"Felüdítem a fáradt lelket, és megelégítek minden elcsüggedt lelket. Akkor mondják majd: fölébredtem és fölnéztem; milyen jólesett az alvás!

Eljön az az idő - így szól az ÚR -, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről.

De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így szól az ÚR. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az ÚR -:

Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek."

 /JEREMIÁS 31,25-26,31-33/

 EZÉRT VAGYOK ÉBREN!

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Pünkösd nagy csodáját sokféle módon kell, szabad és szükséges kifejeznünk, a csodát, ahogy az Isten Lelke előbb tizenkét személyt betöltött, majd igehirdetésük nyomán háromezret, majd betölt azóta is ezreket, százezreket és milliókat, ahogyan Jézus Krisztus halálának és feltámadásának jó híre hirdettetik, és Isten igéje nyomán, Isten igéje által a Szentlélek hatalmában életek megújulnak, megváltoznak. El lehet ezt a történetet mondani úgy is, mint ami nem egykor, kétezer évvel ezelőtt történt, hanem mint a mi magunk személyes történetét. Vagyis hogy mindaddig, amíg a Lélek hozzánk meg nem érkezik, amíg a Lélek szívünkben ki nem töltetik, mi is csak magunkba bezáródva vagyunk, őrizgetve magunkban valami reményt. Mindaddig, amíg fel nem serkenünk, erőt nem kapunk, bátorságot nem merítünk, mindaddig, amíg Isten kegyelmes szeretete át nem árasztja életünket, addig csak tétlenkedünk, mint a tanítványok. De utána igen, sok áldást és Isten szeretetét és kegyelmét vehetjük.

 Engedje meg a gyülekezet, hogy ma egy régi történetet idézzek föl, a próféta történetét, mely még régebbi, mint a pünkösdi, de amilyen régi, olyan mély, amilyen távoli, olyan közel van a szívünkhöz, amennyire messzire levőnek tűnik, annyira itt van velünk, amennyire egy másik ember története, legalább annyira a miénk. A próféta nehéz helyzetben van. Isten népét szorongatják, történelmi katasztrófa készülődik, elindultak már a városát ostromló seregek, és bár Isten népének van korábbról sok szép dicső tapasztalata, hogy ellent kell állni, hűséggel ki kell tartani, nem szabad a kezeket föltenni, és akkor Isten megszabadít, most mégis, Jeremiás prófétának egy egészen más üzenetet kell hirdetnie. Ez az üzenet megbotránkoztató, ez az üzenet a saját szíve ellenére való, így szól ez az üzenet: vegyétek magatokra a babilóniai király igáját, mert az Isten fenyítéke, legyetek alázatosak Isten fenyítéke alatt! De ezt kell hirdetnie. És bár ennek az üzenetnek illetve a hirdetésének folytán a próféta egyébként is nehéz helyzetbe kerülne, hiszen a szíve reped bele, mert nem ezt akarja hirdetni, nem ez a szíve gondolata, sokkal súlyosabb történik. Mindenki felháborodik, s csakhamar arról olvashatunk, hogy a prófétát börtönbe zárják. Később a börtön pöcegödrébe vetik.

Vajon, ebben a mélységben, megalázott helyzetben mit tehet az ember? – alszik. Mint ahogy a gyereknek is az a legjobb, hogyha átalussza a betegséget, mint ahogy a felnőttnek is az a legjobb, ha átalussza megaláztatása pillanatait. Igen, sok-sok szorongató, drámai élethelyzetben van úgy, hogy ha nem tudunk elaludni, nem érkezik meg a gyógyító álom, akkor a bajunk még mélyebb lesz, a dráma még súlyosabb lesz, a vergődés még reménytelenebbé válik. Alszik a próféta, és álmot lát – ahogyan mondja –, szép álmot lát. Milyen rossz dolog szép álomból a keserű valóságra ébredni! És úgy tűnik, itt is ez történik, szépet álmodik a próféta és keserű valóságra ébred. Ezen a ponton el is érkeztünk ahhoz a gondolathoz, amit mi vallásos hívő, Isten-kereső emberek oly sokszor igénylünk és várunk is Istentől, de rosszul igényeljük, és rosszul várjuk, hogy ugyanis a hitünk, a vallásunk, reménységünk egyfajta gyógyító álom legyen. Vegyen minket Isten a karjaiba, és mint egy nyughatatlan, lázasan hánykolódó gyermeknek súgjon szép ígéreteket a fülünkbe, drága és boldogító igéket, hogy át tudjuk aludni a nyomorúság idejét, túl tudjunk jutni azokon a pillanatokon, amikor nem jó józannak lenni, amikor nem jó látni azt, ami van, és föl se ébresszen, míg el nem múlik a baj!

A próféta azonban, fölébredvén, nemcsak álomban, hanem valóságban is ígértet hall: megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek. Ezt ígéri Isten, és Szent Lelke által ezt cselekszi. Hogy miért vagyunk szomjasak és éhesek szeretett gyülekezet, kedves testvérek, azt néhány nagyon egyszerű pontban össze lehet foglalni ahhoz az ígérethez kapcsolódva, mellyel Isten kiegészíti ezt az általános meghagyását. Ha az Újszövetség ígéretére nézünk, máris megértjük, hogy miért mondhatjuk, hogy szomjúhozunk, és miért mondhatjuk azt, hogy éhezünk akár fizikailag is, de még inkább lelkileg, szellemileg, mi hatja át az ember szomorú valóját és miért keresi az ember az álmot, miért menekül az álomba, miért akarja átaludni a saját életidejét, miért akarja átaludni a saját történelmét, miért akarja átaludni az emberiség egész történetét, noha éhes és szomjas.

Az Igéhez kapcsolódva csak három egyszerű tételt kell említenem. Egyrészt láthatjuk, hogy Isten nélkül, Isten szabadítása nélkül áldatlan, vagy – másképpen szólva – áldás nélküli a világ. Az viszont ember áldásra szomjúhozik, áldásra éhes. Észre sem vesszük, nem is tudjuk szinte, talán egy tudóst kéne közénk ültetni és megbízni azzal, hogy monitorozza az egész életünket, hogy hány pillanatunk, percünk van, nem is tudjuk, mikor áldást mondunk, áldásra emeljük a kezünket, áldást kérünk, áldást várunk, - ezerféle módon fejezzük ezt ki. S ezek igen fontosak, ezek mellőzhetetlenek. Igen jól emlékszem ifjú lelkész koromban, a Kálvin-téri templomban egy nagyon kedves fiatal párt eskettem, szép volt az esküvő, minden a helyén volt, de a legvégén, amikor eljött az áldás ideje, nem is tudom mitől vezéreltetve, csak mondtam az áldást, de a kezemet nem emeltem föl, ahogy fel szoktuk a kezünket áldásra emelni. Vége volt az esküvőnek, odajöttek, és azt mondták: Tiszteletes úr, gyönyörű volt minden, gyönyörű volt a beszéd, csodálatosan mondta az ifjú pár az esküszöveget, nagyszerűek voltak az imádságok, lélekemelők az énekek, de az áldás? Ifjú voltam, tapasztalatlan és vitatkozó fajta, és mondtam: Dehogynem kérem, én elmondtam az áldást, úgy van az, odaadtam az áldást. Mire mondták, hogy nem, mert nem emelte föl a kezét. Mondtam: Számít az? Talán a paptól elfogadták, hogy ez valami liturgiai reform? De számít! De bizony mennyit számít az áldás, és milyen éhes a lelkünk az áldásra és milyen boldogan fogadunk áldást, a jóra áldást, a rosszból kivezető áldást, a szabadító áldást, éhséget és szomjúságot csillapító áldást, akár fizikailag, de még inkább szellemileg, várjuk mi mind, akik vagyunk, lelki és szellemi lények.

Aztán az is benne foglaltatik Isten ígéretében, hogy reményt is ad, mert amikor azt mondja: megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek, olyasmit ígér, amit Jézus Krisztusban látunk kibontakozni. Krisztus mondja követőinek: Én vagyok az élet vize, és ha valaki belőlem iszik, soha többet meg nem szomjazik. Én vagyok az élet kenyere, és ha valaki belőlem eszik, soha többet meg nem éhezik. Krisztus magát adja, hogy a reménység alapja legyen. Mert micsoda remény nélküli az ember? - és ezért is keressük az alvást, ezért is keressük a szép álmokat és szeretnénk azokat prolongálni és jaj, csak fel ne kelljen ébredni ezekből a szép álmokból, ezekből a gyönyörű reményekből, mert jaj, hányszor megcsaltak bennünket. Becsaptak bennünket. Hányszor megcsaltuk magunkat, és tettük a tétet olyanra, ami nem valóságos, és mégis akarunk reménykedni! Mert nem lehet remény nélkül élni. Vagy mégis inkább úgy van a dolog, hogy jövő nélkül és a jövő tudata nélkül sem vagyunk sehol. Ahogyan Seneca mondja egy bölcselkedésében: ha elhagytad Észak-Afrikát, és Rómában akarsz kikötni, ugyan mit kell azzal foglalkozz, hogy hol vannak azok a partok, melyeket elhagytál, de mennyire tudnod kell, hogy hol akarsz kikötni, mert ha nem tudod, elvesztél. Remény nélkül nincsen élet. Isten, amikor közel lép hozzánk, reménységet alapoz meg. Van kikötője az életnek, van biztos pont és van hová megérkezni: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve hív bennünket Jézus Krisztus -, és én megnyugvást adok lelketeknek. Istenben van minden élet boldog kikötője. De mondjuk ki azt is, hogy  keressük az álmot, és szívesen töltjük álomidőben egész létünket, mert Isten nélkül valók vagyunk. S ha Isten nélkül valók vagyunk, élet nélkül valók vagyunk. Az álom mégsem a valóságos élet, bár hozzá tartozik az életünkhöz. Ami az álomban történik, az csak a lélek vásznára kivetített képsorozat, amit álomban gondolunk, az mégsem történik valóságosan. S miért vagyunk mégis álomban? Mert a valóságunk az, hogy Isten nélkül élünk. S hogy ígéri Isten az Ő szenvedésre készülődő népének? Törvényemet belsőjükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. Nem külső dolog többé Isten szent életrendje, nem valami kőbevésett, bronzba öntött, nem valami belénk sulykolt törvény, hanem szívbe írt törvény. Ahogy a költő mondja: Ha Isten lép az ember életébe, és Isten írja a törvényt az ember szívébe, akkor mondhatjuk: az én vezérem belülről vezérel. De ha nincs Istenem, ha Isten nélkül élek, ha gőgömben, bűnömben, makacs lázadásomban újra meg újra elszakadok Istentől, vajon hová jutok, és vajon hová vezet az az én-vezérem, aki nem az élet teremtője, nem az élet megszentelője, nem az áldások adója, és nem a reményeink megalapozója. Felserken a próféta álmából, s hallja az ígéretet: én megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek.

 A héber nyelvben a lélek szó nagyon sokszor magát az embert fejezi ki.  Szép szóról szóra, az éhező lélek, szomjúhozó lélek kifejezést így lenne a legszabatosabb fordítani: mert én megitatok minden szomjúhozót, és megetetek minden éhezőt, vagyis: mindenkit, aki éhezik. Szomjúhoztad már az igazságot, éhezted már a jó szót, száradt ki az életed, érezted, áldások nélkül, s maradtál éhesen, mert nem volt semmiféle reménységed? Kellett azt mondanod a szenvedő Jóbbal, olyan az életem, mint a sivatagi homok, amiben nem marad meg semmi, ha ráhull egy kis zápor, pillanatok alatt elillan, meddő és üres az egész? Ha így volt, akkor tudod már milyen csodálatos dolgot ígér, és milyen nagyszerű csodát teljesít Isten, amikor kitölti az Ő Lelkét.

 Itt az ígéretek közé, amelyet a próféta hall előbb álomban majd álomból serkenve is, közbeveti személyes megjegyzését: ezért vagyok ébren és vigyázok, és az én álmom édes nekem. Vagyis most nem az történik, ami oly sokszor megesik velünk, hogy szép álomról felébredünk – de rossz a szép álomból, abból, belőle felébredni – valami rosszra, valami üresre, valami hiábavaló, reménytelen és áldatlan valóra, hanem az történik, hogy a próféta felébred az álmából, és álmából Istenre ébred, álmából áldásra ébred. Álmából reménységre ébred, álmából egy új szövetségre ébred, álmából arra ébred, hogy amit álmodott, amit Isten álmában a szívének mondott, ami álmában oly édes volt, az valóság. S ilyen nincs másutt, és nem történik másutt, egyedül csak ott, ahol Isten Lelke árad ki. Ezért vagyok ébren – mondja a próféta. És ezért vigyázok, és ezért nem akarok újra álomba dőlni, ezért nem hajtom fejemet újra szundikálásra, ezért nem élet-programom többé az, hogy csak átzuhogni ezen az életen, csak valahogy túlélni, bliccelni egyet az élet nagy villamosán. Ébren vagyok, és vigyázok.

 Évezredekkel később zeng majd vissza erre visszhangként az apostol szava: serkenj fel, aki aluszol és felragyog néked a Krisztus. Serkentő lélek, jöjj és ébressz bennünket! Ébresztő lélek, jöjj és ébressz bennünket arra a csodára, hogy Isten maga maga-kezével írja szívünkbe szeretete törvényét, hogy Isten Istenünkké lesz, és mi az Ő népévé leszünk, hogy visszafogad bennünket elszakadtságból, hiábavalóságból és üres életből! Hogy összegyűjt bennünket, ahogyan pünkösdkor összegyűltek mindenhonnan, a szélrózsa minden irányából. Igen, így van, ha végigmegyünk azokon a neveken, amelyek olyan bűvösen és titokzatosan hangzottak: Mezopotámia, Ciréne, Frigia, Szkítia, s a többi - a szélrózsa minden irányából, ahová szétfújta őket a nyomorúság és a bűn szele, most egy helyre a Szentlélek szele egybefújja őket. Egybegyűjti őket, hogy Isten népévé legyenek. Nagy egybegyűjtetés, új szövetség kötése, a szívbe beleírt szövetség megkötése a pünkösd napja. Boldog, aki szépet, vagy – ahogy a próféta mondja – édeset álmodik, és erre az édesre és boldogra ébred. Azt ígéri a mi Istenünk: megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek. A lelket Lelkével, a szomjúhozót életének vizével, az éhezőt életének kenyerével, a törvénytelent törvényével, a kívül valót új szövetségével, a szétszóródottat összegyűjtő hatalmával egybeszerkeszti, megáldja, reményét megalapozza és Istenévé lesz, hogy mi az Ő népe lehessünk.

Ámen!

/Bogárdi Szabó István püspök 2010.05.23-án, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése./