IRODALMI ÉRDEKESSÉGEK A POLITIKA TÜKRÉBEN

HÁNY IRODALMI KLASSZIKUS JELENT MEG MEGCSONKÍTOTT SZÖVEGGEL

A RENDSZERVÁLTOZÁS ELŐTT és UTÁN?

 „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését. Elhagytuk a következő költeményeket: Vásár; Szíttál-e lassú mérgeket?; Csonka Magyarország; Áldás a magyarra; Erdély. Ugyanilyen okból elhagytuk a következő versek egy-egy versszakát is: Dal az esztergomi bazilikáról 4. versszak; Hazám 3. versszak; Ezerkilencszáznegyven 3. versszak.”

A fenti, vérlázító mivoltában még akár higgadtnak is nevezhető közlemény Babits Mihály összegyűjtött verseinek reprezentatív kötetében (Magyar Helikon, Bp., 1971), annak is utószavában olvasható. („A szöveget Rozgonyi Iván gondozta. Szaklektor: Szabolcsi Miklós.”) Hogy ez az elképesztő álirodalmi gyakorlat mennyire megszokott és mindennapi volt, hogyan burjánzott a Kádár-korszak olykor még ma is sunyi módon elismertetni próbált, sandán feldicsérni megkísérelt Aczél György-féle „támogat, tűr, tilt” hátom T-s szentháromságának világában: egy kitűnő (igazi) irodalomtörténész-tudós, a valaha a szegedi egyetemen méltán igen népszerű Szörényi László nemcsak egy egész kötettel, de egy általa alkotott, a maga nemében zseniális, ragyogó szóalkotással-fogalommal bizonyította.

 A delfinológia az irodalmi szöveg megcsonkításának és átírásának rémísztő gondolatrendőri eljárását jelenti – a Delfinárium című, az 1998-as könyvhétre a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál megjelent kötet („filológiai groteszkek”) aztán bőséges adalékkal, illusztratív példák sorozatával szolgál erre az elképesztő, vérbeli kommunista-fasiszta jelenségre. A herélés praxisa alól például, mint láthatjuk, nemcsak kortárs mieink, de olyan nemzetközi klasszikus sem menekülhetett, mint a nálunk rokonszenves magyarítással csak Gyulának hívott Verne, vagyis Jules Verne. Egyik legnépszerűbb művéről, a jól ismert A rejtelmes szigetről van szó.

 Hallgassuk csak Szörényit: „Cyrus Smith és telepestársai éjnek idején éppen ereszkednek le a tenger alatti barlangba, ahol majd föllelik Nemo kapitányt. […] megakad a szemem egy furcsa szón: »még világos nappal is kísértés­számba ment volna a leereszkedés« (Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1961, 534. o., első kiadás: 1953, felelős szerkesztő: Illés Endre). Mi az, hogy »kísértésszámba«? Miért spórolták le az elejéről az itt jó lélekkel kisbetűvel írható istent?! Szörnyű gyanú ébredezett bennem: Vernét is megdelfinizálták! […] Mikor Top, a kutya nyomába erednek a hajótöröttek, hogy az eltűnt mérnököt megkeressék, Herbert, az ifjú így fohászkodik: »Isten adná!« De csak a franciában. A magyarban elfojtja pedagógiai­lag káros, trágár kifakadását. Pencroft, a tengerész lelkesen kis Amerikává akarja változtatni a szigetet, ellátva a civilizáció minden áldásával s végül, hazatérésük után, Amerikához csatolni (fr. kiad., 99. o.) A magyarban maradt a város-, vasút- és távíróépítés, csak a rút imperialista terv mellőztetett hallgatással. (98. o.) De azt sem kötik a delfin orrára, hogy Abraham Lincolnt éppen nagypénteken sebezte halálra a merénylő golyója.” (102. o.).

 És így tovább. Benedek Elektől Kassák Lajosig, Gárdonyi Gézától és Krúdy Gyulától Kuncz Aladárig és Szerb Antalig, Kosztolányitól és Juhász Gyulától Móricz Zsigmondig és Dsida Jenőig – akárcsak Babitsnál. Verne mellett jószerével itt az egész magyar irodalom, a maga totális pompájában. És ha már irodalomtörténeti teljességről van szó: rendkívüli öröm és szenzáció, hogy az egyik legeredetibb és legkiválóbb szellemű magyar irodalomtörténet, Féja Géza háromkötetes, Püski Sándor Magyar Élete által 1937 és 1943 között kiadott monumentális munkája (Régi magyarság – a kezdetektől 1772-ig, A felvilágosodástól a sötétedésig – 1772–1867, Nagy vállalkozások kora – 1867–1944) reprezentatív küllemmel, az Éghajlat Könyvkiadó jóvoltából nemrégiben, több mint háromnegyed évszázad után, 1945 óta először megjelenhetett. (Sajtó alá rendezte: Féja Endre, szerkeszette: Lengyel Klára.) Az ember érthető nagy örömmel és lelkesedéssel lapoz bele a kötetekbe, előveszi a patinás, annak idején oly nehezen (hej, de milyen nagynehezen!) megszerzett egykori Püski-féle köteteket – és megdöbben. Ha úgy tetszik, valósággal megdermed. Mert hogy Szörényi László fogalma kísért – delfinek ugrálnak játékosan a literátusi vizek felett. Itt a delfinárium, itt van újra. Halhatatlanul.

Nagy vállalkozások kora, eredeti kiadás, a József Attiláról szóló (gyönyörű) fejezet. „A magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó-entellektüel csoport karmaiba került […] ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka végső meghasonlásának.” (326. o.) Az új kiadásban ugyanez a rész így olvasható: „a magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető értelmiségi csoport karmaiba került.” (304. o.)

Hogy Hatvany, Ignotus, Németh Andor és a Szép Szó körének számos tagja zsidó származású és baloldali gondolkodású volt – soha senki sem rejtette véka alá. (Ők maguk sem. Németh Andor meg is írta: „zsidógyerek vagyok”.) És irodalmi köntösben politikai dugárut biza elég gyakran próbálgattak csempészgetni mifelénk mindenféle náció tagjai – zsidók is, de például erdélyiek is, gondoljunk pél­dául Gaál Gáborék Korunkjára. Akkor 2020-ban ez miért titkolandó? Miként Bródy Sándor Féja Géza-i megítélése?

Az eredetiben ilyesmik olvashatók: „Bródy […] a kapitalista korszak óvatos, a paragrafusok szirtjeit és zátonyait okosan elkerülő erkölcstelenségében gyönyörködött.” (III. köt. 129. o.) „Egyik legjobb regényének – A nap lovagja – nagy törtető a hőse, különben zsidó újságíró, akinek a kapitalizmus korában megnyílik a fölfelé kanyargó út […] pályájában fajtája élharcosainak útját ábrázolta: az erkölcstelen siklás és helyezkedés művészetét.” (129. o.) „A dada azt is tanúsítja, hogy a magyar nép, nyelv és szellem milyen távol állt Bródytól.” (130. o.) „…mindig kisiklik, valahányszor magyar témához közeledik.” (131. o.) És az összegzés: „műveinek irodalmi jelentősége csekély. Annál fontosabb dokumentumokat hagyott azonban a XIX-dik és XX-ik század magyar társadalomtörténetének.”

Minek komplikáljuk ezt az egész kérdéskört: az egyszerűség kedvéért a Bródy Sándorról szóló egész fejezet – az eredetiben öt teljes nyomtatott lap (128–132. o.) – úgy, ahogy van: kiiktatva. Mindenestül, szőrőstül-bőröstül, kapitalistákkal, zsidókkal, tőkésekkel, dzsentrikkel, művészekkel együtt. Nincs ember, nincs probléma, mondotta volt a nagy Sztálin, hogy klasszikust idézzünk.

Régebbi korok már-már végképp feledésbe merült íróemberei sem jártak jobban: a Petőfi-kortárs (mellékesen kiváló prózaíró) Kuthy Lajos, akit Márai is emleget a Szindbád hazamegyben („Kuthy Lajos, kockás nadrágjaival”), elsősorban annak köszönheti méltánytalan elfeledettségét, hogy a szabadságharc leverése után osztrák császári hivatalt vállalt és ezért közmegvetés és az irodalmi-szellemi közéletből való kiiktatás sújtotta. Holott ilyen alapon réges régen el lehetett volna felejteni, feledtetni és közmegvetéssel sújtani mondjuk például Darvas Józsefet is – noha ő azért megírta A legnagyobb magyar falu című kitűnő szociog­ráfiát meg kiverekedte a Magyarország felfedezése sorozat indulását – ami Kuthy Lajos esetében ugyanennek megfelelt: Hazai rejtelmek című, sajnálatosan ismeretlenné foszlott regénye, amelyről joggal írhatta Féja – visszaemelni próbálván a XIX. századi magyar literatúra élvonalába – , hogy „az ország íze, rejtett, addig észre nem vett élete, a vad magyar vidék árad e képből, olyan hódító erővel, mint Petőfi leíró verseiből […] azt bizonyítja, hogy a magyar élet és táj elegendő élményt és anyagot ád a nagy magyar regény felépítésére.” (Püski-kiadás, 140. o.)

Ebben a nagy korfestő freskóban az éppencsak polgárosodni kezdő Pest-Budáról Féja szerint Kuthy „előre látta az 1867 után bekövetkező eseményeket: a fáradt nemesi réteg helyén marad, de nem tudja átvenni a kapitalista gazdálkodásban a vezető szerepet, mely menthetetlenül a zsidóság ölébe hull. Hideg szociológiai okoskodás és tárgyilagos társadalombírálat vezette ehhez a meggyőződéshez Kuthy Lajost, nem pedig elfogult gyűlölet. […] a zsidó magatartás szociológiáját rajzolta meg.” (143. o.) Ám a Kuthy-elemzés e része – majdnem egy teljes oldalnyi, hosszú bekezdés (II. kötet 133. o.) – úgy kigyomláltatott a friss kiadásból, mint annak a (Kádár-kori) rendje.

Miközben az ember elgondolkodik azon, hogy 1971-ben – meg úgy általában azokban a szovjet hódoltsági időkben – még legalább annyi tisztesség volt a kiadókban, hogy megjelölték, mit és miért csonkítanak meg, legalább megindokolni próbálván a megindokolhatatlant, ideológiai (ál)okok mögé próbálván bújni, hamisan és hazugul ugyan, de legalább nem sunyítva. Megpróbálván valamiféle nyílt(abb) sisakot viselni, még ha az egyszerre randa, nevetséges és dühítő is volt nagyon. (Azért még ez is valami.) Ám hogy ma még azt sem vállalják – amit egyébként nyugodt szívvel lehetne –, hogy akár folytassunk vitát régi nagy­jaink esetleg antiszemita kitételnek számítható, annak tartható kitételeiről – ehelyett önhatalmúlag, kommentár, jegyzet nélkül, garázda módon sumákolva csonkítják meg a magyar népi írók egyik jelesének nagy sokára – egyébként dicséretes módon éppen a révükön – nyilvánossághoz jutott, nagyszabású munkáját: erre aligha lehet mentség.

Nem folytatom. A delfinárium redivivus, a delfinológiai „filológiai groteszkek” látványos feltámadása-halhatatlansága, évtizedekkel a kádári idők után, egy régóta várva-várt, rendkívüli fontosságú magyar szellemi alapműben több mint lehangoló. Úgy lehet, arra enged következtetni: írhatta derék jó Arany Jánosunk, hogy „vissza nem foly az időnek árja, előre duzzad, feltarthatatlanul” – olykor, úgy tűnik, meg-megbicsaklik, és fura svédcsavarral hátrafelé kunkorodik. Netán visszafelé is kezd folyni, ha éppen olyan a nagybetűs fenenagy Széljárás. Vagy éppen az Éghajlat.

/Domonkos László/