Győry Dezső

ÚJARCÚ MAGYAROK

Móricz Zsigmond recenziója a kötet kapcsán

 A trianoni határok elszakították a törzsmagyarság egyes részeit s mesterségesen testvérszigeteket állítottak elő, holott a magyarságnak addig sohasem volt, - a hétfalusi csángók szigetétől eltekintve, - semmiféle különálló része.

 Elszakadtak erőszakos módon az erdélyi, felvidéki s délvidéki magyarok. Elszakadtak Budapesttől s egymástól is. Mivel azonban lelkük és minden gazdasági s szellemi jövőjük a közös magyarságban született, most kínos s lehetetlen módon kellett párhuzamosan együtt futniok, mint a közös pályán, az eltördelőzött bolygónak.

 Anyaguk s lelkük ugyanaz s ami kivált belőlük, az is csak ugyanaz lehetett. Mégis önállóvá lettek egymástól a politikai korlátok miatt, sőt a magyar kultúrát önállóan kellett a töredékeknek is tovább fejleszteni.

 Ez a tovább élés az elmúlt hét esztendő alatt máris meglehetősen jelentékeny külön jellemet ad a csonkamagyarországi s a kisebbségekben élő magyarságnak.

 Minden kisebbségnek meg vannak a maga szószólói odahaza, akik szemüket saját állapotukra függesztik, akik saját szenvedéseiket érzik s mondják ki s akik külön színt s erőt kapnak helyzetük miatt.

 Egy szlovenszkói költőnek a kötetét kaptam ma kézhez s míg olvastam, olvastam a verseket, felrajzott előttem minden szomorúság s nyomorúság, amely isten szerint való hangokat kap ebben a könyvben.

 Győry Dezső: Új arcú magyarok című könyve ez.

A címe már megrendítő.

De az egész kötet az. Nem láttam még Szlovenszkóból olyan költőt, aki ennyire a mai, modern kultúrélet harsonája volna. Benne van a magyar bánat egész régi skálája, de valami új erővel, az új szociális és emberi célok felé irányuló arccal és szívvel.

 Magasabban van e tekintetben, mint az itthoni költészet, mert itt, nálunk, hiányzik e percben a haza egyetemességét érző költői akarat. Versben zokogó testvéreink vagy az egész emberiség napja felé fordulnak, vagy tisztán az egyéni élet csillagánál dobognak: de a haza egysége Ady óta nem izzítja a szíveket.

 Győry Dezső szinte szintetikusan foglalja magába kisebbségi magyar tömegének képét, annak céljait, vágyait, bánatát s életerejét.

Csupa vad vonal, csupa szív, szépség, értelem, erő,

csak így az egész semmi, semmi, semmi.

 S a beleőrült ájulva keni címül s végezetül alája:

magyar.

Elsősorban s teljesen politikai költő. Valaki, aki ennek a nemzetnek egyetemes problémáitól terhes s aki rá még az elszakított s babiloni fájdalmakba szorított kis magyarságnak gyötrelmeitől színezetten végzetes.

 Minden verse igaz, kegyetlen magyar igazságot hirdet:

Hit kell: de így: ha kell, tettben, ökölben

szabadság és nem nyűtt szemforgatás.

Nem megnyugodni: élni akarunk:

segíts magadon s Isten is segít.

Csak Ady élte ennyire magyar voltát, ilyen kínlódva, ilyen verejtékesen, ilyen imádsággal, ennyire minden pillanatában, ennyire Sors küldötten.

Minden reményünk a falu s a parasztnak keresztelt

különös emberek: a gazdák, házanépük s a földtúró munkások,

napfogta arcuk jelenti az erőt sápadt szíveinkben

és szűzi lelkük naiv úrisága annyit tesz: nemzeti lélek,

és a népet úgy szeretem, ahogy nem értem: mint asszonyt,

vagy mint az Istent.

ahogy van, úgy van, és csak érzem, hogy benne támad uj erőre

a mi rendelésünk...

Ott ül, ott vergődik Rimaszombatban s nézi a faját s számlálja a perceit s dolgait, mintha valami verő magaslaton volna a siralomházban:

Nézem friss jó gyerekszemekkel

és megesik a szívem rajta;

hogy kínlódik,

hogy ténfereg

a vándorló nagy kultúrák nyomában.

Él egy nyugdíjas család keretében, amelytől az urak elvették a kenyeret, vagy a létminimum alá szállították.

tiszták vagyunk: árvák szegények s ugy kell állnunk pusztán

mint a diófa sudarának.

S él s eped s reménykedik, szimbólikusan képviselve a magyarság megtöretett életét, s könyörög:

több kenyérért az asztalon, szebb örömért az ágyon,

jobb kacagásért a dalon a ríkatott világon...

 Egyetlen reménysége, hogy a «kisebbségi lélekben»

 mélyebben érzünk s összébb tartozunk.

 Igaz, nagy árat fizetnek érte:

 a tandíj, egész nemzedékek.

 Megdöbbentő hangjai vannak:

 Jaj, rémes sors ez: apát félteni...

De nem fél a jövőtől, mert önnönmagán keresztül a magyarságban roppant erőt érez, «csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák» veszik körül, «más hángú, más színű tüzek», mert «új, komoly, fiatal arcok változtak át a végzet parancsára mássá, mint voltak, akiktől lettek ők is». «Csodálatos csillagok, a szegénységben gazdagult világok, nyers szenvedések ózonja telíti az élesebb levegőt, villámosabb ájerben élve»...

Csodálatos csillagok, másult magyarok

felváglak a zenitre: csillagok

kezdjétek roppant rendelésteket!

Örömmel és boldogan köszöntöm Győry Dezsőt, aki a költő szívének minden erejével s szépségével hallatja a hangot, már megint s még mindig a pacsirtaálcás sirály hangját.

Nagy nép ez mégis, ez a magyar, amely a kövekből prófétákat teremt.

A szeretet s együttérzés rádióhulláma repüljön át az írott határokon. A be nem teljesedett sors ereje sodor együtt bennünket.

(Megjelent a Nyugat 1928. 5. számában )