MÚLTIDÉZŐ

Nem szabad meglepődni, ha idegenkedünk a kívülről vezérelt, pénzelt, feltűnően támogatott „hazafiaktól”.

Érzékenyek vagyunk az ilyesmire...

Áldozat és szenvedély

 Tízezrek végzete teljesedett be azon a napon, amikor a bekerített védők a budai Várból és a Vízivárosból elindultak, hogy áttörve a szovjet gyűrűn megszabadulhassanak a pokolból, amelyben több mint ötven napja harcoltak, egyre kilátástalanabb helyzetben. Kemény legények voltak ezek – most nem a hatalmukat fitogtató nyilas söpredékről beszélek, hanem a katonákról.

 Az utolsó hetekben mindannyian eltettek annyi töltényt, gránátot, élelmet, hogy elegendő legyen az kitöréshez. Naivitás? Életösztön? Ezeknek a katonáknak a sorsa már akkor megpecsételődött, amikor embertelen és értelmetlen parancsot kaptak. A parancsot egy Adolf Hitler nevű tizedes és vezér adta ki, akinek egy Szálasi Ferenc nevű őrnagy és nemzetvezető gazsulált. És a katonák végrehajtották a parancsot.

 A második világháborút nem lehet megérteni e katonák lelkiállapotának vizsgálata nélkül. Paradox módon a németeknél világosabb a helyzet: ők az 1942/43-as, elképesztő méretű – a katonai mellett a lelkierőket is összemérő - sztálingrádi csata óta azért harcoltak, hogy túléljenek. Jobbnak ítélték a harcot, mint a halált. Sőt: jobb volt a harc, mint a legyőzetés. A fogság, a megaláztatás, az egész német felsőbbrendűségi téboly porig rombolása. Jobb volt a harc, mert lehetett még hinni a felmentő seregben, a csodafegyverben, a még időben megkötendő fegyverszünetben, más csodákban. Akik elindultak február 11-én a Széll Kálmán téren át Hűvösvölgy irányába, azt hiszem már abban az állapotban voltak, hogy a halál is jobb, mint a megadás.

 A magyar katonák úgy tudták, a hazájukat védik. És azt is tették. Végső erőfeszítéssel Budát védték, a végvárat, mint oly sokszor elődeik. Úgy tudták, ez a kötelességük. Erre tettek esküt. Hogy az utolsó legitim államfő és miniszterelnök is német fogságban van, és Szálasi nevezi magát nemzetvezetőnek, a haza védelméhez képest másodlagosnak tűnt. Arról nem tehettek, hogy a parancs már nem szolgált magyar érdeket, csak rettenetes és értelmetlen pusztításhoz és az ellenség megvadulásához vezetett. Ki tudja, szemük előtt talán Dobó István és Eger hőseinek, az utolsó napokban inkább Zrínyi Miklós és Szigetvár védőinek példája lebegett. S persze fogságba esni ők sem akartak.

 Az ostrom 1945 február 13-ig tartott. Igaz, csak a hadijelentésekben. Budapest polgárai számára nem ért véget ezen a napon, folytatódott a gyilkolás, az erőszak, a rablás, a rabszíjra vonás még jó néhány héten át. S a győztesek itt is maradtak negyvenhat hosszú esztendőig. Magyarország megszállt állam maradt, csak a megszálló változott. Elvesztek az 1938 és 1941 között visszatért területeink, megindult az ország szisztematikus kirablása, és beillesztése a nagy keleti birodalomba. Az ellenállásunkat legyűrték, muszkavezetők akadtak szép szám-mal. Nem árt újra leszögezni: egyénileg bárki érezhette felszabadulásnak, ami történt, de az ország megszállása és ennek egyenes következményei nem tagadhatóak.

 Hogyan jutottunk el idáig? Hol kell felvenni a fonalat? A mohácsi csatatéren, a végvári frontokon, Buda korábbi ostromainál? Mi-lyen az elesett magyar vagy más nemzetiségű katonák megítélése?  Az Isonzónál, a Don-kanyarban, az Árpád-vonalon harcolóké? Az egyik talán hős, a másik gazember? A mai végzetes megosztottságnak, sokak saját nemzetük ellen fordulásának forrása gyakran található ennél az egyszerű kérdésnél.

 A háborúk fontos részei voltak annak, hogy Magyarország megszületett és a magyarság fennmaradhatott. A győztes és vesztes háborúk is, amelyek közül a legtöbb az utóbbi fél évezredben önvédő háború volt, sőt szabadságharc. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a háborúért nem a katona a felelős. Igaz, megvan az ő felelőssége is, hogy ember maradjon az embertelenségben. Felelős viszont a politika, s amely politikai vezetés szükség nélkül, vagyis értelmetlenül teszi ki veszélynek, pusztulásnak, halálnak a katona és vele a nemzet életét, nem érdemel megbecsülést.

  A történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy Magyarország számára minden európai háború ártalmas és veszélyes. Azok is, amelyekben nem veszünk részt. (Gondoljunk csak a legutóbbi délszláv háború vagy a kelet-ukrajnai konfliktus közvetlen hatására a Délvidéken vagy Kárpátalján érintett magyarság életére.) Ez azonban nem jelentheti azt, hogy feltett kézzel, eszközök híján álljunk a nemzetközi konfliktusok közepette, épp ellenkezőleg.

 Eszköz a hadsereg is, és eszköz a józan ész, a patriotizmus, a nemzettudat is. Senki ellen, de saját függetlenségünk, egyéniségünk fenntartá­sa érdekében. Eszköz a nemzet határokon átívelő egysége. Eszköz a jól működő gazdaság, amelynek eredményeit a népakaraton nyugvó kormánynak kell a magyarság javára érvényesíteni. Akár a gazdasági liberalizmus – törvényes keretek közti – szabályozása révén is.

Mindennél fontosabbnak tartom a békét, mert a béke: élet. Most azt látom, hogy az emberek jelentős része a szabadságra hivatkozva önző, életellenes szenvedélyek rabjává válik. Láttuk már, hova vezet az, amikor propaganda hatására milliók el akarták veszteni az eszüket. Hogy világos legyen: aki életellenes az gyermekellenes, az szerelemellenes, az tagadja a férfi és nő életet teremtő harmóniáját, az családellenes. Az érdekelt a hisztérikus – már-már háborús -pszichózis keltésében.

 Hogyan kapcsolódik mindez Budapest 1944/45-ös ostromához? Úgy, hogy Budapest ostroma zajlik. Fél évezrede zajlik. Minket is gyötörnek a kor kihívásaiból adódó kétségek, de a hazánkat gyalázni, szégyellni senki kedvéért nem fogjuk. Soha. Nemzetünket is elbizonytalanítanák a megfizetett propagandisták és az eszüket vesztett világmegváltók.  Hogy szólni, tenni merészelünk, figyelmeztetünk, egyszerűen létezünk: szemükben már vörös posztó. Lelkük rajta. Kezünkbe Mohács óta soha nem nagyravágyás, hódítás adta a fegyvert, hanem az önvédelem.

 Tudjuk, hogy a múlt század nagy háborúiból jobb lett volna kimaradni. Tudták akkor is, tudta Tisza István is, Teleki Pál is. Nem lehetett. Az egyiket agyonlőtték, a másik magával végzett. De az is gyilkosság volt. Miért nem lehetett? Mert az ország megőrzését, majd később részbeni visszaszerzését csak mások segítségével látták megvalósíthatónak. Berlin rossz döntés volt, a baj csak az, hogy valódi választás nem volt. Ennek estek áldozatául mind a katonák az Isonzónál, Donnál és Budapest ostrománál is. Moszkva már döntésnek sem tűnt, és ama NATO-népszavazás is kissé karcsúra sikeredett. De legalább megkérdezték az embereket.

 Az ország szabadságát és épségét szem előtt tartó magyar politikai vezetés nem viselte volna el Budapest 1944-es erőddé nyilvánítását, épp elég felelőssége van abban, hogy az ország háborús zónává alakult, s megmaradt intézményei asszisztáltak a német megszállás borzalmaihoz. Nyakunkba ültettek bábkormányokat, és azóta is mennyi kétes figurát viseltünk el. És ez mennyi áldozattal járt! Nem szabad meglepődni, ha idegenkedünk a kívülről vezérelt, pénzelt, feltűnően támogatott „hazafiaktól”.  Érzékenyek vagyunk az ilyesmire.

 Budapest magyar katona védői leginkább áldozatok voltak. Akkor is, ha a harcuk hiábavaló volt. (S ki tudja eldönteni akár száz év múltával is, hogy az áldozat valóban hiábavaló volt-e?) Jár a tisztelet nekik, miként minden hazájáért elesett katonának. Jár a megnyugvás, hogy amit tettek a kötelesség teljesítésének jegyében tették. S jár nekünk is, az utókornak. De nekünk feladatunk is van.

 Tanulni a történelemből, s még egyszer olyan tragikus helyzetbe nem engedni jutni a nemzetet, mint került 1944/45-ben. Tartozunk azzal, hogy uralkodunk saját szenvedélyeinken, s megőrizzük azt, amit alkotott sok-sok nemzedék. S alkottunk már mi is. Ehhez az kell, hogy mások bábjai hatalomhoz ne jussanak. Annyit vesztettünk már, s annyi időt, erőt, életet elherdáltunk, hogy többet már nem veszíthetünk. Mert akkor már nemzeti létünket veszélyeztetnénk. S azt semmiért nem szabad kockára tenni.

/Szerencsés Károly/