MESÉLŐ SZOBROK

EMLÉKEZET – A MAGYAR FÁJDALOM ÉS REMÉNYSÉG SZOBRAI

Budapest sűrűn beépített belvárosi kerületeiben szokatlan az olyan nagy méretű beépítetlen terület, mint az V. kerületi Szabadság tér. Ezen a helyen a XVIII. század végén épített Újépület állt, amely már a napóleoni háborúk idején börtönként szolgált, majd laktanya volt, és a szabadságharc leverése után újra börtönnek használták.

 A trianoni békediktátum után a tér új szerepet kapott. 1921. január 16-án avatták fel az elcsatolt országrészeket szimbolizáló négy szobrot, és 1928-ban felállították az ereklyés országzászlót.

 A brit Lord Rothermere 1927-ben Magyarországon járt, és június 21-én a Daily Mailben megjelent, Magyarország helye a nap alatt című cikkében felhívta a figyelmet a trianoni békediktátum több igazságtalanságára. A lord hazánkkal való együttérzésének másik jele volt, hogy megbízta Émile Guillaume francia szobrászt, hogy jelenítse meg a trianoni Magyarország lelkiállapotát. Guillaume (1867–1942) korának népszerű szobrásza volt, amit annak is köszönhetett, hogy 1914-ben, az első marne-i csata után megalkotta La Victoire – A győzelem – című szobrát, amelyről 1919-ben 11 másolatot rendeltek meg, hogy a német megszállást megszenvedő városokban felállítsák őket. Ekkor a neve már La Délivrance volt, tehát a felszabadulás emlékműve.

 Guillaume 1927 novemberében érkezett Magyarországra. Vendéglátói elvitték a Vigadóba, ahol fellépett Tasnády Ilona, a Nemzeti Színház művésznője, aki verset szavalt el. „Királynői termetét, zengő hangját, büszke fejvetését ma is sokszor idéztem magamban. Az ő arcáról lestem le a szobor arcának vonásait” – nyilatkozta a szobrász a Pesti Hírlapnak.

 Miután a szobrász visszatért Párizsba, nekifogott a megrendelt mű mintázásának. Végül két szobor készült el, ezeket öntötték bronzba. Az egyik a teljes női akt, amelyiket a Szabadság téren állítottak fel, míg a másik torzó, és ez utóbbi került Debrecenbe. A lendület, amely a La Délivrance-t egyedivé tette, ebből a műből hiányzik. Ez műtermi akt tanulmányszobor, annak hiteles mintázásával és részleteivel. A mű előzményei között felfedezhetjük Rodin Érckorszak című munkáját, különösen a felfelé néző tekintet és a jobb kar mozdulatában van hasonlóság. A Debrecenben felállított torzóban több az eredetiség, és a mintázása kevésbé tanulmány jellegű. Első változatában mind a két karja hiányzott, azonban a lord kérésére az egyiket hozzáillesztette a mester. „Különben jobb szerettem volna, ha marad eredeti formájában, én ugyanis az európai fájdalmat faragtam ki a szoborban” – mondta Guillaume. A két szobornál azonban nem a művészi egyediség volt a szempont, hanem az a gesztus, hogy a magyar ügy mellé álló angol Rothermere lordnak az ajándékai voltak.

 A művek Budapestre szállítása előtt, 1932 januárjában a szobrászt felkereste műtermében Kovách Aladár, aki ez időben a Sorbonne egyetem hallgatója volt. Láthatta a La Délivrance kisplasztikáját és a két Magyarországra szánt alkotás gipszmintáit is. „Állnak a szobrok, és fázik a meztelenségük. Érzem, ahogyan a lelkükhöz közeledtem, hogy semmi, de semmi nincs ezekben belőlünk. És tudom és látom, hogy az öregúr minden erejét, minden invencióját, minden jóakaratát beléjük építette. Hogy ez az erő nem mérhető össze a téma döbbenetes nagyságával – ki tehet arról?” – írta Kovách a Magyarságban megjelent cikkében.

 A szobrok öntése márciusban megtörtént. A Budapesten felállítandó mű helyét a Szabadság téren, a Nemzeti Bank nyugati homlokzata előtti parksávban jelölték ki. Talapzata másfél méter magas, haraszti mészkőből készült egyszerű hasáb volt. Rajta a tér felé néző oldalán olvasható felirat:

„Ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi, Guillaume Emil francia szobrász műve. Ezen emlékművet a szenvedő magyar nemzetnek ajánlotta fel Magyarország angol barátja, Viscount Rothermere.” A másik oldalon pedig ez a szöveg angolul volt olvasható.

A szoboravató ünnepség 1932. október 6-án volt, amelyen sem a szobrász, sem Rothermere nem volt jelen. A lordot P. G. Konody,­ a Daily Mail művészeti kritikusa képviselte. Az avatáson a csütörtöki nap és az esős idő ellenére sokan részt vettek. Az ünnepi beszédet Herczeg Ferenc írta és mondta el:

„Mi, magyarok vagyunk a földgömb legszomorúbb népe, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették mindazt, ami nekünk szent volt. A zsoldosok pedig kockát vetettek őseink öröksége felett. De a reménység népe is mi vagyunk. A múltban többször is eltemették nemzetünket, de harmadnapra megint feltámadt” – fogalmazta meg az író a mű eszméjére utalva.

A Magyar Fájdalom szobrát 1947-ben eltávolították a Szabadság térről, és a következő évben felállították a Margit-szigeten, a Palatinus fürdő bejárata elé, ezzel pótolva Csorba Géza háborúban elpusztult Napozó nő című alkotását. Ez az átalakulás jól mutatja, amit Kovách Aladár is meglátott és leírt, hogy ebben a műben nem jelenik meg az az eszme, amelyről a posztamens felirata szól. Furcsa, de ez volt a túlélésének a feltétele, ahogyan a körülötte levő négy égtáj szobrának a pusztulását jelentette a markánsan megörökített tartalom. Csorba szobrát a megmaradt gipszminta alapján újrafaragták, és 1967-ben visszakerült a helyére, a Palatinus Strandfürdő elé, ahol még 1937-ben állították fel.

Csorba Géza a népköztársaság megbecsült és kitüntetett művésze volt, és az Erzsébet – 1946-tól Sztálin – téri buszállomáson elhelyezett, de lebontott Sztálin-domborműve helyett egyfajta kárpótlás volt ennek a művének újbóli felállítása. Hogy mennyire összemosódott a két meztelen nőt ábrázoló szobor, azt jól mutatja, hogy az 1968-ban megjelent Budapest című újság májusi számában a Műalkotások a Margitszigeten című cikkének az illusztrációjában Csorba Géza: Napozó című felirat alatt Guillaume szobra látható. A Magyar Fájdalom szobrát raktárba vitték, majd 1973-ban Balfon, a fürdő parkjában helyezték el. Később Sopronba szállították, ahol restaurálás után 2012. december 20-án a Gyógyközpont kertjében újra felállították. A posztamensen levő táblán az eredeti felirat olvasható.

Émile Guillaume másik műve Debrecenbe került, ahol a Magoss György – ma Bem – téren felépített két méter magas talapzatra állították. Az 1933. május 28-án felavatott szobrot 1945-ben ledöntötték. Azért, hogy megmentsék, a Déri Múzeum pincéjébe vitték, és a szén alatt elrejtették. Később Hajdúböszörménybe került. 1986-ban vitték vissza Debrecenbe, ahol restaurálás után 2000. június 4-én az eredeti helyén újraavatták.

/Ludmann Mihály/