A BŰNTUDATRÓL

Az ember úgy gondolja, hogy védtelenül áll a világgal szemben, és ez a legfőbb baja. Pedig a legfőbb baja az, hogy önmagával szemben védtelen, amennyiben nincs hiteles lelki támasztéka. E támaszték híján korunk emberében legfeljebb sejtésként hat, kicsoda valójában. Elvesztette lelkével a természetes kapcsolatot, ezért pszichikai értelemben beteg vagy erkölcsileg kétséges személyként cselekszik. Eltévedt lény. A szabadság nevében meddő kísérleteket tesz, hogy felszámolja lelkiismeretét. Legszívesebben abban a tudatban élne, hogy önmagán kívül senkinek nem tartozik számadással, de közben folyvást ítélet alá adja magát.

✼✼✼

Az ítélet pedig önakaratának megtöretése. A lelkiismeret ugyanis a bűnére figyelmezteti az egyént, aki hiába nem szeretne és nem is óhajt tudomást venni a bűnösségéről. Minden tagadás a bűn állításaként jelentkezik. Mennél erősebb a tagadás, annál fenyegetőbb az állítás, amely alól senki nem vonhatja ki magát, még ha káprázatok felé törekszik is abban a feltevésben, hogy joga van bármit megtenni. Az öngyilkosság, az erőszak, a halmozott szexualitás többnyire menekülés egy téves szabadságba a valódi szabadság elől, mégpedig elsősorban nem a világ természetéből kifolyólag, hanem a lélekhez való megtérés elfojtása miatt. A világ tébolya az ember tébolya, aki nem a bűnösségébe pusztul bele, hanem abba, hogy tiltakozik bűnösségének tudata ellen. Lehet, sőt kétségtelen, hogy a személy önkivégzésének, amely nyílt és burkolt formában a szemünk előtt történik, genetikai, társadalmi és történelmi okai is vannak, de az önkivégzés mégiscsak az egyén bűne legkivált, kifejezve a lelkétől elfordult ember védtelenségét. Az önpusztító ember jobbik esetben neurózis, rosszabbik esetben az eszes üresség foglya. Az üresség erkölcsi közöny, „hőse” a saját állítólagos igazságát tartja egyedül igazságnak, és a szívében semmire sincs tekintettel. A neurotikus személy más: a lelke szerint élne, de nem találja a lelkét, eltévedvén léte labirintusában. Vergődésének mégis, éppen mert belső vergődés, mélyebb köze van a bűntudathoz, mint az üres személynek, aki gondolkodó gépként az intézményes világ jóindulatát élvezi, és bűntudata jobbára csak akkor tör elő, ha e jóindulat, amely mindig esetleges, váratlanul cserbenhagyja.

✼✼✼

A bűntudatától szabadulni kívánó ember a magyarázat embere. A megmagyarázás idejét éljük, amelyben nincs olyan bűn, hogy az ész ne találna felmentést reá. Csak éppen ez a felmentés, mert emberi felmentés, jogtalansággal, hamissággal, képmutatással társul, ezért nemhogy értéke nincs, de valósága sem. Az ember sem önmagát, sem a másik embert nem mentheti fel a bűnössége alól. A felmentés nem az ember dolga. Az ember dolga a másik ember iránt a megbocsátás. A sértett ugyanis szintén sértő valakivel szemben. A megbocsátásban sem sértő, sem sértett nincs, több és más van, lelki sérthetetlenség, persze csak akkor, ha a megbocsátás nem hiúságból vagy az erkölcsi fölény képzetéből táplálkozik. Ennek pedig az a feltétele, hogy aki megbocsát, mindenekelőtt meghajoljon a saját vétkei előtt. Csak vétkessége belátásával képes a megbocsátást alázattal gyakorolni. Ha kevélységből sérthetetlen, bűnös módon az, mert többre tartja magát a másiknál, akit ezzel eltaszít ahelyett, hogy lelkébe fogadná. A bűnét igazolni kívánó ember helyzete tragikus. Még a megbocsátásban is nagyságra vágyik. Magamagát állítja istennek. Csakhogy istenként önléte függésében él, és ezt a függést az oktalansága miatt nem tudja elviselni. Sehogyan sem érzi jól magát, gazdának szolga, szolgának pedig gazda. Saját rabjaként nincs hova folyamodnia, és a bekerítettség érzése kiváltja lényéből a bűntudat kisebb vagy nagyobb, többnyire felületes, de olykor mély válságba, a lélek megrázkódtatásáig vezető tüneteit.

 Pedig az ember mindent inkább akar, mint lelki megrázkódtatást. Ezért is igyekszik vétkeiért elhárítani magáról a felelősséget. Vagy egy személyre hárítja, vagy a személyek egy csoportjára (család, munkahely), vagy a társadalomra, aminél mi sem könnyebb, mivel a társadalom megnevezhetetlen. Valójában nincs is, abban az értelemben, hogy a társadalomra, mondjuk, a társadalom lelkiismeretére hivatkozni annyira, mint a semmire hivatkozni. Hivatkozni csak az emberre lehet, ha lehet egyáltalán. A világban ugyanis láthatólag szinte minden, közte az egyén is, jobbára a közös emberi érdek ellen dolgozik, vagy legalábbis megpróbál azon lenni, hogy kiüsse az örökkévaló értékeket, helyükbe viszonylagos igazságokat iktatva. A viszonylagos igazság viszont nem igazság, mert kiforgatható valamilyen érdek szerint. A viszonylagos erkölcs sem erkölcs, mert általa bármiféle cselekedet megengedhető. Az irányított lelkiismeret nem lelkiismeret, még ha az ember annak gondolja is, mert ítélete a lélekbe írt eredendő törvény helyett idegen parancsoknak engedelmeskedik. Az individuum szubjektív birodalmából tehát hiányzik az egységes vezérlő elv. Kitéve a zűrzavarnak, amelyben „elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek” (W. Heisenberg), a tévest részben vagy egészen helyesnek, a helyest tévesnek tartja az egyén, vagy egyszerűen levetni próbálja magáról a bűnt, mást okolva a saját bűnéért. Pedig ha a törvény szellemében járna el, magát kellene okolnia más bűnéért is, mivel minden egyes ember bűnében mindenki bűne él és működik.

✼✼✼

Ellentétben a bűnössége alól kibújni törekvő személlyel, mindenki bűnében a hiteles ember járatos. Vagyis az a hiteles ember, aki sem elutasítani, sem „átutalni” nem kívánja bűnösségét, hanem meghaladni kívánja azáltal, hogy nem akarja a maga számára, amit akar, utat nyitván ezzel lelkében egy felsőbb akaratnak. Ez nem tétlenség vagy meddő várakozás, hanem aktivitás és készenlét, részvétel a kegyelemre való meghívottságban. A hiteles ember bűntudata nem a világ elvetése, hanem éppen hogy a „felvétele”. A bűnösség elválasztja, míg a bűntudat egyesíti az embereket abban az esetben, ha ez a bűntudat igaz, tehát nem félelemből vagy valamiféle burkolt számításból ered és megvallásig fejlődik. A megvallás, amelyben a teremtmény szava mögül kihallatszik egy megszólítás, képes ledönteni a falat hit és értelem között.. Ezzel – mint Ágoston írja – az értelem felemelkedik, fokozza a lelkiismeretből fakadó bűntudatot bűnbánattá. A bűnbánat a személy kitörése önléte börtönéből. Saját bűnének jelenlétét látva a másik bűnében is, testvérének tudja őt, akiben az emberiség él, mivel az emberiség mindig a konkrét ember. A bűnbánat aktusa a valóságos élet közepe. Nélküle az ember nem keresné léte jelentését, még ha a végső titkok rejtve vannak is előtte. A bűnbánatban a dolgok fényt kapnak, a bűnben elsötétülnek. A bűnbánat rabság helyett szabadságba vezet, általa ugyanis, esendősége ellenére, magasabb kegyként, bűne fölé emelkedik az ember.

 /Török Endre VIGÍLIA, 1986/2./