Ízelítő a Beavatásból...

Szent Erzsébet, a szerelem szentje

 Hölgyeim és uraim, Árpád-házi Szent Erzsébet több mint nyolcszáz esztendeje, 1207-ben született Sárospatakon. Négy esztendősen került Thüringiába, a szintén gyermek Lajos gróf jegyeseként. Új hazájában sosem láttak olyan szépségű és tömegű kincseket, amelyeket a társzekerek sora szállított utána. De ezerszer többet is vitt: családjának a világtörténelemben példátlan hagyományát, a szentséget.

A házasság a kortárs Halicsi Évkönyv szerint édesanyjának, a Bánk bánból is nevezetes meráni Gertrúdnak, a németországi politikájával állt kapcsolatban. Magyarországnak a frigyből semmi haszna nem származott. Ráadásul rangon alulinak tekinthető, hiszen a thüringiai tartománygróf messze alatta állt a magyar királynak, ám - mint később kiderül - szellemi értelemben nem.

*

Jövendő anyósa értetlenül fogadta: miféle kisgyerek az, aki játékát is megszakítja, hogy "Istent szeressem" - miként maga Erzsébet mondogatta. Az anya-grófné természetesen keresztény volt, valószínűleg naponta hallgatott misét, gyakorolt különféle erényeket, de hogy a lényeg "Isten mindenek fölött való szeretete" volna, arra nem gondolt.

Nem tudjuk, hogy a kisleánykát mikor érintette meg a Fönnvaló, de a szenttéavatási pörében megszólaló komornák, udvarhölgyek, szolgálók, akik játszópajtásai is voltak, egybehangzóan sorolják a hasonló történeteket: még a fogócskát és a sántikálást is úgy irányította, hogy a végén a kápolnában kössenek ki. Isten érintése titkos, ezért misztikusnak mondják, de jobb talán tapasztalásnak nevezni: "Erzsébet megtapasztalta Jézust, befogadta személyes életébe", s egy lett vele. Számos látomása ismeretes szentté avatási pörének aktájából. Ezekről azonban igen tartózkodóan beszélt: csak egyet mesélt el részletesebben.

*

Erzsébet 13 évesen esküdött meg az alig idősebb Lajossal és tökéletes testi-lelki szerelemben élt vele.

Hosszabb útjaira elkísérte, s amikor ura megjött pl. vadászatról, "elébe lovagolt és ezernél is több csókkal borította el." A kortársak szerint remekül lovagolt. Házasságuk nem monarchikus kapcsolat lett, nem is - ahogy ma vélik -, "egy társadalmi intézmény kereteinek kitöltése", hanem misztérium, amelyben a "kettő egy test lett". A házasság csodája Isten megtapasztalása párunkon keresztül. Ezért mondja az Írás: "Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza". Isten nem holmi szertartással, hanem önmagával kapcsol egybe bennünket. Ő a ragasztó.

Ha rajtam múlna, Erzsébetet a szerelem védszentjének is megtenném.

*

Talán nem Gertrúd, hanem az Ég választotta Erzsébetnek azt a férfit, aki a Tapasztalásban is társa lett. Meglehet, hogy Thüringiai Lajos volt az akkori rangbéli európai sarjadékok közt az egyetlen, akivel a tökéletes egyesülés megtörténhetett. Ezért amikor Erzsébet a szeretet örömében odáig ment, hogy az éhínség idején a tartománygrófi raktárakat is megnyitotta, férje pazar választ adott az áskálódó udvari tányérnyalóknak: "Engedjétek jót tenni!" A szent ugyanis nem föltétlenül túlbuzgóan vallásos, vagy híresen erényes, hanem Isten tulajdonságaiban jeles, például jó. És amikor a leprás beteget a hitvesi ágyban ápolta Erzsébet, a cselszövők akkor is hiába tüzelték Lajost, mert "Az Úr megnyitotta benső látásának szemét", és ő is meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. Ebből a jelenetből is kitetszik, hogy a misztika lényege a tapasztalás. Pontosan ugyanazt látta a betegben Erzsébet és Lajos, amit annyian mások kétezer év óta, és napjainkban Teréz anya is, aki sokszor számolt be arról a boldogságról, amely elárasztotta, amikor ápoltjaiban fölismerte a Megváltót. Fölragyogott lényükben a Valóság, amiről Jézus így beszélt: "amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25,40). Nem árt hangsúlyozni a lényükben szót, mert Isten és a "legkisebb testvér" azonossága nem a képzeletükben, nem is a tudatukban valósult meg, még csak nem is a tudatalattijuk pincéjéből merült föl, hanem egész valójukban pezsgett, miáltal ők maguk is egészen valóságosak lettek. A Tapasztalásban ez a döntő: a Valóságban élni.

*

Erzsébet természetesen tudta, hogy ura el akar menni a keresztes háborúba - "keresés nélkül megtalálta férje zsebében a vörös posztóból készült keresztet". Világos volt előtte, hogy mi vár rá: akkor alig bírta elviselni. Elájult. A kairosz, a szent idő, nem folyik és nem is áll, mert egyszerre léteznek benne tények. Erzsébet a múló, köznapi idő fátyolán keresztül belelátott. Amikor meghozták szerelme tetemét, kisírta magát és így imádkozott. "Istenem, te tudod, hogy mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte."

Igen, visszahívhatta volna Lajost a halálból, ahogy Péter tette a joppei Tábitával (Apcsel 9,42.), mert olyan ember volt, akinek hitére a "hegyek megindulnak",, de aki eddig eljut, az - Teréz anya szavát kölcsönözve - "kis ceruza Isten kezében, mellyel az Úr szerelmes levelet ír a világnak". Nem önmagának. Erejét - az Úr erejét - magáncélra nem használja, mert abban él, hogy "legyen meg a te akaratod.".

*

19 évesen özvegyen maradt a három gyermekével. A palotában állandóan "rangjához méltóan kellett volna élnie" - ő azonban "kiüresítette magát". IX. Gergely szentté avatási bullájában olvassuk: "saját hatalmát egy alázatos szolgáló szolgálatává szorította le".

A kizsákmányolás szó akkoriban még nem divatozott, de a tény igen. Az egyház is részt vett benne: Szent Ferenc és mozgalma lázadás volt a jézusi tanítással való visszaélés ellen. Erzsébet belépett Ferenc harmadrendjébe, mert úgy döntött, hogy neki, mint királylánynak, tartományúr özvegyének és istentapasztalónak tényleg rangjához méltóan kell élnie, ugyanis különleges felelőssége van a világban. Ennek jegyében nem akart a sógorával étkezni, "nem kívánta betevő falatját zsákmányból nyerni." Abból, amit a szegényektől vettek el. Modernségére jellemző, hogy amikor egy gazdag kolostorban gyönyörű szentképeket mutattak neki, azt mondta, hogy neki ilyesmi nem kell: "inkább a szívemben hordom őket". Gondoljunk azokra a kortársainkra, akik örökké fotóznak-videóznak, ahelyett, hogy a szívükbe vésnék élményeiket.

Önként elhagyta a várat, és apja, II. András követét gyapjúfonás közben fogadta, mert a saját keresetéből próbált megélni. Nem tért haza "kizsákmányolónak", maradt a Krisztussal való egységben. Igen érdekes, hogy Assisi Szent Ferenc, amikor hírét vette Erzsébet működésének, azonnal és pontosan tudta, hogy az asszony szellem-társa a Tapasztalásban - és elküldte neki a köpenyét.

Hátralévő öt esztendejét és minden jövedelmét a szegények és betegek, a "legkisebb testvérek" gondozására fordította. Lelki vezetője, Marburgi Konrád olykor kicsinyesen, máskor brutális szigorral bánt vele.

*

Huszonnégy esztendős korában meghalt. Nyugodtan, békésen: a Tapasztaló számára a halál boldog beteljesülés.

Utolsó napján ezt mondta ápolóinak: "Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni." Talán mind a ketten magyarul énekeltek. Már négy év múlva szentté avatták. Az egész keresztény világban tisztelik.

Misztikája ennyi: Jézus szeretetét tiszta örömmel elfogadni, viszonozni és továbbadni. Isten kifürkészhetetlen akaratából, kislánykorától kezdve ebben élt, és azon munkálkodott, hogy "vidámmá tegye az embereket." Mi sem állt távolabb tőle, mint az, hogy szentfazék legyen. A locsogóktól és az áskálódóktól rendre ezt kérdezte: "Szerinted, hol van most az Úr?" Megingathatatlan jóságának sugárzása megszelídítette rosszakaróit, s beragyogta férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit.

*

Korunk válságának jele, hogy sok szülő és vezető életpéldája távol áll a szentségtől. Nem áldozzák magukat családjukért-népükért, hanem inkább a családot-népet önmagukért. Ezért növekszik drámaian ország-világszerte a szakadék szegények és gazdagok között, ezért fogynak a mély barátságok, ezért félnek sokan házasságot kötni, gyermeket világra hozni, és nevelni, mert félnek szentek lenni. Holott éppenséggel "a nem szent élethez van szükség emberfeletti erőre," állítja Barsi Balázs, Erzsébet rendtársa, szintén tapasztaló. S valóban az örökös figyelem a trendire, a pillanatonként változó érdekviszonyokra, egyszóval a semmire, kikészíti az embert, és a Dolgok szolgájává teszi. "A keresztény életszentség könnyű és egyszerű: teljes ráhagyatkozás Istenre." Ezen múlik az igazi szerelem, a barátság, a család és az ország egészsége.

*

E ráhagyatkozásban leszünk áttetszőek párunk, barátaink, s ha főnökök vagyunk, a nép számára. Az áttetszőségben tapasztalható az igazi szeretet, amely több érzésnél, föllobbanásnál, vágynál, mert "soha el nem múlik" (1Kor 13,8).

A mai válság megoldásának kulcsát kínálja nekünk a máig modern Árpád-házi Szent Erzsébet, a világ szegényeinek védőszentje, az örök szerelmes.

Egyházunkban van védszentje a tűzoltóknak, az újságíróknak, a szőlészeknek, juhászoknak, csak a szerelmeseknek nincs, pedig ők vannak a legtöbben, és ők igazán mély, keresztény élményt élnek meg.

Van-e alkalmasabb személy Árpád-házi Erzsébetnél arra, hogy szerelmi örömünkben-bánatunkban az ő közbenjárását kérjük?

(Czakó Gábor; 223. Beavatás)