Édes anyanyelvünk
HOGYAN NEVEZZELEK?
-
avagy a megszólítás
etikettje
A rendszerváltások
sora zavarta meg a XX. századi magyar identitást és ennek tükröződését a
megszólításokban.
Kedves Géza! –
szólít meg az egyik egyetem kommunikációs referense, akinek kérésére anyagot
küldtem az általam vezetett mesterszakról. Kedves Géza! Kommunikációs referens.
Ha belenézett a szövegbe, amelynek a kommunikálására hivatott, akkor pontosan
tudja, hogy ki vagyok. Tanár. Aki manapság már többet adminisztrál, mint
amennyit tanít.
Heti Covid-jelentést küld,
adminisztrálja a teljes oktatási folyamatot, megtanulja az online oktatást,
frissíti a doktorit, az mtmt-t, de az egyetem saját rendszerét is, sőt
rendszeresen „validálja”, adatokat szolgáltat az egyetem szüntelenül szaporodó
szervezeti hálózata számára.
Ilyenkor eszembe jutnak
professzoraim, akik még ráértek tanítani.
De most ez a „kedves
Géza”. Elgondolom, hogy amikor én egyetemi hallgató vagy tanársegéd voltam,
vajon írtam volna-e azt, hogy Kedves Endre vagy Bandi (Rácz Endre professzornak,
aki ennek a rovatnak az alapítója), vagy „paliztam” volna Fábián Pál professzort
(aki rovatunk állandó szerzője volt). Grétsy László harminc éve felszólított,
hogy szólítsam Lacinak, de nekem nem áll rá a szám, én tanár úrnak szólítom,
holott nem is volt tanárom.
Mitől vagyok én Géza a
kommunikációs referensnek? Attól, hogy az 1997-ben ránk szabadított kereskedelmi
rádiós és televíziós őrületben mindenkit a keresztnevén szólítanak. József,
Katalin, Judit, Klára, István… S ha már ők, népünk nagyjai, akik tudnak
szappanbuborékot fújni és torkuk szakadtából üvöltözni, lehetnek Jóskák, Pisták
és Erikák, akkor miért ne lehetne az egyetemi oktató is Lóránt, Dezső és Jenő,
hiszen demokratikus társadalomban élünk.
Ezen nőttek föl, ezt
tekintik normálisnak. A kommunikációs referens elvben járt általános és
középiskolába, gondolom, ott is Ernának, Lujzának és Károlynak szólította a
tanárait, véletlenül sem voltak tanárnők és tanár urak… De az egyetem már más.
Ott Péterek, Krisztinák és Gézák tanítanak.
Professzor kolléganőm pár
éve kiakadt, amikor egy hallgató azt írta neki: Kedves Mária! Válaszlevelét így
kezdte: Megszólításaim: professzor asszony, tanszékvezető asszony, tanárnő.
Azt hiszem, hogy valami
olyasféle szabadkozó válasz érkezett: Tisztelt Mária Professzor!
Néha elgondolkodom azon,
ha az egyetemig tizenkét év alatt nem sikerült elsajátítani az alapvető
megszólításokat, akkor egészen biztosan rendben van-e a Thalész-tétel, a
párosujjú patás, a heliocentrikus világkép, az ember biológiai felépítése,
Csokonai és Petőfi, a szófajok és a mondatrészek vagy éppen a romantika.
Mondjuk azért velünk is
baj van. Egy jeles, érdemes tankönyvszerzővel nemrég arról értekeztünk, hogy a
tanügyi előírások szerinti állandó határozó rendben van-e. Nincs rendben, de ez
az előírás, tehát ez megy bele a tankönyvbe. És még én voltam, aki végigjártam
az utat: képes helyhatározó, állandó határozó, aszemantikus határozó, kötött
határozó…
Én tudom, hogyne tudnám,
hogy a mai magyar nyelvben nem megállapodott, sőt olykor konfliktusos a
megszólítás.
Én is bajban vagyok, ha
Kovács Ilonát kell megszólítanom, akinek nem tudom a beosztását. Vagy ha tudom,
hogy főosztályvezető, hezitálok, hogy írhatom-e: Kovács Ilona Főosztályvezető
Asszony, mert még esetleg kikéri magának, dehogy asszony ő.
De a tanárnő és a tanár úr
régóta állandó megszólítás, még a szocializmus negyven éve sem nagyon tudta
megváltoztatni, holott volt törekvés előbb a tanár pajtás, majd a tanár elvtárs
megszólításokra.
Eddig úgy véltem, hogy a
rendszerváltások sora zavarta meg a XX. századi magyar identitást és ennek
tükröződését a megszólításokban. Ma már tudom: az elbutulás. Ahogy egy bulvárlap
főszerkesztője mondta: lefelé az út még nagyon hosszú. Mondjuk sokat tett érte ő
is.
/Balázs
Géza nyelvész
professzor/