„Sem élve, sem halva nem hagyjuk el egymást”

Igaz mese Benedek Elekről és feleségéről

A 23 éves Benedek Elek, a Budapesti Hírlap újságírója volt, amikor 1882 egy őszi délutánján főnökével, Rákosi Jenővel betértek szivarért egy Rókus kórház melletti trafikba. Egy aznapi újságcikkről beszélgettek, amikor a trafikosné sarokban ülő lánya beleszólt a társalgásba. Vitába szállt a nagyhírű főszerkesztővel, amihez talán Eleknek sem lett volna mersze. A magas, jóképű fiatalember annyira rácsodálkozott az éles eszű lányra, hogy elfelejtett fizetni a szivarokért. Másnap egy ibolyacsokor kíséretében vitte el a tartozást, s innentől kezdve mindennap visszajárt a boltba, hogy találkozzon a 19 éves Fischer Máriával.

 Az elszegényedett székely nemesi család fia és a félárva, vallásos zsidó lány szerelmét sokan értetlenkedve nézték. Ők nem értették, mi benne a baj. Elek másfél év udvarlás után belépett a trafikba és a lány elé állt:

 „Kisasszony, gyönyörű álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre… Igazat jelent-e az álmom?”

 „Igazat” – hangzott a felelet. 1884-ben összeházasodtak, és 45 évig el sem váltak egymástól.

 Bár Elek elismert újságíró lett, s egy ciklus erejéig országgyűlési képviselő is, szerényen éltek Reáltanoda utcai lakásukban. Elek nem becsülte sokra a pénzt, így megtartani sem tudta.

 A család motorja Mária volt, a hat gyerek mellett férje ügyeit is kézben tartotta. Elek sokat dolgozott, ma már csak meseíróként tartják számon, pedig kemény hangú közéleti publicista és a szociális igazságtalanságra érzékeny regényíró is volt. Regényeiből kitűnik, hogy egyszerre hitt a nők egyenjogúságában és az életen át tartó szerelemben.

 Szülőföldjén, Kisbaconban felépítette álmai házát, a tornác felett ma is ott a felirat: Mari. Neki építette. Nem szerettek külön lenni. Ha Eleknek mégis utaznia kellett, minden nap levelet írt feleségének, Mária pedig minden nap válaszolt. Elek tudatosan fordult a gyermekirodalom felé, ezt politikai állásfoglalásnak is tekintette. A századfordulón már Elek apónak hívta mindenki, egyik gyerekújságot adta ki a másik után.

 A világháború alatt János fiuk megbetegedett, így Mária Kisbaconba költözött Pestről, hogy ápolhassa. A pesti lányból igazi székely asszony lett, a falu befogadta. Amikor 1920-ban János meghalt, Elek is döntött: végleg hazatért. A fiatal erdélyi írók kérésére újra visszatért az irodalmi közéletbe is, lapokat szerkesztett.

 1929. augusztus 17-én éppen az írók feladatáról írt, amikor agyvérzést kapott. Utolsó három leírt szava ez volt: „fő, hogy dolgozzanak.” Leesett a székről, többé nem tért magához. A család tudta, hogy hamarosan vége. Mária megfogta a férje kezét, majd hirtelen felállt, és kiment a házból. Néhány perc múlva visszatért, leült az ágy mellé.

 „Édeseim” – mondta nyugodtan a gyermekeinek – „azt hiszem, most kifogytok belőlünk”. Rátámadtak. „Te valamit bevettél! Gyorsan hánytatót!”. Összeszorította a fogait, nem vett be semmit a kilenc Veronál után. Megértették végül, hogy így akarták, s fordítva Elek is így tett volna. Elbúcsúzott a gyerekeitől, nem sokkal ezután elveszítette az eszméletét, és egy nappal később ő is meghalt. Egyszerre temették őket, ott volt az egész falu és sok író-barát.

Benedek Eleket a halálba is követte a felesége: együtt temették el őket. Felesége, akit életre szóló szerelem kötött férjéhez, beváltotta ígéretét: „Sem élve, sem halva nem hagyjuk el egymást”.

 Szép, paraszti temetése volt Kisbaconban az egykori nemesúrfinak és a fővárosi polgárlánynak, akik nem tudtak elválni egymástól.

 Az a bizonyos megtartó szeretet volt mindvégig a szövetségük ereje.

/?/