A nagy kérdés az, hogy folytatódik-e az építkezés, marad-e a béke,

és legalább a legalapvetőbb közjogi kérdésekben a közmegegyezésen alapuló jogállam?

A HUMÁNUM KERETEI

Harmincharmadik évébe lépett jogállami parlamentáris demokráciánk, és a régiek fogalmaival ez már egy emberöltő. Nagy idő. Ennyi idő alatt volt idő kipróbálni többféle utat, és a magyar nemzet meg is bízott az ügyek intézésével különböző politikai erőket, ilyeneket meg olyanokat. Voltak sikerek is, kudarcok is. Beteljesült remények és csalódások. Igaz, az ember olyan, hogy sokkal inkább a kudarcokra és csalódásokra emlékszik, az örömök és a sikerek mintha természetesek lennének, és ez így is van rendjén.

Ennek a nagy reményű és nagy igényű nemzetnek a kudarc és a csalódás százszor úgy fáj, mint ahogy örülni tud a sikereknek. Mert a kudarcot, csalódást természetellenesnek, Isten ellen valónak tartja, hiszen, ha az Istennek kalapja volna, a bokréta Magyarország volna rajta. Én úgy tartom, hogy ez az emberöltő nemzetünk történelmében sikeres időszak volt, akkor is, ha kudarcok is tarkították és csalódások is tompították a kedélyeket.

A nagy kérdés az, hogy folytatódik-e az építkezés, marad-e a béke, és legalább a legalapvetőbb közjogi kérdésekben a közmegegyezésen alapuló jogállam. Avagy teret nyer az örök magyar eb ura fakó, ha kell, ha nem lázadás, a húzd rá, ha mindjárt belepusztulok is mentalitás. A szélsőség behúzódása a mindennapjainkba. Az utcára, a villamosra, a családi asztalhoz, egyetemi katedrára, templomba (!), bíróságra, futballpályára, színházba.

A modern korban és pláne itt, a huszonegyedik században egy emberöltő felér évszázadnyi idővel a korábbi történelmi korszakok időmértékével mérve. Minden sűrűbb, gyorsabb, szűkebb a tér, kevesebb az idő. A „nyugati ember” úgy érzi – és ezt erősítik benne mindennap –, hogy körmére égnek a dolgok, kifut az időből, nem adott választ a jövő nagy kérdései-re, nem magyarázta meg a múlt nagy tévedéseit. Kapkod, pótcselekvésekben éli ki ösztöneit: a szeretetet és a gyűlöletet is és mindazt, ami e kettő között van, vagy ezekből fakad.

Legyinthetnénk is minderre, de nem tehetjük, mert mi is „nyugati emberek” lettünk. A jobbik részünkben még ott él valami egészen mély, bő ezer év alatt sem elpusztult vonzalom az ősökhöz, pusztához, vándorláshoz, sátrunkhoz, szép, szabad gyermekeinkhez, akik majd továbbmennek, ha nekünk véget is ért az út. Legalább eltemetnek, néhány követ görgetnek sírunk fölé, mert a beláthatatlan időben járhatnak még erre, és útjelzővé nő az a sír-kő-halom, ha mindenki, aki erre jár, tesz rá egy kis követ maga is.
Kell nekünk ez az útjelző. Nem cifra katedrális, vésett római határkő, nem is dölyfös birtokkapu. Ezeket is mind felépítettük, el is fogadtuk. De akinek a szíve nagyot dobban, ha a végtelen pusztában kőhalmot lát, és maga is keres egy kavicsot, hogy odategye – szél és állat úgyis sokat elhord belőle –, az nem legyinthet a körülötte pusztuló világra.

Az én szívem hatalmasat dobbant, amikor tizennyolc éves koromban láttam e kis halmokat a mongol pusztán. Nem tudtam, hol járok, mert öntörvényű apró lovam maga kereste az utat, talán éppen egyik halomtól a másikig. Térkép, iránytű, épület, hegycsúcs, folyó és más efféle fogódzó nem állt rendelkezésemre. Mobiltelefonja még csak az Orion űrhajó legénységének volt, nekem nem, és milyen jó is volt ez! Komoly képpel átgondoltam, hogyan vészeljük át majd az éjszakát.
Egy-kétórányi ügetés után már teljesen reménytelen volt, hogy visszataláljak a jurtához, ahol biztató mosolyok közepette felültettek a lóra. A Napot láttam, de már rég nem annak járása alapján tájékozódtam. Nagyapám még biztosan megmondta volna, melyik órájában járunk a napnak, pedig ezüst zsebóráját soha nem vitte magával a szántóra vagy a szőlőbe. Hogy nem tévedtem el, ma is a kis fürge léptű ló ösztöneinek tudom be, pedig akár én is irányíthattam volna. Éreztem-e az irányt vagy csak ő a friss legelőt és vizet, ki tudja ma már. „Nyugati ember” voltam akkor már, de azóta nem legyintgetek.

Engem már megtart az az erő, amely az útjelzővé vált sírkőhalmokból árad. Csodálom a katedrálisokat, de nem szeretem. A hittel teli építőiket annál inkább. Meghatódni leginkább a Balaton-felvidéki Árpád-kori pici templomok romjai között tudok. Útjelzők voltak azok is, de még erődök is, menedékek és szép remények szent helyei. Sokszor még torony nélkül, sokszor még mint sírok fölé hordott kövek.
Szeretném tudni, megtárja-e ez az erő a nemzetemet is. Nem látok túl gyermekeim, unokáim életén. Addig rendben. Ez három emberöltő. Ez örömmel tölt el. Mert megannyi család látja ugyanezt a jövőt. És ez a lényeg. És mégis ott az aggodalom. Az átkozott békétlenkedők, szánalmas pótcselekvők, embereretnekek, szeretetet hirdető életellenzők, egyenlőségről papoló, egymásba is maró falkák, bandák, istenkáromló szenteskedők, hiúság aszpikjába dermedt mániákusok nem tesznek-e tönkre megint mindent?

Lesz ez még így se! Lesz ez még jobb is! Melyik mondás illik hozzánk inkább? Kérem az olvasót, egy pillanatra gondolkozzon el ezen. A huszonéves fiatal, aki nekirugaszkodik az életnek, gyakran úgy érzi, hogy elodázta azt a nekirugaszkodást, vagy éppen úgy, hogy túl korán kezdte.
A harmincas, negyvenes családapa és családanya, aki gyermekei zsivajában is egyedül érzi magát, mert valami nem jól van, nem úgy van, ahogy lennie kellene. Az ötvenesek-hatvanasok, akik még erejük teljében vannak vagy lehetnének, de elszívja az örömöt valami régebben soha nem volt baj. Sajátjuk is lehet, vagy hozzátartozóiké. Lesz ez még így se. Lesz ez még jobb is. Mennyire összeért mára már ez a két érzés. Persze lehet, hogy mindig is így volt.

Előre tekintve a mostani esztendőre, kibújva az előbbi álalternatívából és visszabújva a történelem kényelmes viszonyai közé, úgy látom, hogy esélyünk, sőt reményünk és sorsunk is a pótcselekvések felismerése, majd elutasítása. A valódi teljesítmények, tettek, értékek megerősítése. Voltak korszakok, amikor ez nagyon nehéz volt. Ez a mostani is ilyen. Úgy tűnik – túl rég voltak már a nagy kataklizmák –, feledékenyek az emberek. S a feledékenységet kihasználják az utópiák, ideológiák megszállottjai. Veszélyesebbek, mert körmönfontabbak, mint elődeik voltak.
Mert nemcsak mi tanulunk, tanul az önzés szelleme is. Eszközei sokasodtak, kifinomultak. Nem a gonoszságtól erednek – mennyi jó szándék vezetett pusztításhoz –, de végül is az önzés leszármazottai. Az emberiség ma látszó legnagyobb kérdése az, hogy az állandó fejlődést lehet-e döntően jóra használni. Képesek leszünk-e saját fejlődésünket kordában tartani. A humánum keretei között. Képesek leszünk-e erre?

Boldogan válaszolom meg ezt a kérdést. Igen, képesek leszünk. Ehhez most kell elég erősnek lennünk. Időben. De ez már a huszonnegyedik óra. Igent kell mondani a szeretetre, és nemet a kvótaszeretetre. Igent az egyenlőségre, nemet a kvótaegyenlőségre. Igent az esélyre, nemet a kvótaesélyre. Igent a gondolat szabadságára, nemet a gondolatkvótára. Észre kell venni, hogy bele kívánnak minket szorítani egy gondolatkvótába.
Minden kvóta végső soron a kizárólagossághoz vezet. Maga a gondolat mélységesen embertelen. Nemet mondani nehéz, még nehezebb igent mondani. De meg lehet tenni. Nekünk nem kell már keresztre feszíttetni, lövészárokból a biztos halálba rohanni, a lágerekbe vezető úton a sorba beállni, megalázva éhbérért robotolni, egy versért várni a fekete autót.

Lesz ez még így se. Lesz ez még jobb is. Furcsa kettősség ez, talán nem is rögtön érthető. Emberöltőnyi ideje – a hosszú diktatúra után – parlamentáris demokráciában élünk. Békében. Annyit legalább biztosan kifejez ez a hang, hogy ne csak elszenvedői legyünk a történelemnek, de alakítói is.
Akkor is, ha egy kis termetű lovon ülünk, előttünk falként emelkedő porfelhő, mögöttünk a lábnyomunk pillanatok alatt elmosódik, zsebünkben szerelmünk gyűrt fényképe, és oldalunkról egyre gyakrabban ragadja el szeretteinket a halál. Vigyázzunk most nagyon, nehogy észrevétlenül minket is elorozzanak magunktól a humánum összetört keretei!

/Szerencsés Károly történész/