Székely János

 

FIATAL HÍD

 

Fiatal híd: füzek közt ívelek; talpam a mélység.
Fölöttem a csillagos ég. Bennem a testi kimértség.
Hűsen legyinti hátam az alkonyi szél.
Térdig az árban, mely ős-igazára beszél,
Az árban! Körülölelnek tiszta habok.
Közöttük, testvérek között, testvér maradok.
Együtt sütkérezem vélük az enyhe verőn, s didergek a fagyban.
Egyszerűen. Vállalva sorsuk. Közéjük szakadtam.
Az árban. Legyökerezve. Jóságos kéken
Hömpölygő fékezhetetlen vizében.
Mert jelekkel rója tele egyszerű testem,
S mert gazdaggá lettem gazdagságába vetetten.
Az árban. Veletek együtt, habok.
Együtt, vállalva sorsotok, jégdarabok.
Veled együtt, lábamra tapadó, lenge moszat,
Ki vállalsz te is, és bírod a századokat!
Örömben, gondban: az árba befogadottan
Együtt maradok híven és sokszorozottan,
Partja a partom, medre a medrem,
S örökké itt maradok.
Kívül az áron mindent, de mindent
Örökre megtagadok.
 
II.

 

Az árban – de szemben az árral! Megsebesülve,
Akaratával mégis örökre szembeszegülve,
Tudva, hogy bölcsebb, mégis ellene téve hitet,
Nyújtom a napba acélos íveimet.
Szemben az árral! Kivédve mind a csapást,
Tűnődve, figyelve nézem a rest rohanást,
Újuló arcát: mint változik néma szavamra.
Általa s ellene épülök még magasabbra.
Szilánkká hullva füröszti nagyszerű képem.
Gyakorta nézem fodrozó, szürke vizében,
S úgy tűnik olykor: érettem zajlik a hab,
Érettem van, hogy elfut és visszamarad,
S mégis szemben az árral – bár sorsa a sorsom – kérlelhetetlen
Felmagasodva, a napba, keserűn és kivetetten,
Gőggel, mert út vagyok, tágra növő,
S megbékül rajtam a múlt és a messze jövő.
Fiatal híd: benne és szemben az árral.
Emberi élet: szembeszegezve a túlhaladással.
Kapocs: átmenteni mindent az ostoba áron. Szemem
Ujjongva bámul az elébe táruló kétféle végtelenen.