IRODALMI KITEKINTŐ

Kós Károly

AZ ORSZÁGÉPÍTŐ

Kós Károly talán legjelentősebb műve az 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent Az országépítő című regénye. A főhős történelmünk immár egy évezreden át ható fogódzója, a mindenkori politikai példakép, azaz első koronás királyunk, István.

A szerző ebben a művében István királyt finom alkatú embernek ábrázolja, aki a küzdelmes időkben, lelkében megizmosodik, sőt meg is keseredik. Ez a változás szükségszerű azonban ahhoz, hogy országa határait az ausztriai szélektől Erdőelve (Erdély) külső végvonaláig kiterjeszthesse. István sorsában ott rejtőzik a magyarság sorsa; vállalnia kell a meg nem értést, a magánosságot, az embertelenség vádját népe érdekében, mert erre rendeltette a sorsa.

***

Történészek kutatják a múltat, írók álmodnak a múltról…

Ezer éve, talán az ezredik év karácsonyán, talán 1001. január 1-jén koronázták magyar királlyá Géza fia Istvánt, országalapító, országteremtő első királyunkat. Amikor megszületett, Vajknak nevezték, a keresztségben kapta az István nevet, az országépítő keresztény uralkodót halála után, 1083-ban szentté avatták.

Mi, magyarok ezer éve Szent István országában élünk.

Latin nyelvű legendák, oklevelek, alapító okiratok másolatai, Szent István első és második törvénykönyve, fia, Imre herceg számára írott, erkölcsi és politikai hitvallását egybesűrítő Intelmei, kortársak és hajdan volt historikusok feljegyzései: a történészek számára kutatható, értelmezhető, írott hiteles források. /…/

Kós Károly, az építészből lett író István alakjában és az ismert történelmi szereplők mindegyikében az Embert rajzolja meg, a megélt esztendők alatt fölmerülő gyötrő emberi kérdésekre keresi a válaszokat.

Milyen indulatok forrtak erdőelvi Gyula vajdában, amikor királyi parancsba kapta: a föld az ő tulajdona, de a föld kincse – só, ezüst, arany – az országura királyt illeti, s István elvárja, hogy neki beszolgáltassa?

Mit mondott, hogyan fogalmazott a fejedelemné Sarolt, István király édesanyja, amikor serege élén király fia elfoglalta a Tiszán túli területeket, és meghódolásra késztette a vajdát, s a hozzá menekült-bujdosott Saroltot?

Hogyan vitázott István a lázadó Vazullal? Hogyan ült a lovon? Mit érzett, mire gondolt, amikor hitvese, Gizella hideg kék szemébe nézett?

Kós Károly sokat olvasott István királyról, koráról és életművéről. Megtanulta a „történelmet”; de a történetet akarta megírni: álmodott a múltról. /…/

Az író mesél: „A nap beléfulladt a Dunába.”

Elképzeli. Látjuk.

Átéljük az országépítő István király küzdelmeit. Harcait önmagával, lelkiismeretével, keresztény erkölcsével, s harcát a világgal, amely fondorlattal és fegyverrel országára támad. István egyik kezében kard, a másikban kereszt. Egyik kezével könyörtelenül lesújt, a másikkal irgalmasan kegyelmet oszt. Uralkodó. Uralkodik.

A lázadó Vazult megvakítja, de fiait – mindhárom királyi sarj, Árpád fejedelem leszármazottai, Taksony unokái – engedi messzi földre menekülni.

A történelmi tényt a történész értelmezi, az író elmeséli…

Regényt tart kezében az olvasó: olvasás közben emberi fájdalmakból-örömökből szőtt mesét álmodhatunk államalapító, országépítő István királyunk életéről, haláláról.

/Szigethy Gábor nyomán ZE/