Beszélgetés

 a Kossuth-díjas Czakó Gáborral

Czakó Gábor Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze számos interjút adott az elmúlt években, személyes weboldalán nézelődve az örök értékekhez ragaszkodó gondolkodó embert ismerhetünk meg. Számtalan műve mellet sokan a Beavatás című Duna televíziós esszésorozatából ismerhették meg.

– Hogyan látja: a képernyőn keresztül is át lehet adni azt az értékvilágot, amit ön képvisel?

 – Természetesen! Ha valakiben – tanítóban, festőben, súlylökőben, cselédben, bárkiben - eleven lelkének értékrendje, az egyenesen kikívánkozik belőle. A szellem nagyjai nem föltétlenül a „kitanult művészek”. A legnagyobb magyar festő, Csontváry Kosztka Tivadar, úgynevezett. „amatőr” volt, akárcsak Krúdy Gyula, a legjobb prózaírónk.

– Tavaly novemberben vette át a Nemzet Művésze díjat. Ennek kapcsán többek között arról beszélt egy interjúban, hogy az elismerések elronthatják az alkotók önítéletét. Mint több díj, elismerés tulajdonosa, ön, hogy tudta elkerülni ezt?

 – A magyar kultúra mérhetetlen ideje létezik, s ennek során volt alkalmam okulni. Hajdani rajztanáromtól, a tavaly elhunyt Mözsi Szabó István festőművésztől sokat tanultam, közte ezt: „Kitüntetés, tetűn kiütés.” Néhai Kós Károly, az XX. századi erdélyi kultúra egyik legnagyobb alakja, tartott egy ládát a kitüntetései számára. Történt, hogy a magyar állam kitüntette. Amikor ennek híre jött, akkor a román kultúrpolitika akkori irányítója – nevére hál’ Istennek nem emlékszem – kiküldte Sztánára Sigmond István Kolozs megyei kulturális osztályvezetőt, nem mellékesen jeles prózaírót, azzal a föladattal, hogy Kós kapni fog egy, a magyarnál nagyobb díjat, amit föltétlenül viselnie kell este, a magyar elismerés átvételekor. Nos, Kós Károly éppen ebéd utáni sziesztáját végezte, így veje vette át a román díjat, aki rögtön betette egy erős ládába, ahonnan egy kitüntetés sem bújt elő soha… Másnap Kós Károly a kitüntetés nélkül jelent meg a román díj átvételére. Sigmond izgatottan kérdezte, hogy miért? Azért fiam, felelte Kós, mert ami egyszer bekerül a ládába, onnan soha elő nem jöhet.

– Gyanítjuk, az ön életét is gyökeresen átalakították a járvánnyal kapcsolatos korlátozások. A hétköznapokban megjelent változások közül melyek a legnehezebben viselhetőek? 

 – Miután féllábú lettem, se gyalog, se kocsival nem szaladgálok. A tilalmak nem érintenek. Mit ne mondjak, a csonkolással megúsztam… Egyébként – Tolsztojjal szólva – ki korlátozhatja az én halhatatlan lelkemet?

– Egyre többen hangoztatják, hogy a járvány okozta változások tartósan is átalakítják világunkat. Ön milyen változásokra számít?

 – Örülnék, ha a válság után kitörne valami „erkölcsi, szellemi megújulás”, de félek, hogy ez nem várható. Túlságosan rögzült a társadalomban – nem csak nálunk – a pénzizmus, a vele járó sekélyesség, a szellemi kincsektől való irtózás. A változáshoz – szerintem, még kell egy s más.

– Sokan hisznek abban, hogy az művészet szinte minden élethelyzetet feldolgozott már, majdnem minden szituációval kapcsolatban találunk valahol valami okos gondolatot, megnyugtató vagy éppen cselekvésre buzdító alkotást, mondatot vagy akár anekdotát. Önnek van kedvenc járványgondolata?

 –      Sajnos nincs. Attól tartok, hogy a művészet akkor nyilváníthatja befejezettnek küldetését, ha jelentheti, hogy végzett az Óceán hullámainak elgereblyézésével.

/Rácz András/