ELFELEDETT TÖRTÉNELMÜNK

(Lapszéli jegyzet az új szemléletű történelemoktatásunkhoz)

„A honfoglalást sikeresen lezáró pozsonyi ütközet (907. július 4–6.)

belekerült a nemzeti „feledtetés gubancba” a szovjet igát vígan vállaló honi szolgasereg buzgósága nyomán.”

/Czakó Gábor/

A POZSONYI CSATA HŐSEI

Mert bizony az igaigazgatóság figyelme a régmúltra is kiterjedt. Például arra, hogy a honfoglalás eseménysora a legnagyobb ütközettel, a pozsonyi diadallal tetőzött, és egy időre véget is ért. No ezt kellett törölni a köztudatból.

Az esemény rendkívüliségét több tény mutatja. Először is az, hogy ez a csata nem tartozik az úgynevezett magyar „kalandozó”, lényegükre is gondolva, a földerítő hadjáratok sorába, amelyek Nyugat-Európa földrajzának, népeinek, erőinek és gyöngeségeinek kifürkészését célozták. Irányukat tekintve támadó jellegűek voltak. Lényeges, hogy Pozsonynál nem mi támadtunk, hanem német szövetségeseink gyilkolták le Kurszán kündüt és kíséretét egy, a Fischa folyó mellett rendezett közös győzelmi lakoma végeztével. A várható magyar visszacsapást megelőzendő indult a német sereg 907-ben hazánk ellen.

Ki volt Kurszán? Forrásaink fejedelemnek nevezik, miként Árpádot, a pozsonyi csatát vívó hadunk fővezérét is. Hogy melyikük volt a szerveződő magyar állam tényleges uralkodója, arról megoszlanak a vélemények. Árpád mellett szól a vérszerződés meg az a tény, hogy a honalapítás után az ő utódai uralkodtak négyszáz évig. Kurszán ivadékai – ha egyáltalán megszülettek s fölnőttek – eltűntek. A Kurszán név gyakran előfordul korabeli szövegekben Künd fia Kurszán, Kuszal (Küszel?), esetleg Kuszan (Küszen), Chussal és Chussol változatokban.  

Pozsony alatt Nagy Károly hajdani birodalma örököseinek seregei rohantak ránk, hogy a honalapítás után eltüntessenek bennünket a világukból és annak környékéről. Hogy teljesítsék Arnulf (keleti frank király, majd német császár 887–899) parancsát: „Ugros eliminandos esse (A magyarok eltakaríttassanak/kiirtassanak).” Ráadásul a példátlanul hosszú, háromnapos ütközet magyar területen zajlott. Pozsony alatt, a Dunán érkezett német hajóhadon, továbbá a folyam két partján. Méreteit és hatását mutatja, hogy a németek utána 123 esztendeig nem támadták meg hazánkat.

Tehát ezt a dicsőséges csatát kellett kiradírozni a nemzeti emlékezetből. Ugyanazért, amiért a helyére be kellett szuszakolni a nemzet emlékezetébe a bűntudatot meg a kisebbségi érzést.

Miért? Oly keményen elpáholta a páncélos német lovagokat az imént honfoglalt háncsbocskoros hanti, manysi és más finnugor gyalognépek botíja, dorongja? Ajaj! Bizony, a pozsonyi csata ténye önmagában cáfolja a finnugor rokonságelméletet. Ha egy varázsló összebékítette volna az egymással böllenkedő, viszálykodó finnugor csoportokat, aligha tudta volna rábírni őket arra, hogy egyesítsék erőiket, majd talpaljanak le a Kárpátokon is túlra új hazát keresni. És ha valamilyen csoda folytán mégis ez történt volna, és az említett finnugorok megütköztek volna a páncélos német lovagokkal, bizony rútul ráfizettek volna szegények.

Nos, a honfoglalás kori „nemzetközi helyzetnek”, más szóval a történelmi tényeknek nem volt szabad kiszivárogniuk a köztudatba. Mindmáig ezért éri a honfoglalással kapcsolatos újkori festészetünket, szobrászatunkat a gúny tömérdek nyila. Ugyanis Árpád népének pompás fegyverzete, cifra öltözete és lószerszámai meg paripái Feszty, Munkácsy stb. művein cáfolják a finnugor rokonságot. Meglehet, jogosan.

A szabadságunktól, javainktól és múltunktól való szovjet megszabadítás után majdnem negyven évig szó sem esett többé a pozsonyi csatáról! A Benda Kálmán szerkesztette Magyarország történeti kronológiájának I. kötete (Akadémiai Kiadó, Bp., 1983) említette pár szóban újra s a kommunista rendszerben először a honszerző ütközetet.

Bizony, jócskán akadhattak a vonulók, sőt az ide érkezők közt olyanok, akik még Szabária – ma Szibéria – óhazában születtek! Sorsuk földerítetlen, ám számos Szabar, Zobor, Zombor stb. helynevünk emlékszik rájuk Kárpát-medence-szerte. Innen van a pillanatnyilag legrégebbi, latin betűs írott nyelvemlékünk, a Kr. u. 43-ban római városi rangra emelt Sabaria (Savaria), magyaros írással Szabária, a mai Szombathely akkori neve. Ami annak tanúja, hogy a kétezer éve használt nevünk s éppen a korabeli magyar népnevünk latin végződéssel.

A genetikától tudjuk, hogy népi rokonság nincs a magyarok és a finnugor népek között. Az önmagát – a Bach-korszak kedvezményezettjeként – egyedül tudományosnak és hitelesnek minősítő tudóscsoport a többi szaktudomány – zenekutatás, régészet, rovásírás stb. – részéről ért kemény csapások sorozata után természetesen nem húzódott vissza a magánéletbe: bocs, hazám, vétkeztem ellened. Nem ezért találódott ki. A néprokonság ügyét lazán a kukába pottyantotta, és úgy tesz, mintha sosem vallotta volna.

Ornella Semino és munkatársai 2000-ben publikálták kutatásaik eredményét a Science tudományos folyóiratban, és azt a megállapítást tették, hogy a magyar nép ősei a napjainktól számított 35-40 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europid őstelepesek között voltak, így a magyar nép populációgenetikai szempontból Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus egy őskori genetikai markernek a magyarokban legmagasabb százalékarányban kimutatható jelenléte utal). Azt is írták, hogy a magyar nép legközelebbi – genetikailag igazolható – rokona a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.

Mit is mondott Zrínyi? Horvát vagyok, tehát magyar! Zrínyi még tudta mit beszél.

/Czakó Gábor író/