Fekete István

ÁPRILIS

A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, mely tudvalevőleg egyúttal a Bika hónapja is.

Szomszédunkba megjöttek a gólyák. Hárman. A harmadik lehet idegen is, lehet, hogy a tavalyi fiakból való, de a fészek békéjét alaposan megzavarta. Csak azért is odaszállt a régi pár mellé, alig tudták kiebrudalni. Állandóan a kémény körül keringett, és látható irigységgel szemlélte a másik kettőt, akik hangos kelepeléssel és összebújással igyekeztek bizonyítani, hogy a házibarát intézményét nem hajlandók gólyailag tisztességes állapotnak minősíteni. Ez azonban nem zavarta a házibarátjelöltet. Leszállt a szomszéd kéményre, és várt. Rosszul tette. Mert a „tisztességes” pár erre olyan szerelmes jelenetet rögtönzött, hogy a harmadiknak a könnye csoroghatott belé. El is szállt undorral. Ezt már nem bírta ki. Azóta nem láttam.

A régi pár pedig – miután a kisgólyák alapját lerakta – tatarozni kezdte a fészkét. Ezt onnét tudom, hogy bátyám egyik reggel mély meggyőződéssel szidta a gólyák minden le- és felmenő nemzetségét, mert hogy: elviszik egy szálig a fészkünket…

Ebből látható, hogy nekünk is van fészkünk, nem csak a gólyáknak. Ez – hogy úgy mondjam – privát fészek. Építése három éve kezdődött. Mindig szerettem volna udvarom táján gólyafészket, mert részint – szakértők szerint – ilyen házba nem üt a mennykő, részint pedig a gólyafészek a békesség és a konzervatív, csendes jólét jele… Mennykőmentesség és békés jólét – egy gólyafészekért – igazán megéri!

Három éve tehát feltettünk egy rossz kocsikereket istállónk ormára, mert a gólyaszakértők szerint nincs az a gólya, amely az ilyen kerék felett elrepüljön komoly fészeképítő szándék nélkül.

Nem mondom: meg is nézték a gólyák a kereket, de valami hiányossága lehetett, mert le sem szálltak rá, s így gólya nélkül maradtunk.

Alig múlt el a tél, már újabb tanácsaim voltak. A kerékre egy jókora használt kosarat helyeztünk. A kosár birtokáért – szakértők szerint – véres gólyacsatáknak lehetek szemtanúja, mert ilyen fészekért messze özönlenek piros lábú gólyavitézek és –asszonyságok…

Sajnálom, de semmiféle gólyaháborúról nem számolhatok be. A kereket még csak megnézték, de a kosár felett olyan semmibevevéssel szálltak el, mintha az a világon sem lett volna. Talán azt hitték, nem komoly dolog az egész, a kosarat csak ottfelejtette valaki…, de majd elviszi, ha a szegény gólya belerakta tojásait… De a szegény gólyának is van ám esze, és vigyáz a nemzedékére!... 

Szerettem volna a kosarat földhöz vágni.

Újra eltelt a tél, és a békés, mennykő nélküli jólét kívánása újra felburjánzott bennem, mint az árnyékban a bürök.

Ne aprózzuk a dolgot – gondoltam –, és egy olyan gólyafészek került nádas tetejű istállónk ormára, hogy szinte kedvem lett volna beleülni. Alul a kerék, rajta a szétmállott, nagy kosár. Ezer ággal és boggal és mindennel, ami egy gólyaotthon kelléke lehet – a fészkek fészke…

Titkos gondolatom pedig az volt, hogy a szomszéd gólyái, ha ezt meglátják, egy pillanatig sem tanakodnak, hanem saját öreg tákolmányukat otthagyják, és beköltöznek ebbe a gyönyörűségbe.

Velük – természetesen – a jólét stb.

A gólyák megérkeztek, és „egyelőre” a régi fészekbe szálltak meg. Másnap messzelátóval figyeltem őket. Látszólag pihentek, de közben sűrűn átpislogtak az új fészekcsodára. Aha!...

Délelőtt már átszálltak, és innét nézték a régi fészküket, mely gyenge dolog volt a miénkéhez képest, ezt a vak is láthatta.

Délután arra mentem haza, hogy feleségem előadást tartott a gyerekeknek a gólyákról, melyeket „édesapátok átparancsolt”. …Derék asszony! Növeli a tekintélyemet…

És ma reggel beütött a mennykő!

A gólyák elkezdték bontani a fészket. Nem ám a régit. Fenét! Az újat. A fészekremeket. Az enyémet… Szálanként húzogatják ki az alkalmas ágakat, és viszik a szomszédba, régi fészküket kijavítani. Mintha a hajam huzigálták volna. Néztem egy darabig ezt a barbárságot, aztán elkezdtem hessegetni őket. Mégiscsak aljasság! Ha nekik nem kell, hagyják békében. Van még becsületes gólya, aki szívesen eljönne hozzám házi gólyának.

A gólyák azonban nem zavartatták magukat. Elrebbentek, de visszajöttek, és az én csodálatosan szép fészkemből megrakták a magukét. Feleségemnek pedig megmondtam, hogy a gyerekeknek azt kell mondani, hogy a gólyákat „visszaparancsoltam”, mert rosszak voltak.

Az asszony gúnyosan mosolygott… (Ezt a mosolyt majd a tavaszi kabátvételnél eszébe juttatom!) És most itt állok gólya, fészek és tekintély nélkül.

De azért nem haragszom rájuk!