Irodalmi kitekintő...
LÉVAY JÓZSEF
(1825-1918)
Lévay József költői
életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai
indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki
csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott - és hat
évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ,
miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak
meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel
illethetjük, mint "jó költő", "hibátlan költő", "jó ízlésű költő", "vonzó,
rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember". És ebben a csupa
kedvező jelzővel jellemzendő írásművészben még csak a lehetősége sem volt meg
annak, hogy "nagy" költő legyen, hogy akárcsak a legcsekélyebb jó vagy rossz
hatással legyen akár kortársaira, akár utódaira. Ha Lévay József, ez az igen
hosszú életű költő, akinek legalább egy verse nem hiányozhat egyetlen
valamirevaló antológiánkból sem, történetesen sohasem élt volna - a magyar
irodalom egy mellékmondat, vagy jelző vagy határozószó erejéig se volna
másmilyen, mint amilyen. Lévay a legjobb színvonalon volt annak a művésztípusnak
a megtestesítője, amely semmiben nem módosítja a véleményeket, egy lépésnyire
sem mutat utat népének vagy éppen az emberiségnek, de pontosan kifejezi,
megfogalmazza korának és körének tényleges hangulatait, szebben és szabatosabban
mondja ki, amit ebben a körben bárki kimondhatott volna: közel nyolc évtizedet
átfogó költészete a magyar középrétegek hangulatainak, legátlagosabb
gondolatainak, átlageszményeinek hiteles felszíni krónikája, sohase hatolva sem
a lélek, sem a társadalom mélységeibe, de soha egy zavaró mellékzönge, egy
ízlésbeli vagy erkölcsi botlás egy ilyen rendkívül hosszú költői és közéleti
pályán! Ifjan a reformkor példás haladó romantikusa, 1848-49-ben őszinte
forradalmár-hazafi, az elnyomatás éveiben a közbánatokat, majd a közreményeket
megfogalmazó elégikus és mégis bizakodó, a kiegyezés után lelkes hatvanhetes
liberális, aki érzelmesen őrzi a kossuthi eszméket; nacionalistaként is,
akadémikusként is türelmes az ellentétes esztétikai és politikai nézetek iránt:
közhivatalnokként pedig országos példaképpen emlegetik lelkiismeretességét is,
szolgálatkészségét is, hivatalos fogalmazványainak szokatlanul szép, világos,
szabatos stílusát is.
Élete és életműve példázat
csaknem egy egész évszázad magyar társadalmi középrétegeinek legszínvonalasabb
korlátoltságairól.
Borsodi kurtanemes családban
születik. Ezek a kurtanemesek - akiket a feudális szleng hol "hétszilvafásnak",
hol "bocskoros nemesnek" gúnyol - valójában kisbirtokos parasztok voltak, akiket
valamelyik ősük valamiféle vitézi tetteiért szerzett armálisával (vagyis
birtokadománnyal nem járó nemesi oklevéllel) nemcsak adómentessé tett, hanem az
arra is lehetőséget adott, hogy tehetségesebb fiaik kitörjenek a paraszti
életformából. A Lévay szülők igényesebbek is lehettek osztályostársaiknál; az
apáról az ismerősök úgy emlékeztek, mint életbölcsességgel teljes, vidám
emberről, akitől a falubeliek mindig hasznos tanácsokat kaphattak; az anya meg
éppen arról volt nevezetes, hogy szerette a költészetet, és gyermekeinek
Vörösmarty-, Czuczor- és Garay-verseket olvasott fel. Lévay tehát otthon
szerezte a műveltség igényét és a költészet szeretetét; az ilyen fiút érdemes
iskoláztatni. Előbb a közeli Miskolcon, majd a Tátra-vidék romantikájával teljes
Késmárkon, kuruc emlékek színhelyén végezte iskoláit. A Tátra-vidék mindig is
ihlető lelki otthona volt, miközben világéletében megmaradt borsodi
lokálpatriótának: egy hosszú emberöltőn át szolgálta lelkesen miskolci
iskolákban és hivatalokban vármegyéjét.
Már az iskolában kitűnt
verselőkészségével, gyorsan fejlődő nyelvtudásával és szokatlan világirodalmi
tájékozottságával. Tizennyolc éves korában már verseket küld különböző lapoknak,
s ezek megjelenvén, elismerő szavakra ragadtatják a nagyon jó ízlésű és nagyon
szigorú kritikus Erdélyi Jánost. Útja zökkenő nélkül vezet az egyetem felé, ahol
egyszerre tanul jogot, és készül a tanári pályára. Tehetsége és műveltsége
felkeltette Szemere Bertalan érdeklődését, és maga mellé vette írnoknak. Ez
időben szólal meg a költészetben új hangon Petőfi, majd Tompa Mihály, és
1847-ben - a Toldival - Arany. Lévay lelkesedik értük, hatásuk alá kerül,
és ez egész életére meghatározza költészetét. Nem lesz soha epigon, nem
formáiknak és nyelvezetüknek rutinos utánzója, mindig a maga őszinte
érzésvilágát fejezi ki abban az idővel "nép-nemzeti" iránynak nevezett
stílusban, amely ővelük kezdődik. Kezdetben a reformkor nemesi, de polgárosodás
felé tekintő liberalizmusát fejezi ki, amely egész körének érzelemvilága. Majd
Szemere Bertalan mellett egyre jobban eltelik forradalmi lelkesedéssel; neki
nincsenek forradalmi indulatai, mint Petőfinek és ebben az időben Aranynak és
Tompának is, neki forradalmi lelkesedése van. Nem a társadalmi problémát érzi,
hanem az elvontan, szinte vallásos áhítattal átélt szabadság mámorát. 1848-ban
Szemere mellett belügyminisztériumi tisztviselő és a hivatalos lap munkatársa.
Lelkes, hazafias költeményeket ír; ekkor születik leghíresebb verse, a Mikes.
Ez az elégikus és mégis lelkesítő, nagy múltat idéző költemény
választékosságával, szemléletességével, szabatos arányosságával, vagyis
esztétikai hibátlanságával már-már remekműnek is mondható. Itt érkezett el
fejlődésének csúcsára, azaz inkább fennsíkjára, mert hanyatlás sohasem
következett utána. Hatvan évig tudta tartani az esztétikai színvonalat: a
mértéktartó arányosságot, a választékosságot, a tetszetős és fülnek mindig
kellemes verszeneiséget, vagyis a legjelentéktelenebb mondanivalónál is a
hibátlanságot.
A bukás után hazamegy a
szülői otthonba, eltűnik a szemek elől. De amikor Haynau rémuralma után kiderül,
hogy személy szerint nem üldözik, egy időre visszatér Pestre, ahol a Kemény
Zsigmond szerkesztette Pesti Napló munkatársa. De 1852-ben visszamegy Miskolcra
tanárnak. Ebben az évben jelent meg első verseskötete, amely a már eddig is
népszerű költőt országos hírűvé teszi. 1865-ig gimnáziumi tanár. Tanítványai
később úgy emlékeznek vissza rá, mint varázsos szavú, lelket izgató, elmét
fejlesztő, nagyszerű pedagógusra. Költeményeit pedig szeretettel várják az
olvasók, és általánosan elismeri a kritika. Telibe találja a közhangulatot
elégikus hangjával és nemzeti múltidézésével. Előbb a Kisfaludy Társaság
választja tagjának, majd a Tudományos Akadémiának levelező, később rendes, idős
korára tiszteletbeli tagja. Közben összebarátkozik Arannyal is, Tompával is.
Gyulai Pál pedig az egyik legjobb barátja lesz. Helyzete szerint akár az
irodalom vezérkarában lehetne a helye, ezt azonban nem is igényli. Pontosan
tudja magáról, hogy nem irányító egyéniség, példás önkritikával mindig is
valahol a második sorban látja a maga helyét. Tudja, hogy alkata szerint a
meghitt kis világ, a család, a szelíd emlékek, a nemzeti közös hagyományok
poétája. Mindig is gyengéd szeretettel őrzi negyvennyolc emlékét, de praktikus
józansággal kívánja a kiegyezést, amelyre egyre nagyobb a lehetőség. Ezért is
vállal már 1865-ben újra közhivatalt. Megyéjét szolgálja. És 1867-től kezdve a
miskolci megyeházán Borsod vármegye főjegyzője. Példamutató vidéki főhivatalnok:
maga a testet öltött liberalizmus. Költészete a közhangulatnak megfelelően
idillikus hangot ölt. Noha falusi eredetű, a falu és népe az ő számára mindig
megmarad a népszínművek problémátlan, üde költői színhelyének. Együtt él a
polgárosuló ország minden illúziójával. De közben igen tevékeny részt vesz a
közkultúrát fejlesztő műfordítói munkákban is. Öt Shakespeare-t, két Molière-t
és számos költőt (Longfellow-t, Béranger-t, egy egész kötetnyi Burnst) fordít
igen jó színvonalon, Seneca Vigasztalásait is tolmácsolja.
Része is van minden
elismerésben, két ízben is kap magas kitüntetést, és nyugdíjba vonulása előtt
még megyéje alispánjának is megválasztják. Hetvenéves fővel megy nyugdíjba. És
még mindig huszonhárom éve van hátra. Alkotóereje teljességében van. Ekkor kezdi
írni szomorkás elégiáit a vénülésről, majd az elérkező öregségről. De lelkének
harmóniája zavartalan. Szereti az embereket, belenyugszik a változtathatatlanba.
Sose volt különösképpen vallásos, de mindig erőt és vigaszt adott zavartalan
istenhite, belső harmóniával vette tudomásul az ifjúság múlását és az öregség
elérkeztét; erről szól öregkorának legszebb költeménye, az Aratás. Költői
és műfordítói munkája mellett írt néhány egészen kitűnő arcképtanulmányt
Aranyról, Tompáról és Deák Ferencről. 1909-ben még új verseskötete jelent meg
A múzsa búcsúja címen. De még mindig volt hátra csaknem egy egész évtized,
és se költői ereje, se színvonala nem hanyatlott. Hanem, ami következett, már
merőben távoli, érthetetlen volt az aggastyán poétának, hiszen találkoznia
kellett Adyékkal és a Nyugattal. De ő ezt a nemzedéke számára érthetetlen új
hangot nem kárhoztatta. Akárcsak barátja, Gyulai Pál, ő sem tekintett
rosszindulattal a mást akaró modernekre. És át kellett élnie az első
világháborút is. De ez már olyan élmény volt, mint a bibliabeli apokalipszis
érthetetlen zűrzavara. Összhangba kövesedett, vénséges lelkéhez már nem tudott
elhatolni a káosz. A világháború végső évében halt meg. Sajószentpéteren alussza
örök álmát.
/Hegedűs
Géza/