MEG VAGYUNK MENTVE!

 

Az ünnep közeledtével minden ember megpróbál egyfajta meghitt hangulatot teremteni maga körül. Gondosan készítgetjük az egymásnak szánt ajándékokat. Felcsendülnek az ünnepi dallamok. Szeretnénk békességben, nyugalomban eltölteni az ünnep perceit. Jó lenne ilyenkor eloszlatni minden félelmet! Nagyon fontos, hogy ne csak körülöttünk, hanem a szívünkben, a lelkünkben tudjunk igazán rendet tenni és felkészülni a méltó ünneplésre.
A karácsonyi történetből három gondolatot szeretnék most megosztani az Olvasóval, ami hiszem, hogy lelkünk ünnepi csendjében szívünkig érhet. Mind a három a pásztorokkal kapcsolatos. A pásztorok vigyáztak, a pásztorok féltek, és a pásztoroknak Megtartó született.
Vigyáztak éjszaka a nyájuk mellett. Nem volt ez egy új dolog az ő számukra, hiszen hozzá tartozott a munkájukhoz, a mindennapi életükhöz, feladatukhoz. De hangsúlyt kap ebben a mondatban az a szó, hogy éjszaka. Mert az éj sötétjében sokkal nehezebb volt vigyázni a nyájra. Az a veszély, ami nappal jól látható, az éj leple alatt sokkal nehezebben észrevehető. Ha a nyájból elkóborol egy bárány, vagy ha farkas közeledik a pásztornak nincs könnyű dolga.
Így köszöntött ránk is ez az esztendő. A tavasszal úgy tekintettünk lelki közösségeinkre, hogy olyan ez, mint amikor a pásztor mellől szétszéled a nyáj. Ezúton is hálásak vagyunk azoknak az áldozatkész és közösségeinkhez hű életeknek, akik minden otthonmaradás és távolságtartás ellenére sem széledtek szét. Sőt összetartottunk, számon tartottuk egymást. Ebben az évben sokat halottuk azt a figyelmeztetést, hogy „Vigyázz magadra!”, „Vigyázzunk egymásra!” A Szentírás szavai is erre hívnak most minket. Vigyázz a nyájra, a rád bízottakra! A családodra, szeretteidre, tanítványaidra, munkatársaidra, minden rád bízott életre. Az elmúlt hónapokban úgy kellett vigyáznunk, mint a pásztoroknak. Az éj leple alatt. Sokszor éreztük azt, hogy csak tapogatózunk a sötétben. Aztán vagy megtaláljuk a jó megoldásokat, vagy nem. Vagy tudunk vigyázni magunkra és egymásra vagy nem. Egy láthatatlan, észrevehetetlen veszély leselkedett, leselkedik ránk és a ránk bízottakra. A pásztorok vigyáztak a nyájuk mellett. Nekünk is ez a küldetésünk továbbra is. Ehhez adjon az Isten erőt, és egészséget, reményt, szeretetet és türelmet.
A pásztorok mindig erős, bátor emberek voltak. Nem féltek a farkastól, a veszélytől. Életük kockáztatásával is képesek voltak megvédeni, őrizni, vigyázni a nyájat. De még az erős és bátor embert is elfogja a félelem. Nagy félelemmel megfélemlének. Jobb félni, mint megijedni – tartja a mondás. Mivé lett a világ? Aki fél, maszkot hord, aki fél, nem fog kezet, aki fél, távolságot tart, aki fél, nem megy közösségbe. A pásztorok féltek, de miért? Mert az Úr dicsősége körülvette őket. Nagy fényesség ragyogott fel, és az Úr angyala jelent meg nekik. Akkor érzi magát az ember igazán kicsinek, porszemnek, amikor az Isten hatalmával találkozik. Amikor megérti, hogy ami az embereknek lehetetlen, az az Istennek lehetséges. Ekkor ér a szívünkig az angyal szava: Ne féljetek! De nagy szükségünk van erre a biztatásra szüntelen: Vigyázzatok! De ne féljetek! Amikor vigyáznunk kell valakire, valamire, akkor van bennünk félelem is. Attól félünk, hogy mi van, ha nem tudok rá jól vigyázni. Félek, hogy kudarcot vallok. Félek, hogy baja esik. Félek, hogy elveszítem. Félek, hogy nem tudom megmenteni. A vigyázás szolgálata félelemmel jár, amit az angyalok szava szeretne ma eloszlatni a szívünkből: Ne féljetek!
Miért ne? 
Mert született néktek ma a Megtartó! Egy képet képzeljünk magunk elé. Az ősszel láttam egy internetes bejegyzésben. Két ember ül egymásnak háttal, az egyik a tévét nézi, a másik a Bibliát olvassa. A tévét néző ember felkiált: „El vagyunk veszve!”. Míg a Bibliát olvasó így kiált: „Meg vagyunk mentve!” Hálát adok Istennek, hogy a Biblia szava ma is élő és ható. Ma is itt lehet közösségeinkben. Mert ha valamikor, akkor most a legnagyobb szükségünk van erre a biztatásra, hogy meg vagyunk mentve.
„Mert született néktek ma a Megtartó” - hirdeti az angyal a pásztoroknak, de nem csak nekik, nekünk is. Ő a mi megtartónk: Az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ő maga mondta egykor tanítványainak, mikor hajójuk hullámok közt hánykódott, hogy: bízzatok, én vagyok, ne féljetek. A mi életünk hajóját is hullámok ijesztgetik. Volt első hullám. Most van a második. És hiszem, hogy e hullámok között még inkább felértékelődik szívünkben az az imádságos mondat, ami most az én karácsonyi és újévi jókívánságom is egyben: az Úr legyen és maradjon mindnyájunknak őriző pásztora!
Vigyázzatok a nyájra, és ne féljetek, mert született néktek Megtartó!
/Bundzik Attila lelkipásztor/