A FÉNY MEGTARTÓ EREJE

Az ember élete válságos helyzeteiben ösztönösen is az égre emeli a tekintetét, a Fényt keresi kapaszkodóul. Hívő vagy „csupán a természet erejében bizakodó” ember egyaránt a „világ világosságától” vár segítséget nehéz időkben.

Erre az emberi igazságra valamikor sok esztendeje egyik legkedvesebb professzorom, Tolsztoj eszméinek,  a tolsztoji filozófia legnagyobb ismerője, Török Endre hívta föl a figyelmemet. Nem ilyen egyértelműen, de egy fél esztendeig taglalta velünk az egyetemi szemináriumokon a legnagyobb orosz író hőseinek világát Pierre Bezuhovtól, Bolkonszkij hercegtől Nyehjludovon át Ivan Iljicsig, megkerestetve velünk a találkozási pontokat. Valójában nyitogatta az éppen húszesztendős szemünket, szellemünket és lelkünket. Gondolkodni, a világot megismerni - az irodalmon keresztül - tanított bennünket.

Azóta eltelt 50 esztendő, nekem egyre többször jutnak eszembe a kiragadott mondatok, és én magam is egyre többet nézek föl az égre, kapaszkodót keresni, mint Andrej Bolkonszkij herceg a borzalmas borogyinói csata után. Olyankor én is látom a fák koronáin átszűrődő fényt. Azt a Fényt, ami biztat, megtart, megbocsátást sugall, fölemel, örök kapaszkodó, átsegít a legfélelmetesebben is.

Vajon mit tudott Lev Nyikolajevics Tolsztoj ott a messzi Jasznaja Poljanán (ahol többnyire csak Szofja Andrejevna Bersszel - a feleségével - oszthatta meg gondolatait), mit tudtak Tolsztoj hősei, mit tudott Török Endre professzorom, és mit érzek én, mit tudok én erről a bizonyos Fényről?

Magyarként, európai keresztényként, keresztyénként természetes, hogy a kiinduló pontom a Biblia, a Teremtés Könyve, ami így kezdődik:

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.”

(Károli Gáspár fordítása)

Itt akkor meg is állhatnánk, mert megtaláltuk a választ a gondolat kérdésére a fényről, a világosságról. Egyértelmű, hogy nekünk, keresztény embereknek az nem más, mint „Isten lelke”, azaz a Teremtő Isten.

De azt is tudjuk jól, hogy az ember számára már a kereszténység előtt is évezredeken át a legkülönbözőbb kultúrákban a fény jelentette a biztos pontot. (Az ősember a barlang tüzének fényében varázsolt, az egyiptomiak a Napistent Ámon Ré-t tisztelték legjobban, Prométheusz a görög hitvilág egyik legbátrabb hőse, aki ellopta az istenektől a tüzet az emberek számára.  Az ókori rómaiak már egészen közel álltak a mai világhoz, hisz a téli napforduló idején hatalmas Saturnália ünnepen köszöntötték a fényt, azt, hogy egyre hosszabbak ismét a nappalok. Ünnepelték azt, hogy a sötétség felett győzött a világosság.)

Több mint kettőezer esztendeje pedig ama betlehemi csillag fénye vezette el a pásztorokat Máriához, Józsefhez és a Kisdedhez, aki a „világ világosságaként” Isten Fiaként, Megváltóként jött erre a világra. Valószínű ezzel, az Ő megélt harminchárom esztendejével magyarázható, hogy  a világosságot ezért érezzük Isten és Jézus Krisztus  közellétének.

A Teremtés első napja, a Mindenható ereje és Jézus Krisztus életének és halálának példája olyan biztos fogódzó a keresztény kultúrán nevelkedett embernek - így nekünk magyaroknak, katolikusoknak és keresztyéneknek -, amelyben  bármikor megtalálhatjuk a bizonyosságot, hogy élni muszáj, élni érdemes, hisz ezt kaptuk küldetésként külön-külön, egyenként és együtt az emberiség nagy egészeként mindannyian.

Természetes, nem akármilyen életet élni! Olyant, hogy az ragyogás és világosság legyen nem csupán önmagunk számára - mert valljuk meg, ragyogni jó! -, de ragyogtatni, világítani nem csupán jó, hanem felemelő. Minél több emberre sugározni a magunkból áradó (a teremtéskor kapott) fényt, ami melegséget, szeretetet áraszt, eligazít, ha kell, megbocsát és fölemel vagy elereszt, de főképp utat egyenget és mutat, nos az maga a csoda megélésének a lehetősége. Isteni ajándék. Embervoltunk isteni igazolása.

Régen a tengerészek útjaik során a világítótornyokat keresték, rábízták magukat a Toronyőrök lámpásainak a fényére. Ma már a GPS elvezeti a tájékozatlan autóst ismeretlen tájakon is, de mindeközben útját vigyázza és vezérli egy felsőbb hatalom - ezt jó tudni a 21.század emberének is.

Nekünk, akik sokszor azt hisszük, már mindent tudunk a világról, ha besötétedik, és netán hosszan fény nélkül maradunk, előjönnek a félelmeink, a szorongásaink, a rossz gondolataink. Magunkra hagyottnak érezzük a lelkünket, majd felsóhajtva megkönnyebbülten köszöntjük a visszatérő fényt, a világosságot.

Pedig a sötétségben sem voltunk egyedül! Ott volt velünk az, aki őrzött bennünket akkor is, amikor az „élet sötétlő erdejében” tévedtünk el, akit nappal sem látunk. Nappal viszont képesek vagyunk belelátni  a fák koronáján keresztül  is átsugárzó, odafentről átszűrődő fénybe. És akkor megnyugszunk, mint ahogy Tolsztoj hősei is megkönnyebbülnek, amikor meglátják azt a bizonyos Fényt.

Ezért kérte a már idős Goethe is a „Több fényt!” - „Mehr Licht!” - szól az irodalmi fáma. Valójában a világot szerette volna beengedni az ablakán, hogy mindazt, ami a gondolataiban, lelkében még ott van, megoszthassa.

Nem véletlen, amikor ünnepel az ember, szeretné kitárni a lelkét, igyekszik mindent kivilágítani, fényessé tenni. A csillárok mellé gyertyákat is gyújtunk, kivilágítjuk, csillogó díszekkel fénylővé tesszük az egyszerű fenyőfát, ami ettől karácsonyfa lesz, ünnepet varázsolva körénk.

A mai ember - különösen, ha nem tartja magát hívőnek, és azt hiszi, ő „korunk embere”, pedig csak kissé ostoba és öntelt - megvallott vagy lelke mélyén őrzött ösztönös igénye ugyanúgy, mint évezredes elődeié volt: biztonságot, bizonyosságot keresni és találni a nagy Végtelenben, kapaszkodót a Világmindenségben, segítséget a mindennapi Életben.

 Mindezt megadja a Karácsony Fénye, de ne kívülről várjuk azt!

Ha lelkünkben is kigyúl sok-sok gondolkodás, elmélkedés, lemondás és belátás, olykor nagyvonalú megbocsátás, gondoskodás és készülődés eredményként az a pislákoló láng, akkor megérezzük a felülről áradó és a bennünk lakozó Fény találkozását, annak erejét, lelkünk és testünk erősödését, a megtartó erőt!

/ZE/

***

Ezzel kívánunk Olvasóinknak, minden jóakaratú embernek

békés, lélekben is fénylő, áldott karácsonyt!

 /Czine Mihály Pedagógus Műhely/