Lelkierő

Ha végiggondolja az ember az elmúlt évszázadok történelmét, könnyen juthat olyan következtetésre, hogy ez az egész emberi küszködés csak egy sziszifuszi munka. Vagyis kilátástalan harc, s ha kilátástalan, már értelmetlen is, s ha értelmetlen, eredményt soha nem hozhat. Lehet úgy is értelmezni, hogy az életünk – nem éppen a miénk, gondoljuk dacosan, de az emberiségé – csak egy büntetés, egy vezeklés valamilyen nagy bűnért, amelyet valaha elkövetett egy óvatlan elődünk. Talán ott, a Paradicsomban Éva és Ádám, talán máshol és másvalaki. Vagy éppen mi magunk. Ez utóbbi nemritkán okoz lelki és testi bajokat is.

Voltak már korszakok, amikor gyakran hivatkoztak kollektív bűnökre, s igyekeztek kialakítani egész nemzetekben és nemzedékekben valamiféle kollektív bűntudatot. Főleg háborúk után fordult ez elő, de szellemi harcok idején is. Sikerrel is jártak, meg nem is. A lelkiismeret-furdalás az egyik legintimebb, legtalányosabb emberi tulajdonság. Intim és talányos, mert kapcsolatban van emberrel és Istennel is. Ezt társadalmi méretűvé fokozni: komoly politikai program. Ma ott tartunk Európában, hogy a vezeklést fújnák a legfőbb politikai és eszmei erénnyé. Erre építenek mozgalmakat, pártokat, hatalmat. Csakhogy képtelenek felajánlani a megváltást, marad az önostorozás, önkorlátozás, az önfeladás. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ennek ellentmondjunk.

Micsoda képmutatás ez! A szélsőségesen beszűkült elmék tobzódása. Úgy ítélkeznek a morál nevében, hogy nincs meg bennük a középkori önsanyargató – önkorbácsoló - szerzetesi átszellemültség sem. Szó sincs aszkézisről, a túlzó, ezért tökéletlen vágyak visszaszorításáról, a lélek nemesítéséről. Csak az inkvizítori gőgről. Nincs meg bennük az assisi Francesco gyönyörű naiv önfeláldozása és felajánlása. Minden, minden csak póz és üres ámítás. Csalás, eszköz, politikai manőver, megtévesztés. Hatalomtechnika. Ideológia. A képmutatás – nem véletlen ez – szoros összefüggésben van a „vezeklés” logikájával. S mi, akik ismerjük a lelkiismeret-furdalás érzését, látjuk, hogy ennek a képmutatásnak köze van az emberi létezés néha sziszifuszi munkához hasonló küszködéseihez is. Sokan kiszolgáltatottak is emiatt, mert alapvetően jó és nemes természetük hajlik a lelkiismeret-furdalásra. Mert mit nem lehetett volna jobban csinálni ezen a Földön? Nem lehetett volna jobban szeretni? Jobban vigyázni a másikra, szebben élni, nem lehetett volna hasznosabban eltölteni az időt? Védeni a természetet, nevelni a gyermeket, ápolni az idős embereket? Törődni elesettekkel, a környezetünkkel, sőt magunkkal is! Dehogynem, biztosan lehetett volna. 

Lelkiismeret-furdalása viszont csak annak lehet, akinek lelke van. S mivel erről a részünkről nem lehet sem röntgen, sem CT-, sem MRI-felvételt készíteni, ez a lélek – ha akarjuk, ha nem – csak ösztöneinkben tükröződve látszik. De ott se mindig, csak felvillan néha, mint amikor kinyitunk egy ablakot és az üveg csillámlásaiban egy pillanatra meglátjuk a tekintetünket. S a tekintetünkben valami idegenséget. Félelmet. Tudjuk, hogy az arc, ami felvillant, a szempár, amit láttunk, a miénk, de amikor kíváncsian és lassan visszahajtjuk az ablakot, és látjuk a tükörképünket, az már nem ugyanaz a tekintet. Abban már benne van az is, amit magunkról elképzelünk, s így mindenféle sallang is. Milyennek látnánk magunkat szívesen, éppen milyen a kedvünk, mennyi a pénzünk, sikerünk, örömünk, bánatunk. Az már az elme tükörképe.

Aki azt vallja, hogy nincs lelke, egész lénye puszta anyag, az soha nem látta meg azt a tekintetet ott az ablakon, soha a szerelme szemében, nem hallott egy talányos hangot orgona búgásában, gép zajában, madár dalában; nem érzett a réten, templomban, kedves ölelésében olyan illatot, amelyet soha senkinek nem sikerülhet tégelybe zárni. Az elme kotyvaszt, gyárt, elad, elválaszt, a lélek hív, szembesít, megváltást nyújt, összeköt. Van lelke a harcos materialistának is. Küzd a lelkével, akkor is, ha egész életen át becsukja a szemét. Nem akarja látni azt a tekintetet, érezni azt az illatot, hallani a távoli hangot. Becsukja a szemét, befogja az orrát, betapasztja a fülét. Nem tudom, hogy lehetséges-e így elzárkózni a valóságtól. Talán igen. Ismertem ilyen anyag-embert, aki a haláláig kitartott. Ismertem a gondolatait, de nem ismertem a lelkét. Elzárkózott. Nem gondolom, hogy ezért „büntetés” jár neki az anyag (s a szellem is az) enyészetével.

Ellentmondásnak hat, hogy a lélek nem marad ezen a Földön a halálunkkal, ellenben a szellemünk itt maradhat. Ezért nem sziszifuszi – azaz kilátástalan – munka nevelni, dolgozni, alkotni. Magam úgy gondoltam, hogy az emberiség szellemi örökségéhez hozzátenni egy morzsányi értéket mindenképpen értelmes feladat, tehát eredményt hozhat. És úgy is tűnt, hogy tanultunk a huszadik század történelméből. Európa is, mi magyarok is. A világ többi részével kicsit szkeptikusabb voltam, valójában nem is ismerem ma sem. Az arab világ? India? Kína? Dél-Amerika? Afrika? Hiába, úgy tudtam, hogy Európa a világ közepe. Ma is ragaszkodnék ehhez. Közben tudom már, hogy gazdaságilag, katonailag és politikailag sincs így. Talán szellemileg sem. De lélek dolgában igen. Nekem Európa a budai Víziváros, a Balatonnál Révfülöp és amikor arra jártam, otthon voltam Rómában, Párizsban, Londonban, Prágában, mindenhol. Ez a külsőmön is valahogyan látszott, mert állandóan kérdezgettek az utcán, merre van ez, hol találom azt. Egy idő után ez imponálni kezdett, mit tagadjam. New Yorkban semmi ilyesmi nem történt, de nem volt kedvem megsértődni.

A Vízivárosról már sokat írtam önöknek, Révfülöpön látom a rómaiakat hajót ácsolni. Pannonia provinciában, ahol nagyszerű városok nőttek ki a földből – otthon vagyok; Rómában Michelangelo Pietàja előtt állva tudom, hogy egy honfitársam akarta kalapáccsal megrongálni; Párizsban a Diadalíven ott szerepel Győr neve is (járt is Győrben a Császár, az, amelyik csatatereken szerezte a trónját, s ott is vesztette el); Londonban látom a kislányaimat iskolai egyenruhájukban; Prágában magamat az iskolabuszban. Otthon voltam még Brüsszelben is. Waterloo-ban is. Fent a mesterséges dombon, amelyet a győztesek emeltek, de senki nem értük megy oda, hanem lelkierőért.

Van úgy, hogy a dolgok váratlanul fordulnak egyet, ahogy a tenyerünket hirtelen átfordítjuk, és az ölelő puhaságból, egy mozdulattal csontos pajzs lesz. Mostanában nagyon rossz felé fordultak a dolgok erre felé. Már öklöket ráznak, szidalmaznak, zsarolnak, ítélkeznek, bűntudatot gerjesztenek, fegyverkeznek, felfegyvereznek, provokálnak, szankcionálnak, robbantanak, háborúznak! S mi ezt látjuk. Látjuk, de nem akarjuk. Mert nem vagyunk hajlandók feláldozni mindazt, amit felépítettünk ostoba elméletek oltárán. De nem ám! Mi nem sziszifuszként akarunk élni, dolgozni, minket nem lehet ezzel büntetni, nem állandó vezeklés az életünk. Az életünk teremtés és ha eddig százszor is felgörgettük a követ a dombra és százszor is lehullott, most már megfognánk. Ehhez nem elég az erő, az izom, a szellem, az ügyesség sem, ehhez kell a lelkierő, a kapcsolat. Hogy megtartva a terhet felnézzünk, s meglássuk az Isten tekintetében a magunkét. A lelkierőt. Akkor nem zuhanunk le újra, ha az összes mélybe húzó és taszító erő megfeszül, akkor sem.

Az élet és halál folytonos körtánca okozhat olyan érzést, hogy hiábavaló az a küzdelem, amiről Madách Imre beszélt. Az idő előtti megöregedés, beszűkülés, elmagányosodás nem különben. Van úgy, hogy a lelkiismeret háborog, mert rossz tréfával a szellemünk újra és újra azokat a zátonyokat emeli ki az emlékezet tengeréből, amelyek gyötrik a lelkünket. Ahhoz is nagy lelkierő kell – bölcsesség –, hogy ezt elviseljük, hisz meg nem történté tenni már nem tudjuk egykori hibáinkat. Elválik majd, hogyha letűnünk e színről, csak por és árny marad utánunk, vagy, ahogy Horatius írja: „Nem fed végleg a sír.”

/Szerencsés Károly/