A SZERETET FÁJA
Az öreg párt, aki csak
ismerte, mindenki kedvelte a faluban.
Terus néni és Imre bácsi
szelíd békességben, csendes harmóniában éldegélt kicsi házukban, melynek
utcafrontján nyaranta tarka virágok sokasága díszlett, a hátsó kertben pedig
számos, különleges gyümölcsöt érlelő fát ápoltak, neveltek.
A patikusné egyenesen Imre
bácsitól hallotta, hogy a híresen jól termő, szépen gondozott fák között
található Besztercei óriás szilva, Germesdorfi ropogós cseresznye, és „francia
barack” - ami alatt ő az őszibarackot értette. A Jonathan mellett Starking
almafa nő, attól jobbra Alexander körte, de „pirosbélünk” is van - mesélte akkor
nem kis büszkeséggel Imre bácsi.
Az öregeknek nem volt
gyerekük.
Ennek okát, Terus néni
révén tudta meg az a néhány asszony, akik közül egynek elmondta, az meg
továbbadta a többinek. Mármint, hogy a pár, házasságuk kezdetén, a rossz anyagi
körülményeik, a szegénységük miatt nem tervezhetett gyermeket, amikor pedig
megtehették volna, addigra úgy elszaladt felettük az idő, hogy az életkoruk már
nem tette lehetővé utód vállalását. Pedig mennyire szerették a gyerekeket!
És ezt a falu gyerekei,
időről-időre, meg is tapasztalták.
Terus néni minden
gyerkőcnek, aki a kapujuk előtt elhaladtában beköszönt hozzájuk, adott valamit.
A nyári időszakban természetesen gyümölcs volt az ajándék, de amikor ősszel
találkozott velük, lekváros buktát, télen meg bejglit kaptak a kicsi haspókok.
Persze, a falusi házaknál
más is sütött rétest, buktát, bejglit, ugyanakkor Terus néni különleges
gyümölcseit nem pótolhatta semmi.
És hogy Imre bácsi le ne
maradjon párja mellől a sok jót tevésben, adakozásban - hiszen ugyanúgy kedvelte
a kis lurkókat -, azt találta ki, hogy cseresznyeéréskor meginvitálta a
gyerekeket egy kis „szüretre”. Ilyen alkalmakkor mindenki annyit ehetett és
szedhetett a fáról, amennyi csak a hasába, vagy a zsebébe belefért. Egy szabály
volt csupán: a finom gyümölcsöt termő fát kímélni kellett, levelét letépni, ágát
letörni, és a fa alatt szemetet hagyni nem volt szabad.
A falubéli gyerekek nemcsak
a cseresznyét szerették nagyon, de a két idős embert is.
Az idő előrehaladtával,
Terus néni és Imre bácsi egyre korosabb lett, lassan már a nyolcvan felé
közeledtek. Ennek ellenére, karácsonykor minden évben állítottak egy fenyőfát,
vágottat, évről-évre kisebbet, amit Imre bácsi befaragott a tartóba, Terus néni
pedig „felöltöztetett” különféle, maga készítette díszekkel.
A nem ritkán felmerülő
kérdésre, hogy miért csak gyümölcsfák nőnek pompás kertjükben, az öreg pár azt
felelte: kertjük zsúfolásig tele van ültetve, másfajta fa, a gyümölcsfák
mellett, nem is férne el.
Meg amúgy is, van azért egy
kis fenyőjük, eldugva a kert egyik szegletében, afféle mementónak. Azt ugyanis
még az első, házaspárként együtt töltött karácsonyukra vették, majd az ünnepek
elteltével, az akkor még cserépben is elférő, vézna fácskát, elültették a
kertjükben.
A fenyő szerényen
meghúzódott a gyümölcsfák mögött, a kert legtávolabbi sarkában, és bár eleinte
alig látszott ki a sűrű lombú, szépen termő gyümölcsfáktól, idővel egyre
magasabbra nyújtózkodott. De ő csak „úgy volt”. Minden jelentőség nélkül,
magányosan élte az életét, a maga kis világába zárva. Vele nem foglalkozott
senki, hiszen nem tudott finom gyümölcsöt teremni, sem igazi árnyékot adni.
Gondoskodást sem igényelt, holott az öreg pár esetében ennek is megvolt a maga
fontossága. Nekik lételemük, úgymond mindennapi feladatuk volt a kert tökéletes
rendben, és a fák minél további életben tartása.
Hát, igen. Az élet lassú
mederben, de visszafordíthatatlanul folyt előre, rendíthetetlenül, ám minden
jónak vége szakad egyszer.
Imre bácsi ment el elsőnek…
Terus néni magára maradt.
Azontúl egyedül kellett rendben tartania a kertet, bár ott egyre kevesebb lett a
munka, hiszen a fák is megöregedtek, némelyik kiszáradt, egyik-másik kidőlt,
elpusztult.
Már nem volt annyi
gyümölcs, és annyi cseresznyeszüretelő sem, hiszen a gyerekekből felnőttek
lettek. Persze, Terus néni portája előtt elhaladtukban még így is meg-megálltak,
beköszöntek, de már nem várta el senki a gyümölcsajándékot.
Így jött el Terus néni első
karácsonya, a párja nélkül. Nem volt, aki megvegye a kis fenyőt, tartóba
faragja, és Terus néni már csak gondolatban foglalkozott a fa díszítésével.
Persze kesergett is. Imre bácsi, és az együtt töltött szép karácsonyok elmúlása
miatt.
Szentestén szomorúan ült a
bejglis tállal szemben, az asztalnál. Gondolkodott, emlékezett. Aztán, bár a
csúza igencsak akadályozta ebben, felállt, és kitipegett a verandára, hogy
lefekvés előtt megnézze, kettőre zárta-e az ajtót.
Ahogy botjára támaszkodva
bicegett, az udvar távoli sarkából, valami fényesség vonta magára a tekintetét.
A telkük ott volt határos a szomszédék kertjével. Csak nem a fészerük gyulladt
ki? Ott tárolja a szomszéd a benzines fűnyíróját, és egyéb kerti kisgépeit.
Óvatosan, fájós derekát kímélve lépegetett az udvaron, a kert végében továbbra
is csillogó fényesség felé. Ha valóban baj van, haladéktalanul szólnom kell a
szomszédnak - gondolta.
Amikor pedig odaért a
fényesség forrásához, egyszeriben földbe gyökerezett a lába, mert amit látott,
az maga volt a csoda! Az ő elfeledett, valaha csenevész, de az évtizedek során
magasra nőtt fenyőfája fel volt díszítve. Mindenféle csillogó dísz ékítette, és
még égők is voltak rajta. Terus néni csak állt ott meghatottan, amikor észrevett
egy fehér papírlapot a fa tövéhez támasztva. Felvette, és mivel már hószagú volt
a levegő, hogy meg ne fázzon, lassan visszatipegett a házba.
Odabenn elővette a
szemüvegét, hogy elolvassa, mit írtak a lapra. Csak ennyi állt rajta: Fogadja
szeretettel ajándékunkat! - s az aláírás: a valamikori Cseresznyeszüretelők.
És akkor arra gondolt, ha a
karácsony a szeretet ünnepe, akkor ez a karácsonyfa a szeretet fája.
/Mester Györgyi/