Csengey Dénes

 VÖRÖSMARTY KÖLTŐ LÁZBETEG ÉNEKE

Ez a föld, melyen annyiszor,

ez a föld, melyen századszor is futunk,

ez a föld minket nem tűr el.

Menekül alólunk, lásd, édes Jézusunk!

Ez a föld minket csak dobál,

és leráz és összeráz, nagyon terhére vagyunk.

Legjobbjaink rég elhulltanak.

Holnaputánra magunktól elfogyunk.

Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond?

A sírban, hol nemzet süllyed el,

Új kedvvel új ifjúság tolong,

És bölcsőnek díszíti fel.

Micsoda rémek a bölcsőben,

Úristen, micsoda rémséges babák!

Felének halott arca van,

felének véres mézeskalács.

Gyermekké rémített magyar népem,

ebben a bölcsőben temetnek, úgy lehet,

mely nem ápol, nem ringat el,

csak hányásig forgat tégedet.

Magas ég, mire jut bomlott agyam?

szememre minő rémálom ül?

Hogy őrzöm meg én már magam

hazámnak rendületlenül?

Megrendülésünk súlytalan,

Panaszunk sincsen, nincs már, csak vinnyogás.

Túlélő alázat csendesít,

de túlélhetetlen itt a hallgatás.

Vaspatkós tervek, nagy fogat,

parádés trojka vágtat szívünk felé.

Midőn ezt írom, dől a hó.

Dől minden itten – vasalt paták elé.

Legázolt cigány, mit hozhat még,

Mire virradhat babonás holnapod?

Falhoz a poharat, és aztán húzd!

Ameddig kihúzhatod.

/1989/