Székely János

KÉT KOS KÖZÖTT

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,

Hol kell magad, népem, találnod?

Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak?

Miféle pontján a világnak?

Miféle átokverte téren?

Micsoda szélütött vidéken?

S mi hajtott el, miféle zápor,

Az álmatag-szép Ázsiából,

Holott alján minden dolognak

Ős istenárnyak bujdokolnak,

És mirtusz ring és leng a parton,

És forró és veres az alkony?

Kik üldöztek? És minek jöttél?

S ha már jöttél: mért ide jöttél?

Mért épp ide, e lompos-lankás

Tájra, hol örök a sóhajtás,

Hol vér a víz és füst a felleg?

Jobb volt vala a Volga mellett,

S jobb volna bármi más hazában,

Fokföldön vagy Algériában,

Mintsem e fájón

Rémteli tájon,

Mit szíved mégis szentnek érez!

Mert senki földje: csatatér ez!

*

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,

Hol kell magad, népem, találnod!

Örök viharban, örök éjben,

A féltekék kereszttüzében,

A megütközés pontján éppen...

Két rossz között, a legközepén...

Hol nem tudtak megélni mások:

A vákuumban lett lakásod!

Örökkön kétfelé húznak már.

Magad is kétfelé szakadnál.

Örökkön két uraknak adhatsz.

Két szolgaság közt válogathatsz.

(S a rosszabbat választod nyomba!)

Jaj, veszett ügyek jó bolondja,

Jaj, te mihaszna,

Lomha parasztja,

Kinek fogad a gímbe vásott:

Be vak a te honfoglalásod!

*

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,

Hol kell magad, népem találnod!

Középen: kétfelől kiverve,

Mégis kétfelé tenyerelve,

Kitöltve azt a delejes közt

Két egymásnak rohanó kos közt,

S csak addig élve, fogyva ottan,

Míg görbe szarvuk összecsattan...

Ott, ott, a roppant ívű lámpa

Két pólusa közé bezárva,

Ahol, miként a napban, úgy ég,

Úgy sustorog a marha hőség!

Ó, a mi fényünk!

Ó, mi elégünk!

S bár lenne, s hamar jönne már a

Nagy vég: a nép tömeghalála,

Hogy nőne már szulák a síron:

Ne kéne sírnom, egyre sírnom!

(1957)