„A vármegye ezeréves érték, valóságos jogi hungarikum, amit kommunista diktatúra szüntetett meg.”

A VÁRMEGYE

A vármegye szinte egyidős a magyar államisággal. Oly sok minden elveszett az ezredév viszontagságai során: királyi tanács, nádor, kincstartó, személynök, vajda, tárnokmester stb.

 A vármegye viszont túlélt mindent, holott nem kisebb kihívások érték, mint a tatárdúlás, az évszázados török rabiga vagy az ismétlődő, bécsi birodalmi törekvések. Végül aztán a szovjet típusú kommunista diktatúra végzett vele.

A vármegye létrehozása Géza fejedelem és Szent István királyunk keresztény államalapító tevékenységébe illeszkedett. Szent István a 9. században a Kárpát-medencébe visszatérő, de a még törzsi-vérségi-nemzetségi alapon szerveződött magyarság fölébe területi alapon szervezett közigazgatást (vármegyék) alakított ki. Általános közigazgatási, hadügyi, pénzügyi, bíráskodási hatáskört gyakoroltak a (királyi) vármegyék élén álló ispánok, akiket a 15-16. századtól főispánoknak kezdtek nevezni.

A sajátos, közjogias jellegű magyar államfelfogás (a Szent Korona-tan) alapvetően eltért a nyugati, magánjogias (patrimoniális) államfelfogástól, ahol a közhatalmat a középkorban „szétprivatizálták”, a közjogi méltóságokat, hivatalokat – magyarán közhatalmat – egy-egy család örökösen birtokolta, gyakorolta. Nálunk viszont egészen más irányt vett az alkotmányfejlődés!

 A 12-13. század folyamán a nyugatias behatásnak köszönhetően Magyarországon is találunk erre törekvéseket, az Aranybulla(-mozgalom) azonban ennek még idejében világos megálljt parancsolt; „egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk”.

 A gondot nem a királyi birtokok eladományozása jelentette – ez a bárók és a nemesség érdekét szolgálta –, hanem a joghatóság átruházása, azaz hogy a szabadok másnak a magánhatalma alá kerültek a (királyi) közhatalom alól. A 13. században a királyi birtokadományok következtében megerősödött a nemesség részéről már felmerült igény – és ennek a század folyamán érvényt is tudott szerezni –, hogy saját ügyeiket maguk intézhessék, aminek következtében a királyi vármegye helyébe a nemesi vármegye lépett.

 Ez elsőként az igazságszolgáltatás terén jelent meg (szolgabírók választása), majd a 14-15. században már a teljes önkormányzás (középszintű közigazgatás, végrehajtás, hadügyigazgatás, adószedés, bíráskodás polgári és büntetőügyben stb.) kiépítését jelentette. A nemesi vármegye tisztikarát – a király (Erdélyben a vajda, a horvát részeken pedig a bán) által kinevezett (fő)ispán kivételével – az alispánt, a szolgabírókat, az esküdteket, a jegyzőt stb. a vármegye nemesi közönsége (közgyűlése) választotta. Az önállóság kifejezéseként jelenik meg ekkor a vármegyei pecsét- és címerhasználat.

 A 15-16. században hozott törvények szerint a tisztikar tagjait mindig az adott vármegyében birtokos, jómódú nemesek közül kellett választani, akiknek a vármegye közönsége előtt beiktatásukkor esküt is kellett tenniük arra, hogy a vármegye közönségének jogait megvédik.

 Ennek kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a magyar alkotmányos berendezkedést, a rendi dualizmust a 16-17. századi uralkodói-kormányzati centralista, majd a 18-19. századi abszolutista törekvésekkel szemben sikerrel meg lehessen védelmezni.

A Habsburg-adminisztráció egységesítő/németesítő, birodalmi – egyébként – alkotmányellenes (botladozó) kísérletei rendre éppen a magyar nemesség és a vármegyék ellenállásán buktak meg. Az uralkodói rendeletek ugyanis nem ellenkezhettek az országgyűlésen (az uralkodó és a nemzet által közösen) elfogadott törvényekkel vagy a régi országos szokásjoggal (Werbőczy Tripartituma).

 Hunyadi Mátyás egyik törvénye (1471) az igazságszolgáltatással kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy „ha országunk törvényeivel és régi szokásával ellenkező levelet bocsátottunk volna ki, annak ereje ne legyen”.

Jagelló II. Ulászló törvénykönyve (1504) már az adószedés tárgyában ad kulcsszerepet a vármegyéknek, „ha pedig valamely vármegye valami adót vagy bármi segélyt (a szokott kamaranyereségen kivül) önszántából és nem az egész ország megegyezésével és akaratából, tudniillik az országlakósok közönséges gyülésein kivül és igy az ország régi szabadsága ellenére ajánlana vagy szolgáltatna bármi módon és akármely keresett szin alatt a királyi felségnek: akkor az ilyen vármegye nemeseinek a közönségét egyetemben legott a hitszegés vagy hamis eskü büntetésében, és becsületének s emberségének elvesztésében marasztalnak s elitélnek és az ország többi nemeseinek a testületéből kizártnak és kirekesztettnek kell tekinteni”.

Habsburg I. Ferdinánd királyunk pedig Buda török kézre kerülése és sorozatos területi veszteségek miatti belpolitikai elégedetlenség nyomása alatt arra kényszerül (1545), hogy kimondják, „a királynak vagy helytartójának az ország törvényeivel ellenkező levelei a javak visszaadásában meg nem tartandók”, amelyből aztán a vármegyék híres ius inetriae (tétlenség joga) származott.

A központi kormányzat Mohács (1526) után ugyan a király kizárólagos hatalmába került, de a törvények és a királyi rendeletek végrehajtása teljes egészében a (nemesi) vármegyéken függött, amelyek – ha azt alkotmányellenesnek találták – egyszerűen félretették, és nem hajtották végre, az uralkodó pedig – neki engedelmeskedő területi államapparátus hiányában – nem tehetett semmit.

Az államalkotó és államfenntartó magyarság gazdasági-politikai fészke a Habsburg-időszakban (1526–1918) egyértelműen a vármegye volt, ami biztosította azt, hogy a Magyar Királyság szuverenitása (jogi értelemben) mindvégig fennmaradjon. Nem véletlen, hogy a legsötétebb korszakokban, mint a bitorló II. József császár idején – akit a hazai történetírás tévesen „kalapos király"-nak hív, ami egy jogi nonszensz –, illetve az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követően bevezetett (ugyancsak illegális) neoabszolutizmus évei alatt mindig a vármegyerendszert számolta fel a bécsi kormányzat.

Az 1848-as polgári átalakulás a régi nemesi vármegye helyébe a polgári vármegyét kívánta léptetni. Ezt csak a kiegyezés (1867) utáni korszakban sikerült teljességében megvalósítani, akkor azonban már a modern közigazgatás igényei szerint formálták át az addigi rendszert.

A vármegye tehát a magyar alkotmány(történet) olyan eleme, amely kezdetektől fogva – bár jelentős átalakuláson keresztülmenve –, egészen a II. világháborúig annak állandó tényezője volt. A 13. századtól kibontakozó önkormányzatiság sajátosan magyar, az európai kultúrtörténetben is egyedülálló, természetes, évszázados organikus fejlődés eredménye. Ezredéves érték. Valóságos jogi hungarikum.

/Liktor Z Attila, Kontra/