MIHÁLY- NAPI TISZTELGÉS

CZINE MIHÁLY KATEDRÁJA

(A tanulmány, méltatás kettő évvel  a Tanár Úr halála előtt készült)

„Irodalmunknak, művészetünknek minden korban voltak óriásai, de talán soha annyian, mint századunkban. Az én nemzedékem ugyan már nem láthatta Adyt, de gyermekkorában még láthatta Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Bartók Bélát, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát, ifjú éveiben találkozhatott Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Déry Tiborral. Ha a szomszédságba átmentünk, Kós Károllyal és Fábry Zoltánnal is […] Magam az élet legnagyobb ajándékának tudom, hogy az ő korukban is élhettem…”

     A Tiszatáj 1981-es évfolyamának 4. számában megjelent Németh László eklézsiájában című, vallomásos írását indította Czine Mihály ezekkel az eligazító szavakkal. Irodalomtörténészi-kritikusi érdeklődésének irányát és csomópontjait jelezte szemléltető módon a felsorolt nevekkel. Sem azelőtt, sem később, soha nem rejtette véka alá kikhez vonzódik leginkább a nagy elődök és jeles kortársak közül. A szíve s értelme szerinti igazakról: a „teremtő emberekről” írta, írja fáradatlanul gondolatgazdag tanulmányait, míves esszéit, telibe találó cikkeit; róluk szól újra meg újra leplezetlen érzelmi azonosulással a különféle irodalmi összejöveteleken, évfordulós ünnepségeken, könyvbemutatókon, folyóiratok és lapok hasábjain. S az egyetemen, tanítványai körében – évtizedek óta.

     Czine Mihály sorsvállaló felelősségérzettel teremtett katedrája, minek kisugárzási vonulata mentén kényszerű szétszakítottságban élő magyar közösségek kapcsolódnak egybe erős szálakkal a Kárpát-medencében, meg tovább, Budapesttől Montreálig, Kassától Újvidékig, Marosvásárhelytől Beregszászig – voltaképp az egyetemes magyar irodalmi élet egyik legjelentősebb egyszemélyes fóruma. Az volt a tovatűnt időkben is. A Püski Kiadónál nemrég megjelent könyve (Németh László eklézsiájában. Sors és irodalom) ennek a tágas horizontokra tekintő szellemi készenlétnek a mozgásteréről, szemléleti szilárdságáról tanúskodik.

     Ady és Móricz, Illyés Gyula és Németh László, Kós Károly és Tamási Áron, Kodály Zoltán és Veres Péter vonzásában – hogy csak a csúcsokat vegyük szemügyre – nemzedékének legjobbjai vállalták századunkban elhivatottan, hűséggel a nemzeti eszmények szolgálatát. Czine Mihály indulásától kezdve mindmáig kitérők és megtorpanások nélkül haladt ezen az úton. Kötődéseit nyíltan megvalló, múlékony divatoknak be nem hódoló írástudóként olykor kirekesztő mellőzésekben, bántásokban is lehetett (lehet) része; szálegyenes gerincét soha nem hajlították ide-oda hiúságot bizsergető fuvallatok. Minőségre, értékre, emberségre-magyarságra betájolt katedráján szenvedéllyel s következetességgel fogalmazta (fogalmazza) figyelmeztető tanulsággá tartalmas mondandóit. Nem túlzás talán, ha Czine Mihályt a magyar nemzeti kultúra egyik élő lelkiismeretének nevezzük…

     Új könyvében a szerző 1981 és 1993 között keletkezett, néhány kivételtől eltekintve először folyóiratokban és lapokban (Alföld, Tiszatáj, Új Termés, Jelenkor, Magyar Nemzet, Diakónia, Élet és Irodalom, Üzenet, Kortárs, Forrás) közölt, vagy gyűjteményes kötetekben megjelent írásainak egy részét fogta egybe. Kiknek a pályája-példája volt ihlető, felmutatásra késztető „téma” Czine Mihály katedráján ebben a forgatagos évtizedben? Miként a címadó tanulmány is jelzi, tájékozódásának kimagasló útjelzője a Németh László-i mű és magatartás. Az alapozó jelentőségű Ady-Móricz-Szabó Dezső hagyomány talaján róla, Németh Lászlóról, s a harmincas években kibontakozott népi mozgalom kiemelkedő íróegyéniségeiről: a „számadó” Illyés Gyuláról, a népben-nemzetben gondolkodó Veres Péterről, a Márciusi Front vezéralakjairól van leginkább személyes vonatkozásokban bővelkedő mondanivalója. A Tanú, a Kelet Népe, Szárszó meghatározó szerepét hangsúlyozza; Debrecen irodalmi-művelődési életének alakulását mutatja be külön tanulmányban; a protestantizmus szellemi jegyeit vizsgálja elmélyülten. A vele egyazon porondon küzdő kor- és eszmetársról, Csoóri Sándorról írt, 1993-as keltezésű esszéjében olvashatjuk: „Hazai irodalmunkban nincs ma elszántabb alkotó nála, nincs, aki következetesebben vállalná irodalmunk nagy hagyományainak folytatását, az írástudók felelősségérzetének élesztését”. Vagyis: mindazt, ami az ő gondolatvilágát, magatartását is alapvetően meghatározza. Czine Mihály a bizakodó mai magyarok fogyatkozó seregébe tartozik: hiszi, vallja, hogy „az irodalom újra társadalmi-nemzeti szerepre találhat” (Irodalmunk jövője, 1993). Mindannak ellenére, amivel a jelen kilengései riogatnak…

     Ötágú síp – sokágú síp cím alatt terjedelmes fejezetben foglalkozik a trianoni döntéssel oly kegyetlenül megcsonkított ország jelenlegi határain kívül élő magyar írókkal, művészekkel. Azokkal, akiknek munkásságát ő mindig, következetesen az egységes-egyetemes magyar kultúra szerves részének tekintette – függetlenül attól, hogy alkotójuk Kolozsvárt vagy Pozsonyban, Szabadkán vagy Párizsban élte, éli mindennapjait. (Itt kaptak helyet a csíkzsögödi Nagy Imrére emlékező, remek írások is.) Így aztán Sztánáról Kós Károly, a magyarózdi születésű Horváth István, a Pusztakamarásról indult Sütő András, a Vajdaságból Herceg János, Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyről, Balla László és Kovács Vilmos a kárpátaljai tájakról – hogy csak pár nevet említsek a kötetben szóban forgók közül – egyként jelen lehet (régtől fogva) Czine Mihály virtuális katedrájának lustráján. Kár, hogy ezek az írások annak idején, első megjelenésük alkalmával egyáltalán nem, vagy csak részben jutottak el Erdélybe (például) – ám gazdagító öröm legalább most, évek múltán találkozni velük. Semmit sem veszítettek értékükből, frissességükből. (A Magyar Nemzetben 1984. március 17-én közölt, A sztánai bál című visszapillantás Móricz és Kós kapcsolatának irodalomtörténeti értékű dokumentuma!)

     Czine Mihály magasba emelkedő, földrajzi határokat légiesítő, sok irányban nyitott katedrájáról messzire látni: Kelet felé, a Királyhágón át el egészen Brassóig, Apáczai egykori szülőfalujáig és a 20. század derekán lapot szerkesztő, hasznos kezdeményezéseket szervező Kacsó Sándor kisebbségi küzdelmeinek színteréig, a száz éve született Tamási Áron vadvirágos, ám gyakorta bajlátott szülőföldjéig, Marosvécsig és az Áprily megénekelte tetőkig – oda, ahol „sub pondere” („súly alatt”) is valódi értékek születtek, születnek folytonosan; ahol örök időkig nyoma marad a szellemi-művészi erők hajdani és mai jelenlétének. Ezekre figyel kitartóan Czine Mihály eszmélése óta, ezekről beszél kivételes beleéléssel.

     Erdélyben ugyanúgy otthonos, mint Pesten, a Ferencesek terén és a Bajza utcában, vagy a Dunántúlon, Illyés és Nagy László pannon pátriájában. De nem csak Erdély vonzza tekintetét a kis-haza mai határain kívüli világból; a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja magyar irodalmi műhelyeinek eredményeit egyazon törődéssel tartja számon. Nyomon kíséri a nyugati diaszpórák művelődési eseményeit s az elszigeteltségben dolgozó magyar írók tevékenységét. Az emigrációba kényszerült Cs. Szabó Lászlóról írja az Ötágú síp – sokágú síp zárósoraiban: „Öntudatos magyarként élt, az Árpád-kori ország tagjának érezte magát. Íróként a Magyarországtól távol töltött harmincegy esztendejében is »eleven honi emlékek és kötődések: helyek, helyzetek, alakok, nevek, történelmi hősök fantomjai között« élt; szívében egy idealizálva is valóságos haza, Kölcsey, Széchenyi, Ady, Babits, Bartók hazájának a képével.” Itt: az illyési fogalmazás régióiban elterülő szellemi mezőkön találnak egymásra a humánum és hovatartozás örök talaján költői igék, tiszta szándékok, jobbító akarások – s ezek üzenetét továbbítja szüntelenül katedrájáról Czine Mihály tollal és szóval.

     Intézmények munkájának terhét vette vállaira egymaga. Illesse ezért osztatlan elismerés.

/Nagy Pál, Püski Kiadó, 1997./