Székely János

ÉJSZAKA

Kéken

Dereng a hold a néptelen vidéken.

A tar hegyek, mint álmodó vadak,

Mint ázott barmok, úgy párállanak,

Süttetvén sovány hátukat a holddal.

Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal.

Micsoda éjjel!

Telis-teli titokkal és veszéllyel,

Szeszéllyel, szenvedéllyel!

Micsoda éjjel!

Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,

Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn.

Az élők hanyatt fekszenek a földön,

Ernyedt gerinccel, szétomolva,

Horkolva, haldokolva,

Minthogyha mindet megmérgezte volna

A gyilkos est.

Foguk pihen.

Mohó nyelvükkel reggelig

A halál ízét ízlelik

Megbékélten és szelíden.

Micsoda éjjel!

Aluszik minden élő.

Álmukra hull a hold igézete.

De megpezsdül az élettelen dolgok

Különös élete.

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.

Aztán pendülve pattan szét a szikla.

Fel-felpöfög a parti szik.

A víz magától gyűrűzik.

Borzong a száraz nád, a sás,

Felszínre bugyborogja fájó

Sóhajait a rothadás.

Borong a vízmosás,

Hegyomlás zaja döndül messze.

A fonnyadt fű felül a tompa neszre,

És nyújtózik.

S ki tudja, még hányféle mozgás,

Borzongás, zsongás,

Hányféle villanás, hányféle álom

Hullámzik végig most e furcsa tájon,

E széles völgy szeszélyes hajlatán,

Amelyet nappal meg se látok,

Mert nappal a hazám,

De éjszaka, ilyenkor, éjszaka

Kigyúl és úgy ragyog,

Mint odafent a csillagok,

Mint az először megpillantott tájak.

Áhítat tölt el és alázat.

Igen, igen, az ismerős világot

Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.

Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,

S titokzatossá bűvölt a sötétség –

A sejtelmes, az ismeretlen.

(1956)