Felfokozott indulatok

"A történelem méreg és gyógyszer: tudás.

Ellenállás és összecsiszolódás.

A holnap követelése."

A felfokozott indulatok bizonyos mértékig érthetőek olyan kiélezett helyzetben, mint amilyen például a választás. Ízlés, kultúra, de sokszor célszerűség dolga is, hogy az indulatait ki hogyan tudja vagy akarja kordában tartani. Van úgy, hogy az embernek káromkodni lenne kedve, mégsem teszi, s van úgy is, hogy mások öncélúan trágárkodnak. A mostani választások idején alaposan felhevültek a kedélyek. Bizonyos szereplőknél ez túlment minden elfogadható határon. Kiderült, hogy az önmérséklet valóban megedzi az embert.

 Meggyőződésem, hogy itthon nem lehetnek többen ezernél az indulatgerjesztők, akiknek semmi sem drága, s arról is meg vagyok győződve, hogy ezek az önjelölt vagy kijelölt világmegváltók fontos szerepet játszottak hazugságaikkal, stílusukkal abban, hogy kialakult egyfajta undor a népfrontos koalícióval szemben.

 Nálam itt, a képernyőn a bámulatosan ostoba, műveltségükből értelmes következtetést levonni képtelen egyetemi tanárok, szereptévesztésben lévő színészek, a politikához botfülű zenészek, vihogó, kacsintgató, kiábrándítóan sötét humoristák jelennek meg kéretlenül. A népfrontos politikai garnitúra minősége egy dolog. Így alakult. Nagy baj ez is, de az igazán nagy probléma ezzel az entellektüel réteggel van. Amely nyíltan pöcegödörnek nevezi a hazánkat. Amely teljesen elvesztette a mértéket, amelyet nem győz meg a népakarat (mert szerintük a nép a pöcegödör tartalma), s fújja tovább a gyűlöletparazsat.

 A múlt vasárnapi választás már a történelem része. De az értelme: a népakarat végrehajtása csak most kezdődik. S amikor ezeket a sorokat írom, valószínűleg már szembesülünk azzal, hogy a történelem a valós időben zajlik, mégis mintha késleltetetten érne el hozzánk. Nem csitulnak az indulatok. A valós idő, a megtörtént események és a következő nap viszonya mindig ellentmondásos. Eltérések vannak a megítélésben. Különbségek vannak az ítéletben, és gyakori az ítélkezés, sőt az ítélethozatal is. A felhevült indulatok idején nem okos dolog értékelni. Ezért fontos, hogy a választási döntés után mindenki szorítsa heveskedéseit elviselhető keretek közé. Még jobb, ha ezt az energiát más értelmes célokra használja.

 Borzongva írom le: hogy most is háború dúl Európában. Véres, pusztító háború, miközben a világ – még egy kicsit – éli megszokott életét. Labdarúgó-mérkőzések, díjátadók, autóversenyek, koncertek, színjátékok és politikai kártyacsaták. „Jogállamisági” eljárások. A háború távoli délibáb és közeli üzlet egy időben. Az utolsó nagy európai háborúból Magyarország Teleki Pál vezetésével – helyesen – ki akart maradni.

 Az 1941-es balkáni konfliktus idején Németország részéről mégis olyan nagy volt a nyomás, hogy át kellett engednünk területünkön a német csapatokat. Hitler az angolokkal és oroszokkal szövetkező Jugoszlávia megtámadására készült. Teleki Pál előtt világos volt, hogy ennek következménye az lesz, hogy katonát is kell küldenünk. Ez pedig brit (amerikai) célponttá teszi Magyarországot. Teleki ezt végzetes hibának tartotta, mert biztos volt benne, hogy a háborút a németek elvesztik. De Németország igénye parancsnak tűnt. Sőt ajánlatnak. Németországé, amelynek Európa jelentős része így vagy úgy akkor már behódolt.

 Ráadásul Németországgal mi is szövetségben álltunk. (Háromhatalmi egyezmény.) Ez érdekünknek is tűnt, mindenekelőtt a szovjet fenyegetéssel, terjeszkedéssel szemben. E terjeszkedés során Sztálin birodalma szomszédos is lett Magyarországgal. De nem csak ezért volt ildomos a német igényt teljesíteni: az európai összefogás, egység miatt is. A németek gyakran hangoztatták az új, egységes Európa létrehozásának szükségességét a kommunista Szovjetunióval szemben.

 Teleki Pál ráadásul mentes volt a cinizmustól, nemzete sorsát szinte azonosította saját személyes sorsával. Az olyan fogalmak, mint lelkiismeret, becsület, igazság része voltak politikai krédójának. De a felhevült indulatoktól ő sem tudta függetleníteni magát. Legfeljebb elfojtotta azokat, magába zárta, s a lelkében, zaklatott szellemében dúltak a viharok. Egyedül maradt. S ez mindig veszélyes. Nem maradt ereje ellenállni, kitartani, váratlan halála nem segített.

 A meg nem történt történelem nagyon izgalmas. Főleg az olyan országok esetében, amelyek nem vették sikeresen az akadályokat a kritikus huszadik században. Tehát tanulniuk kell. Megérteni a sorsot, alternatívát keresni: a kézenfekvő helyett frappáns, akár meghökkentő utat választani. De pusztulástól menteset. Bután lépni – legyen az vakmerő háború vagy gyáva meghunyászkodás – bűnhődéssel jár. Főleg, ha mentesek vagyunk a cinizmustól, nihilizmustól, árulástól, hatalmi mámortól. Nehéz szembemenni a hatalmas külső gazdasági, sőt erkölcsi nyomással. Az igazság, a lelkiismeret és a becsület súlyos teher. És feltűnő.

 Ezek nélkül mégsem szabad elindulni semmilyen úton. Akkor sem, ha noszogatnak, zsarolnak, fenyegetnek. Teleki Pálnak, a második világháborúban nem mutatkozott kiút. Sokat tanultunk Telekitől, paradox módon éppen azt, hogy józanul ítélni milyen nehéz. Bölcsebbek lettünk általa, tudjuk, hogy nem szabad olyan helyzetbe jutnunk, hogy csak az önpusztítás tűnjön kiútnak. Van, aki államférfiként jut el erre a felismerésre, és vállára veszi a nemzet gondját, s van, aki magányában, lidérces álmai idején szembesül ezzel a nehéz igazsággal.

 Teleki döntése azt sugallja, hogy kerüljük el a hasonló csapdákat. Álljunk ellen a hamis, kicsinyes realitásoknak. Minden, végső soron önző, életellenes gazdasági és erkölcsi nyomásnak. A végsőkig ki kell tartani a béke mellett. Nem kétségbeesett tettekkel – halálba meneküléssel –, hanem tanulékonysággal, megingathatatlan eltökéltséggel. Egyszerűen. Szerencsére katonai megszállás most nem fenyeget. Erős, eltökélt, de a konfliktusokat önmagukért nem élező kormányra van szükség. Kvalifikált, bátor, de ha kell, dörzsölt tagokkal. Igaz, hogy többre képes, ki erővel bír, de csak erővel nem fog menni. Ki kell kerülni a célkeresztből.

 A lehető legtöbbet kell tennünk nemzetünkért, de elérni, hogy a legkevesebbet köszörülhessék rajtunk a nyelvüket. Üres fecsegésből kevesebb kell, okos szóból több. Határainkon túli véreinket pedig, ahogy már bő évtizede – iskoláik, templomaik, kulturális intézményeik, településeik –, támogatásával kell védeni és nemzetünknek megőrizni. Arra az időre, mikor végre tényleg eltűnnek már ezek az átkozott határok, amelyek az Európai Unióban is pontosan olyan erkölcstelenek – ha nem alávalóbbak –, mint száz éve vagy ötven éve voltak.

  A történelem méreg és gyógyszer: tudás. Ellenállás és összecsiszolódás. A holnap követelése. Ritkán jut eszünkbe, hogy történelmet csinálunk. Egyszerűen csak élünk, ki-ki teszi a dolgát. A valós időben. Hurcoljuk emlékeinket, de a múltat mindig elsodorja a most. Bízzunk benne, hogy eljutunk oda, ahová vágyunk. Mert igazunk van. Menjünk, mert látjuk a célt.

 A világ most olyannak tűnik, mint az az ember, aki akarja, hogy becsapják. Hitessék el vele, hogy szeretik, s ez az igazság. Hát elhitetik, becsapják. Ne dőljünk be ennek. Ha elfáradtunk, pihenjünk meg, s aztán kerekedjünk fel újra. Ha bántanak, gondoljunk a tengerre, ha fájdalmaink vannak, imádkozzunk, s köszönjük meg a szép éveket. Történelmet csinálunk. Élünk. Bitófákat állítani megint nem engedtünk. Kering a vérünk. Megtettük, ami már helytállásnak is nevezhető. Valaha történelem lesz. Hiába várjuk, hogy megbánja, ki rossz ügyet támogatott. Inkább majd azt mondja: a nép a vak, én látok.

 Szerencse, hogy ezt a valóság újra meg újra megcáfolja, s az érzés és erkölcs az élet mellett szól. Az ezer vagy félezer hivatásos indulatgerjesztőt meggyőzni aligha lehet, de akik hallgattak rájuk, talán visszaléphetnek felhevült állapotukból a józanság mezejére. Igazi védőfalunk – háború, alattomos haszonlesés, rágalmazás, zsarolás, visszataszító indulatgerjesztés ellen – a polgárok egysége és erkölcse.

/Szerencsés Károly történész/