ISTVÁN KIRÁLY ÉLETÉNEK KEVÉSSÉ ISMERT LEGENDÁI

Géza nagyfejedelem 997-ben bekövetkezett halála után fia, István – pogány nevén Vajk – követte őt a méltóságban. A történet nem volt egyszerű, hiszen Géza volt az, aki az öröklődés ősi rendjét megváltoztatva bevezette a primogenitúrát (elsőszülöttség), vagyis hogy a tőle származó legidősebb fiú lép a helyébe, nem pedig Árpád nemzetségének legidősebb férfisarja. Ki is tört a háború Koppány és István között, de ne siessünk ennyire előre.

Érdemes néhány gondolatot szentelni Hartvik győri püspök későbbi legendájának, aki Könyves Kálmán idején a következőképpen meséli el első szent királyunk születésének csodás történetét:

„…az említett Géza fejedelem feleségét, kihez már közeledett a szülés órája, az isteni kegyelem vigasztalni ily látomással akarta. Megjelent ugyanis boldog István lévita és első vértanú előtte, s így kezdett szólni hozzá: »Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá!« Rácsodálkozván az asszony így válaszolt. »Ki vagy, uram, vagy mely néven neveznek?« »Én vagyok István, első vértanú, aki először szenvedett vértanúságot Krisztus nevéért.« Ezt mondván eltűnt. Közben megszületett Géza fejedelem Istentől megjövendölt fia…, akit Adalbert püspök a kereszténység fehér ruhájába öltöztette és ő lett lelki gyámola. A boldog István király – akit megkeresztelkedése előtt a pogányok Vajknak neveztek – Esztergom városában született… A kisdedévek elmúltával, miután a serdülőkor első lépcsőfokára lépett, apja összehívta Magyarország főembereit és a közös tárgyalás szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette. Ezután betelvén napjai… e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte fel…”

Noha Hartvik szerint a főemberek esküt tettek István mellett, trónutódlása korántsem volt zökkenőmentes. Hogy a történetekben trónkövetelőként fellépő Koppány milyen rokoni kapcsolatban állt Árpád nemzetségével, pontosan nem tudjuk, annyi azonban a Géza által kicsikart esküből kiderül: az ősi törvény szerint valószínűleg nem István volt a fejedelmi cím egyedüli várományosa. Kettejük ütközetéből mindenesetre István került ki győztesen, aki fogadalmához híven monostort építtetett Szent Márton hegyén, vagyis Pannonhalmán a bencés rendi szerzeteseknek. Ám a magyarság fennmaradása a Kárpát-medencében mindennek ellenére még mindig kockán forgott.

 A biztosíték kizárólag a kereszténység felvétele volt. István meggyőződése szerint járt el, szinte drákói szigorral látott neki a pogányság felszámolásának. Előbb azonban törvényessé kellett tennie uralkodását Európa keresztény fejedelmei előtt. Következzék ismét a krónikaíró!

„Atyja halála után a negyedik évben elküldte hát Asztrik püspököt a szent apostolok küszöbéhez, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét megkérje: a Pannónia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bő áldását elküldje, az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá emelje és a többi püspökséget is áldásával erősítse. Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa, hogy e tisztségre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebbre szilárdítsa.”

 II. Szilveszter pápa meg is küldte Istvánnak az eredetileg Mieszko lengyel fejedelemnek szánt koronát, egyben megerősítette minden kérésében. Maga a mai Szent Korona históriája a vele kapcsolatos számtalan hipotézis összevetésével természetesen egy egészen külön, önálló történet tárgyát képezi. A koronázásra mindenesetre 1000 karácsonyán vagy 1001. január 1-jén került sor Esztergomban.

Mindeközben István folytatta a Géza fejedelem által megkezdett magyar állam kiépítését. A nép egyházi életének, a keresztény tanok hirdetésének központjai a templomok voltak. Törvényben rendelte el, hogy minden „… tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel és ugyanannyi rabszolgával lássanak el… Ruháról és oltárakról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök.” Az egyház működését tíz püspökség megszervezésével szabályozta, amelyek közül kiemelkedő helyet biztosított az esztergomi főszékesegyháznak, amelyet a pápa rövidesen érseki rangra emelt. Említést érdemel, hogy a királyi udvar szellemi élete a korhoz képest is igen fejlett volt. Bár első királyunk oklevelei nem, vagy csak másolatban maradtak fenn, Gellért püspök munkái és István törvénykönyvei, valamint Imre herceghez írott Intelmei csodálatos bizonyságai a pezsgő szellemi életnek ebben az írástalan korban.

Idézzünk most néhány gondolatot az Intelmekből, amelyek jelzik, miképpen igyekezett Szent István felkészíteni az uralkodásra egyetlen, a felnőttkort megért fiát, Imre herceget. „Ha becsületes akarsz lenni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet. Ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted. Bizony, ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak…” Mindezek ellenére a szent király életének talán legnagyobb tragédiája éppen szeretett fia váratlan és tragikus halála volt. 1031-ben Imre herceg egy vadkanvadászaton halálos sérülést szenvedett. Szent Istvánt mélységesen megrendítette Imre herceg máig tisztázatlan körülmények között esett halála. Egyetlen örökösét veszítette el, mi több, az egyetlen olyan embert, akit alkalmasnak tartott műve folytatására.

 A trónörökös tehát már nem teljesíthette az apai óhajt, a trónutódlás pedig kérdésessé vált. A nagy király életében gyökeres változás következett be. Ő, aki kezdetben csupán politikája eszközeként kezelte az egyházat és annak tanítását, majd a példamutatás kedvéért buzgólkodott az imádságos életben, e mérhetetlen csapás súlya alatt egyszerre mélyen vallásossá vált. Hét esztendő állt még a rendelkezésére, hogy a keresztény erények gyakorlását a tökéletességre emelje. Hátralévő életét egészen átjárta a vallásosság, ítéleteiben megbocsátóvá, a szeretet gyakorlásában példamutatóvá vált. Imre herceg elvesztését mindazonáltal soha nem heverte ki.

De hallgassuk ismét a krónikást:

„Nem sok idő múltán betegségbe esett, melyből utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már a lábán sem tudott állni… Mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsérő nagyjait. Először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek. Közeledett éppen a jeles ünnep, az Örök Szűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek közt nevezetes napja. Nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei között bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtások és könnyek árán el is nyerte azt. Az Úr megtestesülésének 1038. évében lelkét az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló boldogság nyugalmára vezessék… Fehérvárra vitték el a testet, ahol az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték.”

Rójuk le mi is kegyeletünket a szent király szarkofágja előtt egy, a 15. században született himnusz szavaival:

„Idvez légy, boldog Szent István király, te népednek reménysége! Idvez légy, mi megtérésönknek bizony doktora és apostola! Idvez légy, minden szentségnek és igazságnak fényes tüköre!”

A középkori krónikairodalom Szent István királyról meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik. Valójában mindössze három legendája maradt fenn. Érdekességük, hogy nem tartalmaznak ellentmondást, így vélhetően a szerzők egy és ugyanazon forrásból dolgoztak, mégpedig a Szent László korából származó Gesta Hungarorumból, amelynek Szent Istvánról szóló részét legteljesebb alakjában a Budai- és a Képes Krónika őrizte meg. Európa épp az invesztitúraháborúk korát élte. A német-római császár és a pápa küzdelmében rejlő veszélyt Szent László királyunk látta át igazán. A Magyarországot is fenyegető veszélyt ő látta meg elsőként, és ő kezdeményezte első uralkodónk szentté avatását. Ezzel vitte át a köztudatba, hogy Pannónia hűbérura sem a pápa, sem pedig a császár nem lehet, főként hogy jeles elődje élete alkonyán Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

 Hazánkat így önálló, minden hűbéri igénytől mentes, szabad országgá nyilvánította, hiszen égi patrónája nem más lett, mint Isten anyja, Mária. A szentté avatáshoz persze bizonyítékok kellettek, hiszen ha valakiről az egyház kijelenti, hogy szent, arról a bizonyosság tudatában állítja, hogy üdvözült. A bizonyítékok sorában a legelsőbben elfogadható, a csoda. És mit tesz Isten? Csodát! Előkerült a Szent Jobb. Amint szintén Hartvik püspök legendájából tudjuk, István király földi maradványainak feltárása után a következőkről számol be:

 „Volt ugyanis a fehérvári templomban egy Mercurius nevű szerzetes, akit László király a koporsó felnyitásának idejére elküldött a kriptából.” A krónikás szerint miközben Mercurius a kóruson bánkódott, egy fehér ruhába öltözött fiatalember jelent meg előtte, és átnyújtotta neki a szent király jobbját, Mecurius pedig haladéktalanul elrejtette azt.

Ezt a történetet természetesen már a kortársak sem hitték el.

 Győrffy György kutatásai alapján a történettudomány ma az úgynevezett „kettős temetés” elméletét fogadja el. Eszerint Istvánt halála után a fehérvári bazilika közepén helyezték el egy római kori szarkofágban. A bebalzsamozott, temetetlen holttest itt az évtizedek során mumifikálódott. 1061-ben azután, a pogánylázadás idején sietve eltemették. Ekkor távolíthatták el a test jobb karját. A szentté avatás idején aztán ismét exhumálták a testet, de a jobb kezet nem találták. 1083-ban László királyunk május 30-át a Szent Jobb megtalálása ünnepének rendelte.

 Csakhogy a források egyöntetűen „dexterae Sancti Stephaniról” beszélnek, ami az egész jobb kézre utal. A felkart valószínűleg Nagy Lajos távolíttatta el és adta a lengyeleknek, szimbolizálandó a két nép egységét. Ugyanezen szándékkal adhatta az alkart Luxemburgi Zsigmond a Német-római Birodalomnak. Így itthon mára már csak a mumifikálódott kézfej maradt. A történethez feltétlenül hozzátartozik még az a legenda, amelyet szintén Hartvik győri püspök jegyzett le. Eszerint Szent István Magyarországot közvetlenül a halála előtt Szűz Mária oltalmába ajánlotta a következő szavakkal:

 „Ég királynője, e világ jeles újjászervezője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel és az urakkal a te oltalmadra bízom. Nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.”

Ma már tudjuk, hogy ez a felajánlás valószínűleg nem történt meg, legalábbis ebben a formában nem. Ennek ellenére igen hamar átment a köztudatba, köszönhetően a magyarok körében mindig is elevenen élő ősanyakultusznak. Nem is gondolnánk tehát, hogy Nagyboldogasszony napja egykor ünnep volt. A keresztény Mária-kultusz első írásos megjelenése a 14. századból származó Ómagyar Mária-siralom.

Szent István, Szent Korona, Szent Jobb, Mária-kultusz – mind-mind összetartozó fogalmak voltak az elmúlt évezredben, és azok is maradnak egészen addig, amíg magyarul beszélő ember él a Földön!

/Varga Péter Dénes/