AJÁNDÉK
Aranyvirágot, vörös ördögöt
és ezüstcukorkát veszek egy ötéves kisleánynak. A cukrászdában, ahol ezen az
ünnepen szorongok, velem együtt egész tömeg várakozik. Miniszteri tanácsos és
kis pesztonka, grófné és vargainas egymás mellett. Mindegyik vásárolni akar, s
adni, adni.
Nézegetem őket. Feltűnik,
hogy milyen áhítatosak, boldogok valamennyien. Mintha az a szándék, hogy visznek
valamit valakinek, máris kielégítette volna őket. Nem türelmetlenkednek, nem
tolakszanak. Szemükben előre az ünnep lángja tündöklik föl, az öröm visszfénye.
Belefeledkeznek az ácsorgásba. Senki se siet. Ott állnak a pogány-keresztény
emlékek között, s szemlélik az évezredek során elcsenevészedett és megszelídült
jelképeket, a kegyesen bearanyozott vesszőnyalábokat, a pokolvörös hártyapapírba
csomagolt édességeket, amelyek még a germán hitregéből maradtak itt, s földi
létünk legnagyobb kérdéseire emlékeztetnek bennünket, a bűnre és a bűnhődésre,
az erényre és a jutalomra. Tűnődve válogatnak közülük. Gondolatban szeretnék
elvinni az egész cukrászdát kedveseiknek. Ez a megindult és csöndes embercsoport
egy másik embercsoportot idéz eszembe, az estélyi ruhás hölgyeket és frakkos
urakat, akik előkelő kerti ünnepélyek tortákkal, pástétomokkal rakott asztalait
rohamozzák meg, hogy mennél előbb érkezzenek oda, mert ezek nem adni akarnak,
hanem kapni, kapni.
Vajon melyik a nagyobb
boldogság? Az ősembert úgy képzeljük el, hogy ragadozó volt, s csak a
birtoklásban találta meg barbár örömét. De ez nyilván tévedés. Ma is ismerjük a
vadnépeket, melyek hajlam, műveltség, lelkialkat tekintetében egy szinten
mozognak a hajdani ősemberrel. Ezek pedig nem ilyenek. A kutatók, akik náluk
jártak, azt vallják, hogy egyik legnagyobb – mindennapos – szenvedélyük az
ajándékozás. ĺgy például a pápuák csak azért termesztik a burgonyájukat, hogy
odaadják másoknak. Gyűjtenek is, kagylót, gyöngyöt, de hatalmukat nem a
birtoklásban érzik, hanem az adakozásban. Amint Róheim Géza elmésen és
talpraesetten mondja: „Apró ajándékokkal ingerlik egymást.” Tulajdonuk
voltaképp mozgó holmi. Amijük van, azt állandóan csereberélik. Kis ajándékot
adnak, s titokban nagyobbakat remélnek helyette: szeretetet.
Bizonyára mi is az
ősemberek ivadékai vagyunk. Szeretünk kapni, de adni talán még inkább. Csak
nagyon kevesen vannak, akik vérmérsékletük szerint teljesen beérik a kapás
örömével. A kapás valaminek az ígérete és kezdete. Van-e olyan kincs és
gazdagság, mely ne volna a maga valóságában siralmas szegénység ahhoz képest,
amit remélünk?
Álmodozásomból a cukrász
rezzent föl, aki az iránt érdeklődik, mit vásárolok. Megveszem az
aranyvirgácsot, a vörös ördögöt és az ezüst cukorkát. De még mindig sokáig
időzöm a cukrászdában. A többiek is, akik már csomagjukat ott szorongatják hónuk
alatt. Élvezik a pillanatot. Ez az igazi ünnep. Amikor kimegyünk az utcára,
szinte sajnáljuk azokat, akik csak kapni fognak.
/Kosztolányi
Dezső/