Tompa László

MAGÁNYOS FENYŐ

Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,

Az őszcibálta bús bokor!

Az ágakról levert levelek

A szélben föl- s le-kerengenek.

Haraszt röpül, vén fűz nyikorog - -

Minden csupa gyász, por, pernye, romok.

A végét várja minden e zord vidéken -

Csak én nem!

Én, amíg minden omlik, összedűl,

Gyökereimmel e kopár fokon

- Bús székely fenyő - megkapaszkodom,

S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.

S míg havat dob rám, hóköpenyt,

     egy szeles nap, vagy egy vad éj,

Így biztatom magam: ne félj,

     te tovább tartasz, mint a tél!

A gúnyos holdnak, mely nekem

     halált, s hasonlót emleget,

Így szólok: "Uram, láttam én

     már karón varjat eleget!

Görnyedtem én még máskor is,

     némultan, hó és jég alatt -

De törzsem, ágam akkor is,

     a hold alatt is zöld maradt.

Kibírtam én már sok telet,

Míg jöttek a jégtörő szelek,

S gallyaimon, mint húrokon,

Új fuvalmak zenéltek!

Így múlnak, újulnak évek...

Én az időkkel bátran szembenézek!"