MÚLTIDÉZŐ

„....nem Kádár János, hanem Pákh Tibor népe vagyunk...”

PÁKH TIBOR EMLÉKÉRE

(1924. aug.11.-2022. nov.18.)

Karácsonykor természetes, hogy minden a szeretetről szól, cikkünkben mégis egy máig feltáratlan, félremagyarázott/félreismert korszak egyetlen, elborzasztó szeletét kívánjuk megmutatni két fiatal tényfeltáró történész/újságíró, Mező Gábor és Pataki Tamás segítségével.

Pákh Tibor halála adja a szomorú aktualitását, hogy a rendszerváltoztatás után 32 évvel merjünk beszélni az 1956-tól 1990-ig tartó Kádár-korszak lelket, szellemet és testet megroppantó borzalmairól. Hála a fiatal Katóknak, a „hallgatás tornya” lassan ledőlni látszik. Ehhez a sajátos „anti-Kőmíves Kelemen-i” munkához kívánunk hozzájárulni a magunk „téglahordozásával”.

Elhunyt Pákh Tibor. Elment, de megtörhetetlen hősként örökre velünk marad. Mert nem Kádár János, hanem Pákh Tibor népe vagyunk. Pákh Tibor békésen, csendesen ment el. Halálhírét Svédországban élő unokaöccse erősítette meg a telefonban. Ő intézi majd a temetést is, ő volt az egyedüli rokona. Volt – fájó ezt leírni.

Elment a legenda. Annyi emberre írják ezt, de Pákh Tibor tényleg az volt. A nemzet legendája – még akkor is, ha a magyarok legnagyobb része nem ismeri. Talán hallott róla. De inkább nem.

Pákh Tibort a létező összes eszközzel megpróbálta elpusztítani a diktatúra – a kivégzést leszámítva. Kezdték a Gulágon. Folytatták ötvenhatban, amikor ő is lövést kapott. Aztán ötvenhat után, amikor bátor és okos leleplező írásaiért hosszú-hosszú börtönre ítélték.

Hiába akarták elkapni a társait, Pákh Tibor nem vallott. Jogász. Jogásznyelven utasította vissza a vallomás-tételt akkor, amikor társairól kérdezték. Kevés per végén kerülnek egyedül a börtönbe. Legtöbbünket könnyen vagy nehezebben, de meg lehet törni. Őt nem lehetett.

A feleségét üldözték, fenyegették, sohasem lehetett gyerekük. Amikor nála jártunk, láttuk a babákkal teli polcot. Néhai mindene gyűjtötte. Ez volt az egyetlen mániája, az idős férfi könnyes szemmel mondta: tudták, hogy ezzel sem pótolhatják a soha nem meg nem született lányt vagy fiút, de azért jelentett valamit.

Valamit.

Olyan szeretettel beszélt a nejéről, ami szintén példaértékű.

Már elmúlt kilencven, amikor beszélgettünk, de mindenre pontosan emlékezett. Dátumok, nevek, esetek, jogi részletek, mindenre. Már csak egyet akart: bár szeretett élni, és szerencsére jó környezetben, egy élhető, keresztény idős-otthonban teltek az utolsó évei, azért már ment volna a felesége után. Fel, a Mennyországba. Mondta is, hogy már nagyon hiányzik.

Pákh Tibor a börtönben is kiállt a jog nélküli emberek jogaiért. El akarta onnan távolítani a besúgókat, az állambiztonság embereit. Ez nem tetszett a rezsimnek. Az sem, amikor ’63-ban azzal fordult a börtön vezetéséhez, hogy ugyan magyarázzák el Kádár Jánosnak, nem szép dolog hazudni. A másét sem elvenni, de hazudni főleg nem. Márpedig Kádár azt találta mondani a vele összejátszó, minimum társutasnak nevezhető ENSZ-főtitkárnak, hogy a Magyar Népköztársaságban már nincsenek politikai foglyok.

Voltak. A börtönigazgató elképedt a rab tiltakozásán, majd miután Pákh Tibor éhségsztrájkolni kezdett, meg amúgy is túl bátor, megtörhetetlen volt, megpróbálták elektro-sokkokkal kiölni belőle a lelket. Vagyis ellopni azt.
Nem sikerült. Pákh Tibor sokkolás előtt és után csak mondta az emberi jogait, képzelhetjük a nyilván nem túl képzett, és többségében talán nem is „született gonosz” börtönőrök elképedését. Talán még közülük is sokan tisztelték.
Pákh Tibor mélyen hívő keresztény volt. De elsősorban magyar. Volt – milyen furcsa ezt kimondani, leírni, hiszen róla tényleg azt hittük, hogy örökké él. Szóval keresztény volt, de ennél fontosabb, hogy hívő: megbocsátott mindenkinek. Nem haragudott a kínzóira.

Haragszunk mi helyette.

Kicsit olyan volt ő mint Villon a verseiben, soha sem fogta be, na nem a pofáját, ezt nem merném leírni róla [Villon is magáról írta], a száját. Nem hallgatott el. Miután kiszabadult, gyógyíthatatlan elmebeteggé nyilvánították. Az üldözött ellenzék egyik ismert, élő ikonja lett. Mindenhol ott volt, és bár voltak, akik nem szívelték mély vallásossága, Mindszenty-pártisága miatt, mások, például Krassó György ennek ellenére és ezzel együtt is tisztelték.

Sorstársai közül sokan jóval fiatalabbak voltak, és már régen nincsenek velünk. Most Modor Ádám kutató vagy Molnár Tamás Inconnu-s barátja, Bokros Péter jut elsőként az eszembe, de Pákh úr maradt, és úgy tűnt, mindenkit túlél. Az üldözőit, a többségében – ha megélték – átmentett vagy párnák közt elszenderedett elvtársakat biztosan.

Egymás után szálltak a Pokolra, zsebükben keresgélve a Kháronnak kikészített aprót, de Pákh Tibor maradt. Maradt és beszélt. Maradt és emlékezett.

Életem egyik felemelő pillanata volt, amikor megismertem, mindig nagyszerű érzés, ha nálunk nagyobb, s főleg, ha ezt nem éreztető emberekkel találkozunk.

Nem volt szent, nem így képzeljük a szenteket, inkább szabadságharcos, aki nem fegyverrel, hanem az eszével, a lelkével, a jelenlétével küzd. A jelenlétével tesz azért, hogy a mi lelkünk se kárhozzon el. Hogyha többségünk bele is megy az alkukba, ő megmutassa, erre nincs szükség. Ezt csak álmodjuk. Ez csak a könnyebb út.

Azt hallottam, hogy gyorsan, békében ment el. Unokaöccse is ezt mondta, tehát így volt. Mindenkinek ilyen halált álmodunk, de neki tényleg kijárt azok után, amit az életében átélt, átszenvedett, nem panaszkodva, egyenes gerinccel, igazi magyarként, igazi hazafiként.

Mert nem, nem Kádár népe vagyunk. Nem kérjük a bélyeget, köszönjük.

Pákh Tibor népe vagyunk.

Emeljük fel a fejünket, gyújtsunk egy mécsest, és sose feledjük el őt.

Most már egy másik asztalnál ül. A felesége kezét fogja, és mosolyogva hallgatja, ahogyan Krassó György és Rácz Sándor beszélgetnek.

Isten Veled, Pákh Tibor.

/Mező Gábor/

Mező Gábor nekrológja után idézzük fel a legújabb könyvét és a vele készült beszélgetést!

Őrületre ítélt hős magyarok, akik nem adták el a lelküket

Tortúra, pszichiátria, elektrosokk, börtön – így próbálták megtörni az antikommunista ellenállók testét és lelkét. Pákh Tibor, Krassó György, Derzsi Sándor, Hajnóczy Péter sorsát és igazságkeresését példaadónak tekinti Mező Gábor újságíró, kutató, akivel az Ellopni a lelket, megtörni a testet című új könyvéről beszélgettünk.

– Ellopni a lelket, megtörni a testet című új könyvében kilenc ember történetét dolgozza fel. Elmondaná, hogy kikét és miért?

– Bukovszkijjal kezdem, aki nemcsak áldozata, de leleplezője volt a szovjet politikai pszichiátriának. Bemutatom a karakterét és a történetét, már-már önsorsrontó igazságkeresését. Vannak olyan történetek, melyekben nem nevezem meg az áldozatot, hiszen nem volt ismert ember.

De vannak személyes kedvenceim, a rendszerváltás legendái, például Krassó György és Pákh Tibor vagy olyan elfelejtett költők, mint Derzsi Sándor és Nyugati László.

 Ők igazi hősök, akkor voltak megtörhetetlenek, amikor mi talán – magamról biztosan tudom – már feladtuk volna. Ezért felemelő a könyvem, ezért tudtam „kibírni” a megírását, mert nemcsak a bűnösökről, hanem inkább az áldozatok példájáról szól.

– Két út áll az értelmiség előtt: a kollaboráció vagy az alkoholizmus. Ki kellene egészítenünk ezt a Kádár kori axiómát a politikai pszichiátriával?

– Tény, hogy több értelmiségi felbukkan a könyvemben, és mind konfrontálódtak a kádári hatalommal. Van, aki azért, mert nem engedett ötvenhatból és a jogaiból. Más azért, mert ragaszkodott a humanizmushoz és az antikommunizmushoz. S volt, akit az igazságkeresése juttatott Kádárék karmai közé. De óvatosan kell bánnunk a politikai pszichiátria fogalmával, hiszen az olyan szinten, mint a Szovjetunióban, nálunk nem létezett. De elszigetelt esetekről sem beszélhetünk, annál azért sötétebb volt a helyzet. Azt mondhatom, amit Vlagyimir Bukovszkij, a leg­ismertebb orosz ellenálló: abban az időben őrültek vezették ezeket az országokat, és a normális, elvhű embereket bezárták és bolondnak bélyegezték. Sztálin halála hozott egyébként váltást előbb ott, aztán itt is. Addig a nyílt eszközök (gulág, ÁVH, börtön, agyonverés) használata volt a jellemző, később a bolondnak bélyegzés, a lejáratás, a megfigyelés, a csoportok bomlasztása. Ez a Nyugat számára is elfogadhatóbb volt – így üzletelni is nyugodtabban lehetett, nem kellett hallgatni a nyugati értelmiség esetleges aggodalmát.

– Miért számít a politikai pszichiátria kutatása mindmáig tabutémának? Rossz a szakma lelkiismerete?

– Nálunk minden sötét, nehezen felfejthető téma tabunak számított és számít. De azért foglalkoztak ezzel is, igaz, egyetlen igazán meghatározó mű született: Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós Őrjítő mandragórája (1989). Ez hatalmasat szólt a nyolcvanas évek végén. Most temettük el Miklóst, akit nagyon megszerettem, igazi példaképem, mentorom volt, bár sajnos csak rövid ideig ismerhettem. Túl későn találtam rá. Szerzőtársa és barátja egyszerre vicces és megható búcsúbeszédet mondott – Miklósnak is remek humora volt –, amelyből egy mondatot idéznék: „ha pár évvel korábban fognak a könyvhöz, ők is bent végzik. „

Ez így igaz, és ebben minden benne van. Leírják a könyvben, hogy semmilyen reakció nem érkezett a szakma részéről, és valóban kevesen vannak azok, akik szembenéztek ezzel a témával. Pedig az én könyvemben is vannak remek, embermentő pszichiáterek is. Nem csak kegyetlen, már-már sátáni lények, mint a szovjet Lunc professzor vagy a magyar Bálint István.

– Hajnóczy Péter is szerepel a könyvében, ő közismerten az alkoholizmust választotta. Neki is akadt dolga a politikai pszichiátriával?

– Tágabb értelemben: az őrületre ítéléssel. Ő írta meg annak az asszonynak a történetét, akitől elvették a lakását, és megpróbálták elsüllyeszteni. Híres műve – Az elkülönítő – a szerkesztők bátorsága és valamiféle „rendszerhiba” miatt jelent meg a korabeli Valóságban. Hatalmas botrány lett belőle, mert leleplezte a rendszert. Hadd idézzek belőle:

„Ott vannak a spiclik. Az értelmesebb betegek közül szervezik őket. Részben helyzetük és megfé­lemlített voltuk miatt vállalkoztak, meg azért, mert úgy gondolták, hogy ebből előnyük származik.”

 A könyvemben is megjegyzem, hogy itt mintha nem is a benti, hanem a kinti zárt osztályról írt volna. Mindig elképzelem Kádár vagy Aczél György arcát, hogy mit szóltak, amikor ezt elolvasták. Nem csoda, hogy kényszergyógykezelésre akarták küldeni az alkoholizmussal küzdő zsenit, aki nem mellesleg megírta a korszak számomra legfontosabb, legerősebb regényét, A halál kilovagolt Perzsiábólt. Zeleiék könyvéből tudjuk, hogy volt, amikor ettől csak a jogász barátja tudta megmenteni.

– Derzsi Sándor (1919-1978), az erdélyi Somogyomban, az egykori Kis-Küküllő vármegyében született költő sorsa különösen kegyetlen. A Magyar Nemzet újságírójaként dolgozott 1945 és ’48 között, Gábor Andor – Kun Béla kebelbarátja – elítélte az egyik versét, ezért kiközösítették. 1956-ban részt vett az Életünk című forradalmi lap szerkesztésében, utána bujkálni kényszerült. Így került a pszichiátriára.

– És ebből látszik, hogy nem minden fekete-fehér. Derzsit – és más forradalmárokat – Haitsch Emil, egy legendás pszichiáter-orvos rejtegette a Róbert Károly körúti kórházban. A költőt besúgták, lebukott, börtönbe került. Aztán kiengedték, majd elvitték Intapusztára, az Aranyketrecnek nevezett intézetbe. Ahol egy másik ismert orvos, Goldschmidt Dénes vigyázott rá. Aki ügynök volt, de a könyvemben rámutatok, hogy kutatásom szerint nem véletlenül lett az: egy undorító besúgó, „Dzserdzsinszkij” köpte be, mivel túlságosan engedékeny volt az antikommunista, hihetetlen erejű verseket író Derzsi Sándorral. Szóval valószínű, hogy Goldschmidt azért lett ügynök, mert embereket mentett. Maga mondta ki – éppen a jelentésekben elírt nevű „Dzserdzsinszkij” jelentette –, hogy nem engedhetik ki Derzsit, mert kint megölnék amiatt, amiket mond és ír.

– Elektrosokkal kezelték. Ezt az érdekében tették vagy ezzel tették igazán tönkre?

– Akkoriban ez bevett eljárásnak számított. Azt gondolom, hogy ­Haitsch Emilék ezzel segíteni akartak az összetört, a börtöntől rettegő emberen. Más kérdés, hogy a tudomány ma már elveti ezt az embertelen módszert. Pákh Tibornál például a megtörésére használták.

– Miután Derzsit kiengedték, nem fordult jobbra a sorsa?

– Roncsként engedték ki, de nem engedték el. Megjárta a Lipótot is, üldözték, megfigyelték, festő feleségét, Kapicz Margitot rákényszerítették, hogy váljon el tőle. Nem lett elmebeteg, könyvemben idézek az írásaiból és a verseiből, amelyek zseniálisak és leleplezőek. De a tortúra, az elektrosokk, a börtön és a sok kezelés nyilván nem vált a javára.

Nagyon szomorú a sorsa, főleg, hogy utána kitörölték a történelemből.

 Egy emlékkötet – ennyi maradt egy hősből, aki sohasem engedett az elveiből.

– Mi volt a megbocsáthatatlan bűne?

– Közhely lesz, amit mondok: antikommunista, magyar, keresztény és humanista volt. Leírta ezt abban a versben, amit idézek tőle: „Ember vagyok: hiszek, / Vallom mindenkinek. / Hiszen ember voltom, /Ködkeresztjét hordom. / Hiszen magyar voltom, / Könnykeresztjét hordom. / Hiszen igaz-voltom, / Kínkeresztjét hordom.”

–  Lehet, hogy nem lehet hetekig elemezni és agyonlábjegyzetelt könyveket írni erről a versről, de azt hiszem, hogy benne vannak a „bűnei”.

– Van egy népszerű Kádár-kor-apológia: jött a rendszerváltás, és nem kerültek elő rejtett remekművek a fiókokból, magyarán igazából nem is volt cenzúra. Ám ezen alkotók sorsa éppen azt bizonyítja, hogy el sem juthattak az asztalfiókig, a rendszer meggátolta a mű létrejöttét. Erről mit gondol?

– Nagyon sok „kitörölt” ember van. Előbb tönkretették, aztán kiradírozták őket a történelemből. Ők nem tudtak és nem akartak sem kiegyezni, sem megalkudni. Mások megkötötték a saját „szerződésüket”.

Aczélék remekül értettek a korrumpáláshoz, a cenzúrával való játékhoz, a megbízható szelepek (Hofi Géza, Moldova György és a többi) reklámozásához és az öncenzúrára kényszerítéshez – hiszen minden elvetemültségük, gyarlóságuk és gyávaságuk mellett zseniális sakkjátékosok voltak.

 Akárcsak azok, akik a rendszerváltás után életben tartották a „legvidámabb barakk” narratíváját. Ezt a hamis mítoszt le kell lepleznünk. Közhely, de az irodalmi és a kulturális életben is komoly kasztrendszer létezett. Bedobozolhatnánk őket most, de akkor nem Aczélék játékához igazodnánk?! A lényeg, hogy a tiltott kategóriába sorolt, bebörtönzött művészeknek nem járt megbocsátás, sem akkor, sem a kilencvenes években. Aki nyíltan szembeszállt a zsarnoksággal, azt így vagy úgy, de kicsinálták. Csúnya kifejezés, de talán helyes egy rothadt rendszerrel kapcsolatban. Én nekik ajánlottam a könyvet. Ők a hősök, a huszadik századi Zrínyik és Hunyadik. Ki tudja, hogy mi mit tettünk volna az alattomosan mérgező, kisebb engedményeket ígérő és teljesítő Kádár-korban. Egy biztos: ők kiálltak magukért, értünk és a mindenkori emberért. És sokan az életükkel fizettek ezért.

/Pataki Tamás Mező Gábor 2021-ben megjelent könyvéről/

Derzsi Sándor

GONDTALAN DAL

Elmebetegnek nem való a gond,

Hát gondtalanul dalol a bolond;

Egyik lábát a másik elé rakva

Nem sétál, csupán az időt múlatja.

Dala sem volna más, csak múlatás,

De nála ez már oly régi szokás -

Egészségére emlékezteti.

Talán mert egy kis emlék kell neki,

Vagy mert Istennek kell tán egy kis emlék,

Hogy megkérdezze: bolondom, szeretsz még?

És a bolond tán válaszul dalol,

S azt mondja: lám, Atyám, kik ide zártak

Mind mennyivel erősebbek Tenálad...

Csak fenn az égen kéklik egy mosoly.