BALLADÁS BÉKE

Volt század, amelyikben túl sok volt a szégyenből, éppen a legutóbbi is, amelyikben túltengett az átok, s szinte alig akadt olyan évszázad, amelyben végig békében építkezhettünk volna. Boldog és erős az a nemzet, amely méltósággal viseli az efféle megpróbáltatásokat. Mennyiben sikerült ez a mi nemzetünknek, nehéz megmondani. Jártunk szép, igaz eszmékkel az élen, és utaztunk renyhén a farvízen is jó sokáig. Hogyan sikerül majd most? Attól függ, mennyi méltóság maradt még bennünk a sok lélekölő kor után. A méltóság nem pusztán erő, önérzet, tisztelet dolga, nem feltétlenül a hősiességé, az értékesség tudatáé, s legkevésbé a pénzes állásé, a kibrusztolt hamis rangé. A méltóság leginkább alázat dolga. Ehhez meg tényleg szükséges, hogy megérintsék, megcsiklandozzák az embert az angyalok, legalább egyszer az életben.

Ahogy egy ember, úgy egy nemzet is, egy közösség is hihet abban, hogy kötődik az Istenhez, ha félve, vacogva is áll az ítélőszék elé. Vacogva, de bízva, hiszen az Úr nem tud gyűlölni. Egyikünket sem. Gyűlölni csak az emberek tudnak, s közülük is leginkább azok, akinek nincs semmi méltóságuk. Kár lenne tagadni, hogy még mindig túl sokan vannak köztünk, akiket a vak gyűlölet hajt. Hangosan, kiabálva toporzékolnak, most is, amikor nagy a baj, amikor már azt várná az ember, hogy elhallgassanak. A kicsinyesség az egyik leglehangolóbb emberi tulajdonság. Százezrek pusztulásán kis kenyércsaták, kis „politikai” csetepaték, feljelentgetések, keresztbe tevések, gáncsoskodás, nevetséges dölyfök, feleselések, „kultúrharcok”.

A méltóság, ha lehántjuk róla a külső rétegeket, végül is nem más, mint kultúra. Kell a program a politika, a gazdaság, a társadalom terén, jó is, ha van világos cél, célokhoz rendelt eszköz, de egy nemzet léte vagy nemléte nem feltétlenül programokon áll vagy bukik. A nemzet tűzön-vízen át őrizze, élje a kultúráját. A programok lehetnek sikeresek, vagy mehetnek csődbe: a kultúra nem pusztulhat el. Ellene mondok ezer és száz gyászbeszédnek, amely száz év óta, s most is olyan nagy erővel temeti Európa kultúráját. Nem, dehogy! A virtuális pénzre épülő gazdasági léggömb sípoló eresztése, akár kipukkadása sem pusztítja el a kultúrát. Az életfelfogás még nem a kultúra, még az életelv sem, különben nem hallanám ugyanazt a félelmet, örömöt, szenvedélyt Homérosz, Heine, Dsida Jenő és Csoóri Sándor soraiban. Nem hallanám ugyanazt a ropogó hangot, látnám ugyanazt a kedélyes mozdulatot a székely és az ír táncos lépteiben. Egy kultúra nem érik meg soha a pusztulásra, de szerintem még a mi európai civilizációnk sem. Éppen most érzem így, amikor recseg ropog itt minden. Oh, hát persze, eltemették már százszor, s olyan jó így előre látni – visszafelé) a bukásokat, az évezredek sűrű homályából kibányászni a Nyugat alkonyát, felfedezni az „összefüggéseket”, s kiszámolni, hogy ehhez száz év kell, ehhez meg négyszáz. Sokat sejtetően és semmitmondóan számolgatni, igen a pestis, a kolera, a spanyolnátha meg a korona. De hát Jézust is eltemették egyszer, s egy szombaton át a sírban feküdt.

Válságban a programok vannak, pusztulóban az életszemlélet. Fene sem fog feltett kézzel állni: itt vagyok, raboljátok el a kultúrámat, az életemet. Kirabolni úgyis kirabolnak, ahhoz megvan az eszük. De elrabolni a szavakat, érzéseket? A forradalmak és az ellenforradalmak csak a felszínt érintik, karistolják. Néha szükség van rájuk, lehet, hogy most is. Kicsit remegjünk bele. Béküljünk meg önmagunkkal, a Teremtővel, a természettel. Erre van szükségünk, békére, ami nem valami idilli béke, sokkal inkább balladai béke. Milyen is lehet ez? Annyi bizonyos, hogy nem programok egymást kioltó csetepatéja, hanem fejlődés. Kis hal, nagy hal? Aki kapja, marja? Osztályharc, szabadpiac. Vallásháború, hibrid háború. Vajon mennyire mélyen karcolták meg az emberi lélek szentségtartójában a felszínt? Milyen mélyen vájták bele a lélekbe a karmukat a mindenféle halandó kísértetek? Persze érzem és tudom is, hogy a felső, puha rétegben mélyek a barázdák, bántóan mélyek. S ez is az oka, hogy sokan úgy érezzük, most egyedül maradunk. Egyetlen egyedül, ahogy Jézus maradt az egyetlen élő a halott Földön.

Valami megkeményedésre van szükség. Eltökéltségre. És alázatra. Az alázat a legkeményebb gránitnál is szilárdabb. Vajon van-e erre még esély? Nem az egyéni, magányos szabadságharcokra gondolok. Ezek kora lejárt. Az egyéni túléléseké, boldogulásoké, ügyeskedéseké. Persze, hogy nem véletlen, hogy éppen most, az izoláció, a „maradj otthon” időszakában motoszkálnak a fejemben ezek a gondolatok. Fáj erre gondolnom, mert egész életem más sem volt, mint valamiféle izoláció. Talán rosszul tettem: a mindig, mindenhonnan elmaradást, mímelt idegenséget. Most, amikor már úgyis késő, most érzem, mennyire hiányzik az összefogás. Most, mikor elmosódni látjuk a nemzeteket itt Európában, most kellene összeállni sok-sok falanxba. Hiszen azt is a kultúra tartotta össze, a makedón falanxot, az istenek, a balladák, a versek, a küldetés! Így mertek elindulni egy egész világ ellen, s az ellen, ami a legfélelmetesebb: az ismeretlen ellen. (Jó, tán a dicsőségvágy, az anyagi „motiváció” és vezéreik kemény parancsszavai is kellettek ehhez, de mégis.)

Ennek látom itt az idejét. A magyar falanxok összesereglésének. Vállat vállnak vetni, egymást testtel, fegyverrel védeni, vérbe vinni a szellemet, amely megőrzi a kultúrát, ha közben millió baj is zúdul ránk, akkor is, sőt akkor leginkább „magas repülésre szoktatni a lelkeket”. Dallal, imával, fegyelemmel, erőnek sugárzásával. Törvénynek betartatásával – nem erőszakkal, csak erővel –, szokásnak tiszteletével – nem kiabálással, csak szép szóval –, az érték becsületével: a kultúrával. Beállnék az egyik falanxba még én is. A vének hadsorába. Ne nevessenek ki, beállnék, Isten bizony. Szánalmas? Persze új világ jön majd a mostani rettenetes vírus-vihar után, s hogy milyen lesz, azt még nem tudjuk. Olcsó poén lenne „másvilágnak” nevezni, s a falanxban, azt hiszem, jól fenéken is billentenének veterán társaim, ha ezzel tréfálnék. A falanxban ugyanis a vének sem a másvilágra, vértanúságra készülnek. Harcra készülnek.
Vajon hadrendbe állhatnak-e még ezek a nemzeti bajtársiasságot képviselő falanxok? Elöl a fiatalok, csupa Apollón, kiket a dombról leányok vágyakozó tekintete kísér s harsonák zengése. Középen a családapák, sok aggodalommal, de még több eltökéltséggel, mert feleségük és gyermekeik otthon várják őket. Hátul mi, a vének, duzzogva, de kissé megkönnyebbülve is, kezünkben a lobogókkal. Sok küzdelmünk, örömünk, bánatunk lobogóival. Méltósággal mennénk, igaz, biztos lenne köztünk, aki folyton megbotlik. Köhögnének is többen. Fecsegnének. Vitatkoznának. Néhányan most már hazamennének. Egy filozófus a kollektivizmus veszedelmeiről szónokolna. De aztán mind belátnánk: nincs visszaút!

Szerencse, hogy béke van – hallom a rekedt szót valahonnan hátulról. Balladai béke ez bizony. Jobbra a székely férfiak, mindnek ruháját az édes leány vagy asszony varrta. Mennek a hágó felé, szorosan, dallal, templomi zászlóval. A hegyek csúcsai elvesznek a felhőkben, de mennek, a sűrű ködben. Balra az elátkozott seregből egy szakasz, nem széled, tartja a rendet, hó roppan a lábuk alatt, Don tövétől jöttünk, s megint itt vagyunk, a kanyarban, hogy a pokol verje meg! Gorlicei kísértetek, isonzói vitézek, Corvin közi srácok, messze a parton egy Bercsényi-regiment, s ott fent a Lenkey-huszárok. „Csodálatos, mélyenható, / Édes-fájós e kürtzene, / Keresztül búg csonton-velőn, / Mikéntha sírból zengene.” Pedig nem vadászat ez Arany Jankó, harc ez, majdnem háború, ehhez kell most a méltóság, az összefogás, s ha másként nem megy, ehhez kell a falanx.

Mert a balladás béke nem tart már sokáig. S jó, ha a Megváltó születését éppen úgy, mint a  Feltámadását hittel felvértezve várjuk.

/Szerencsés Károly történész/