IRODALMI KITEKINTŐ

„KORTÁRSUNK” KÖLCSEY FERENC

(1790-1838)

„A koleránál százszor veszélyesebb kór a bízni nem tudás.”

(Kölcsey Ferenc)

Nem valamilyen nevezetes évforduló, hanem az életpéldája avatja időszerűvé költőnk alakjának a megidézését. Szerencsések lehetnénk, ha kortársunknak tudhatnánk. Talán azért is, mert saját korában is mindenki felett állt a 48 éves korában elhunyt költő, politikus. A  halálhírére barátja, báró Wesselényi Miklós így sóhajtott föl: ”Nem közülünk való volt.” Nem, mert élete, tettei századok fölé emelték.

 Eltelt  közel kétszáz esztendő, mégis józan gondolkodású, igaz hazafi kortársunkként tisztelhetjük. Meglátásai, pontos és felelős fogalmazása, magyarsága, hazaszeretete örökérvényű. Példa és fogódzó lehetne 21. századi magyarságunknak. Nem csupán mint a nemzet költője, a Himnusz szerzője, de az országgyűlési képviselő kiállása; korrekt - a haladást szolgáló - beszédei, a szilárd kötelességtudatú magánember példa minden jóérzésű mai embernek is. Legyen az egyszerű „közember” vagy éppen a „köz ügyeivel foglalkozó felelős politikus”. (Ez utóbbiaknak hasznosan kötelező olvasmány lenne - mielőtt esküjüket letehetnék - Kölcsey Országgyűlési Beszédeinek, Naplójának megismerése /szerk./).

Neve hallatán a Himnusz minden magyarnak eszébe jut. Talán a költő szülőfaluja is, Sződemeter. Meg a másik település, Szatmárcseke, ahol alkotott, és a lelkét Teremtőjének visszaadta egy végzetes megfázás után..

Vajon tudunk-e többet róla?

Azt talán minden középiskolát végzett tudja, hogy a reformkor egyik legismertebb személyisége, országgyűlési képviselősége is felderenghet, talán még az unokaöccséhez írt Parainésisének sorai is ismerősen szólnak az iskolai ünnepségekről. Ennyi az „átlagember” ismerete egyik legnagyobb költőnkről, a Himnusz szerzőjéről, a mindenkori haladás (az épen maradás egyetlen lehetőségét felismerő) politikusról.

Nos, ma, 2022-ben böjtmás havában, a választás lehetőségére és a húsvétra készülve minden időnél aktuálisabb élete, munkássága, emberi tartása. Most, amikor bőven akadnak magyar írók és író magyarok (mindenről véleményt formálók), celebekké süllyedt színész-félék, botcsinálta politikusok és más „csepűrágók” (a parlamentet és a kocsmát összetévesztők), akik versenyt gyalázzák hazájukat és a magyarságot. Most különösen sokat tanulhatnánk attól a halkszavú politikus-költőtől, aki félretéve egyéni vágyait, érdekeit, nem üres, felelőtlen szavakkal, hanem tetteivel, írásaival, országgyűlési munkájával, elárvult unokaöccsének nevelésével, azaz „a vállalt élet méltóságával” adott minden nehéz időben - így ma is - példát.

Büszkék lehetnénk, ha a valóságban is kortársunknak tudhatnánk.

Szerencsénkre a művei megismerhetők, így tehát tanuljunk tőle! Tanuljunk emberséget, felelős magyarságot, elkötelezett hazaszeretet, az országgyűlési képviselőtől a választók méltó és hűséges képviseletét, a család iránti fegyelmezett kötelezettséget!

És mindenek felett „bízni tudást”, rendíthetetlen hitet a Teremtő óvó tekintetében, ”bízni tudást” Isten áldást adó víg esztendejében, mindenkori segedelmében!

Ha két évszázadot visszamerengve a szatmárcsekei  kúrián elfogadná tisztelgő jobbomat, először a Himnuszt köszönném meg 15 millió magyar nevében, aztán engedelmet kérnék, hogy  a számomra legtöbbet jelentő műveiről szólhassak az utókornak.

Szerény bólintását beleegyezésnek venném.

Nemzeti imádságunk, a Himnusz 1823. január 22-én került papírra Szatmárcsekén. Először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában jelent meg, a kéziraton még szereplő a „Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, de 1832-ben, Kölcsey első kötetében már ezzel az alcímmel látott napvilágot. Megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc nyert meg. 
/A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette fel. Szavai szerint „ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is.”/

Nem kell ahhoz sem politikusnak, sem irodalomtörténésznek lennünk, hogy felismerjük, költőnk pontosan látta, megfogalmazta a nehéz idők fő okát, amikor egyedül Isten áldása/szánalma segíthet ezen a valaha szebb napokat megélt népen. Nem a külső ellenség, nem a túlerő, hanem a lelki restség, a bízni nem tudás,  az egész népet elveszejteni képes belső viszály a legveszélyesebb minden időben.

Ezt fogalmazta meg a nemzeti imádságunkból sokszor idézett keserűen kérdő, már-már ostorozó megállapításában:

„Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!”

A két évszázadon át érvényes, máig ható súlyos mondatnál 2022-ben sem lehetne jobban jellemezni a társadalmi viszonyainkat. De lépjünk vissza 1823-ba! Utólag tudjuk, hogy az első reformországgyűlés még csak „készülődik” Pozsonyban, még kettő évet várni kell az összeülésére. Kölcseyt, már ekkor élénken érdekli az irodalom mellett politika is.

Csekén telepszik meg, annak ellenére, hogy városi élet vonzotta; művelt emberek közé vágyódott, ámde birtokainak csekély jövedelme ezt nem tette lehetővé.

Jogi végzettségét a későbbi  felszólalásaiban, írásaiban kamatoztathatta, de ez nem sok jövedelemmel járt.

A Sors is úgy akarta, hogy Szatmárcseke legyen a lakhelye. Hiszen, amikor öccse, Ádám meghalt, költőnk tudta, hogy öccse özvegyét és unokaöccsét nem hagyhatja támasz nélkül.

Az 1825-ben felpezsdült politikai közélet őt is magával ragadta. 1829 júliusában Szatmár megye adminisztrátora aljegyzővé nevezte ki, 1832-ben pedig főjegyzővé választották. A megyei közgyűlésen Nagykárolyban kitűnt fontos beszédeivel (pl. A szatmári adózó nép állapotáról).

Széchenyi István Hitel című műve rendkívüli hatással volt rá: még inkább megerősítette azt a szándékát, hogy politikai tettekkel is segítse a reformok ügyét. Ezért is fogadta el az országgyűlési követté választását. 1832. december 11-én érkezett meg szekéren Pozsonyba, s még aznap elkezdte írni műfaji szempontból is egyedülálló remekművét, az Országgyűlési Naplót.

Pozsonyban is folytatódott Kölcsey Nagykárolyban megkezdett kiemelkedő szónoki pályafutása. Terjedelemben egyik leghosszabb s kitűnően felépített szónoklata Az örökös megváltás ügyében, melyben a jobbágyfelszabadítást sürgette. 1834 novemberében a Szatmár megyei közgyűlés olyan új utasításokat adott követeinek, hogy tagadják meg eddig követett elveiket, s forduljanak szembe a jobbágyfelszabadítással. Ekkor Kölcsey - és követtársa Eötvös Mihály - lemondott képviselői megbízatásáról. Az egyenes gerincű, meg nem alkuvó politikus újabb példáját adva a mindenkori képviselőknek, távozott Pozsonyból.  1835. február 9-én mondta el a Búcsú az Országos Rendektől című nagyhatású beszédét, s ebben hangzott el a  minden időben, így ma is érvényes gondolat:

„Jelszavaink valának: haza és haladás.

Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg:

miképen a maradás szónak több jelentése van.

Korszerinti haladás épen maradást hoz magával;

veszteg maradás következése pedig senyvedés.

Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól;

Isten virassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját!"

(Ezzel a  beszédével is kortársunk lehetne.)

 /Pozsonyból való távozásakor az országgyűlés felfüggesztette tanácskozását, Kossuth az Országgyűlési Tudósításokat gyászkeretben jelentette meg, a búcsúbanketten Széchenyi is köszöntötte Kölcseyt, az ifjúság pedig bérkocsikon kísérte a városból kivezető úton./

Lesújtotta a politikai fordulat. Megtartotta szatmári főjegyzőségét, és az országgyűlést követő politikai perekben vállalt ügyvédi szerepet. Élete utolsó hónapjaiban a felségsértési perbe fogott Wesselényi Miklós védelmén dolgozott. Csekén a gazdálkodás mellett nagy gondot fordított unokaöccse, Kölcsey Kálmán nevelésére. Még pozsonyi tartózkodás idején  írta az Emléklapra című epigrammáját, amit eredendően Kölcsey Kálmánnak szánt, de örökérvényű paranccsá lett minden Kárpát-medencében élő magyarul beszélő honfitársunk számára:

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”

 Pozsony, 1833. június 14.

A „felvezető mottóban”  idézett Kölcsey biztatás „A koleránál százszor veszélyesebb kór a bízni nem tudás” a pozsonyi évekből való, amikor úgy tűnt, hogy a történelem kereke előre fordul, küzdeni lehet és kell a nemzeti függetlenségért, a hagyományok megőrzésével a haladásért, a polgári átalakulás jegyében. (A kolera említése nem véletlen. 1831-ben a Hegyaljáról indult ki az a kolerajárvány, ami közel fél millió emberfertőzött meg, és  csak minden második élte túl.)

Kiábrándulását jelzi az 1838-ban keletkezett Zrínyi második éneke című költeménye. A cím utal egy korábbi Zrínyi-versre, a Zrínyi dalára, s ugyanúgy, mint amaz, ez is lírai dialógus: Zrínyi és a Sors vitája. A költő meghasonlott tépettségét, ellentmondások között hányódó érzelmeit vetíti ki a párbeszéd két „szereplőjébe”. Megszólal, vitázik Zrínyi, a Sors és a saját nevében a magyarság fennmaradásának ügyében.

A Himnuszból ismert kérő, esdeklő hangján fordul Kölcsey-Zrínyi a Sorshoz. Most mégsem az irgalmas, vezekléssel kiengesztelhető, a megbocsátó Isten a megszólított, hanem a görög-római mitológiából ismert végzet. Ennek döntései megfellebbezhetetlenek. A könyörgésben mégis ott bujkál a remény, a belső harcok, ellentétek közepette is a haza megmaradásának töretlen hite, az a bizonyos ”bízni tudás” ereje.

 Kölcsey Ferenc utolsó "imájával” zárjuk  a róla szóló emlékezést, egyéniségének megidézését. Dicső érzés lenne kortársunknak tudni. Higgyük, hogy szavai visszhangra találnak a 21. századi magyar lelkekben és a megszólított Sorsban egyaránt!

/ZE/

 Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,

Vérkönnyel ázva nyög feléd!

Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,

És marja, rágja kebelét.

A méreg ég, és ömlik mély sebére,

S ő védtelen küzd egyedűl,

Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,

Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak,

Mellén kiket táplál vala;

S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?

Önnépe nem lesz védfala?

Szív, lélek el van vesztegetve rátok;

Szent harcra nyitva várt az út,

S ti védfalat körűle nem vonátok;

Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!

Te rendelél áldást neki:

S a vad csoport, mely rá dühödve támad,

Kiket nevelt, öngyermeki.

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;

S míg hamvokon majd átok űl,

Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek

Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja

Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja

Az ősz apák sírhalminál.

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblü nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

/1838/