Juhász Gyula

AZ UTOLSÓ VACSORA

János a Mester nagy szívén pihen,

E tiszta szíven, e csöndes sziven

Pihen, de lelke a holnapra gondol

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog és árvább, mint az árva,

Judás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg

S megszegi az utolsó kenyeret!

***

Juhász Gyula halkszavú költeménye finom utalásokkal felidézi azt a bizonyos nagyhetet, annak utolsó három napját, a tanítványok jellemét nagycsütörtök estéjétől a húsvéti történésekig. Az utolsó együtt elköltött vacsora, amikor Jézus megérzi, hogy tanítványai közül valaki el fogja őt árulni. Ezért „virraszt mély hallgatás az asztalon”, ezért a fuvalom az olajfák felől, és ezért „fáj a szél, az éj és az élet”. Készül a jövő.

Bár Az utolsó vacsora nem beszél sem nagypéntekről, sem kereszthalálról, sem a sírban eltöltött negyven óráról, az olvasó lelkébe mégis beköltözik e három nap a ki nem mondott passiójával.

De legfőképp a vasárnap, a feltámadás pillanata, mert az a hajnal még az árulás megsejtésénél is titokzatosabb, és immár 2000 esztendeje reménységet adó, nehéz időkben utat mutató, az Élet értelmére, céljára Igennel válaszoló .

***

Ennek az ÉLETIGENLÉSNEK misztikuma és nagyon reális üzenete töltse be mindannyiunk szívét mindvégig,

de főképp ezen az áprilisi húsvéti ünnepen!

Ennek reményében kívánunk minden Kedves Olvasónknak

áldott húsvéti ünnepeket!

/Czine Mihály Pedagógus Műhely/