem fosztja meg az embert, a helyi világkép szerint ugyanis a kárhozatra (pokol, purgatórium) jutott lelkek létmódja a (fizikai) szenvedés és a (lelki) búsulás. A vázoltak alapján kitűnik, hogy ez a folyamat egy újabb (rejtett) jelenségbe torkollik. A betegség és a hit mögött, azokon túl voltaképpen az ember szabadságának a kérdése, az emberi szabadakarat problematikája bukkan elő. Ennek a kérdésnek a részletezésére természetesen itt nincs mód kitérni, ám a bú kialakulásának a körülményeiről szólva – a vizsgált közösség világképe szerint – ezzel a tényezővel mindenképp számolni ki. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy bár a bú kétségkívül valamiféle megkötöttséget (szabadságvesztést) okoz, az adatok értelmében ez az állapot nem tekinthető ún. megszállottságnak.

A bú egyes okai és ártalmai

A következőkben – az elmúlt 15 évben gyűjtött néprajzi anyagomból – kiemelek két olyan szituációt, amelyek részletesebb bemutatása révén – reményeim szerint – információt kapunk a bú néhány kiváltó okáról, természetről, hatalmáról és ártalmairól. 

1) A családi kohézió megbomlása

Az első szituáció, ahol a bú egyik fajtája kialakul az a családkohézió megbomlása, amit a leggyakrabban a gyermekek felnőtté válása és családból való kiválása hoz magával. Ebben a helyzetben elsősorban az édesanyák érintettek, akik hosszú ideig tartó búsulással „törnek bele” az új élethelyzetben. /…/

A bú „hatalma” a haldoklás folyamatában is megnyilvánul. A helyi adatok szerint a siratók a búsulással „visszatartják” a haldoklót, feltartják, meghosszabbítják a haldoklás folyamatát. /…/

Ide tartozik, de éppen csak megemlítem, hogy vannak bizonyos esetek, amikor a búsulás (az ima és a böjt némely fajtájához) hasonlóan kimeríti az átok fogalmát. Ilyen esetekről a leggyakrabban a valótlan dolgokkal megvádolt, védekezni nem képes, kiszolgáltatott személyek elbeszéléseiből értesültem,[ akiket – a helyi hit szerint – maga Isten vesz pártfogásba, megbüntetve a velük szemben elkövetett igazságtalanságot. Itt a bú, az átok és az isteni ítélet sajátos ötvöződésének vagyunk a szemtanúi, (ami nem mellesleg a bú jelenségköre és a keserves énekek szövegvilága közti rokonságra is rámutat).

2) A család jó hírnevének a megsértése

Egy következő szituáció, ahol kialakul(hat) a bú, az a közösségi normák vagy a család jó hírnevének a megsértése, amit akár, (sőt, általában) családtag (is) okoz(hat). A rendelkezésemre álló adatok alapján ilyen esetek (a leggyakrabban) magányos, özvegy személyek életében fordulnak elő, akik a keletkezett terhet egyedül kényszerülnek viselni.

„Tudod-e, megbúsultam magamat. A. után, miután férjhez ment [ti. a lánya férjhezmenetelét követően], csináltak valami nagy nehézségeket, én nem vót kinek panaszkodjam meg, senkinek! Senkinek! S én annyit búsultam s annyit sírtam, úgy lebetegedtem, hogy immá haltam meg!”

Érdekességként említem meg, hogy a közösség, a plébánián közel három évtizeden át szolgáló plébánosról is úgy vélekedett, hogy „egész életében búsult” éspedig azért, mert árván nőtt fel, magányosan élt, terhei súlyát egyedül viselte. /…/

Ezekben a helyzetekben domborodik ki a legjobban a bú egyik leglényegesebb jellemvonása éspedig az, hogy félig titkos (eltitkolt, elhallgatott), félig pedig nyilvános (elpanaszolt).  Szemtanúk hiányában a nyilvánosságra jutott esemény a maga eredetiségében pontosan nem rekonstruálható, a búból pedig csak annyi válik nyilvánossá, amennyit a szenvedő elpanaszol. Az általánosságban is elmondható, hogy ebben a közösségben sem jellemző a betegségről való a nyílt beszélgetés. Az ún. fájdalomviselkedésnek vannak helyi mintái, amelyek szabályozzák, vagy még inkább segítik/artikulálják a privát események közlésének a módját, felismerhetővé téve és egyszersmind szociális eseménnyé változtatva a történteket. Míg a fájdalom testi tünet, addig a panasz valamiképpen szellemi „termék”

 és a bú „külső” megnyilvánulása elsősorban itt (ti. a nyelvben) figyelhető meg. Gondoljunk a folklorisztikában önálló műfajként nyilvántartott keservesekre, amelyek egyik témája éppen a bánat, és aminek az előadása a vizsgálatok szerint lélektani szükségletet elégít ki,de ezen túlmenően a mindennapok kommunikációs szintjén is azt látjuk, hogy a lelki búsulásnak van egy nyelvi síkja, és ebben a (szűkebb, speciális) nyelvi kódban a nyelvjárásokra egyébként is jellemző képiségen túl, nagyobb hangsúlyt kapnak a költői képek, metaforák. 

„Belérégült a jedség s lebetegedett.” (Hosszú ideig lappangott benne az ijedség, megbetegítette.) „Erőst jól laktam betegségvel. (Elég volt a betegségből.) „Eljött egy nagy nehezség revám.”  (Rosszul lettem.) „Megbúsultam magamat.” (Lelkileg megbetegedtem.) „Nem tudsz élni, mint a kő a patakba, meg kell halni.” (Nem élhetsz örökké.)

 Ugyanakkor a fájdalomviselést/búsulást nonverbális, ám jelentős szimbolikus üzenettel bíró eszközökkel is kifejezik, úgymint: a gyászruha viselése, a vallásos szertartásokon való gyakori megjelenés, „állandó” szomorúság, a közösségi eseményektől (lakodalom, mulatozás, piacozás stb.) való távolmaradás stb.

A kutatások azt igazolják, hogy a fájdalomviselkedés típusait a korai szocializáció során sajátítjuk el, az egyes kultúrák maguk fogalmazzák meg a fájdalom típusait, azok formáit. Az adatok alapján ezt azzal egészíthetjük ki, hogy már nyelvi szinten rögzülnek egy-egy betegség vonásai, valamint a betegség súlyosságáról, kezeléséről, értelmezéséről, közlési módjáról alkotott elképzelések. Bár a helyi nyelvjárásban, az ún. panasznyelvben rögzült kifejezések (látszólag) spontán módon hangzanak el, e nyelvi formulák mégsem puszta szavak, hanem konkrét jelentést hordozó kifejezések. Egy-egy kifejezés egy-egy konkrét személyiségtípus vagy személyiségvonás helyi megnevezése. A „mást nem búsuló” önző, a „gyermekeit nem búsuló” szülői kötelezettségeit nem teljesítő, a „magát nem búsuló” felelőtlen, a „semmit nem búsuló” megbízhatatlan, a „csak az italt búsuló” alkoholista, aki „nem búsulja az életet” az egyik napról a másikra él, aki „nem búsulja a templomot/a misét/a papot” az vallástalan/hitetlen stb .Itt azt látjuk, hogy (nyelvi szinten) a búsulás és a törődés jelentéstartalma közel áll egymáshoz.

Összegzés

Egy olyan kört tettünk meg, ahol az ember látszólag kilép önmagából (gyónó → gyóntató → Isten; ember → ember), de ebben a ki-be-mozgásban sem kivinni nem képes magából valamit, sem kívülről bevinni nem képes valamit. Ezt az állapotot a szakirodalom „folyamatos múltban élésnek” nevezi, a keservesek pedig költői eszközökkel így fejezik ki: „Mer ki búsul, meg nem újul,/ Még a szép es mind elcsúful”. Tapasztalataim szerint, a jelenség mégsem egy statikus állapot. Ha megújulást, túllépést nem is eredményez, e „meddő” ki-be mozgás (lelki folyamat) fontos szerepet tölt be a bú elviselésében. Éppen ez a mozgás (gyónás, ima, panaszkodás) különbözteti meg a bút a depressziótól/a betegségtől. A bút viselő ember nincs akadályoztatva napi feladatainak a végzésében, nincs orvosi/gyógyszeres kezelés alatt, betegségtudata sincs, a búsulás egy osztályrészül jutott állapot, amelyet „méltósággal” visel. A példákból láttuk, hogy ettől a kultúrától sem idegen a fájdalom, és a bú. Olyan szociális, lélektani és kulturális dinamikus folyamatnak mutatkozik, amelyben a közösség valamennyi tagja, valamilyen formában érintett. E világkép a szenvedést/a bút tágabb kontextusba helyezi, és ennek a kontextusnak a határai voltaképpen nem rajzolhatóak meg, azaz, az egyetemes emberi kérdésre, hogy miért/honnan a szenvedés/a búsulás – nincs válasz (legfeljebb magyarázat). Az, hogy ez a világkép a bú, a szenvedés miatti felelősséget nem kívülre helyezi, nem a környezetre hárítja, hanem az egyénre terheli, azt mutatja, hogy a bú kapcsán voltaképpen nem betegségről (medicina) és nem is hitről (vallás) beszélünk elsősorban, hanem sajátos mentalitásról, gondolkodásmódról. Egy olyan mentalitásról, amely az emberi tudás korlátait, hiányosságát, az emberi megismerés rész-szerintiségét elismeri, és az ebből fakadó bizonytalanságot és félelmet az emberi létmód és a kultúra szerves részének tekinti.