MÚLTIDÉZŐ
MÁJUSI IGAZSÁGOK
30 esztendeje alakult meg az
első szabadon választott országgyűlés
Forradalom volt ez bizony, s
mi igenis valóban tetszettünk forradalmat csinálni.
Harminc éve 1990. május 2-án
ült össze a magyar parlament, amelyet a szerencsés csillagzatnak, kedvező
nemzetközi helyzetnek és a nemzet szívós akaratának hála szabadon választhattunk
meg. Láttuk-e akkor, hogy megint viharfelhők gyülekeznek a fejünk felett? Én
inkább csak éreztem, nem látván bele még a belső folyamatokba sem, nemhogy a
nagy külső játszmákba. A viharfelhők mintha állandóan ott tornyosulnának
fölöttünk, de hát ezen a tájon nem adják könnyen az álmot, a szabadságot és a
kenyeret sem.
Sok fintorgás, sok kritika,
sok elégedetlenség tör fel majd, ha felidézik e napokat, akik átélték, vagy csak
hallottak róla, sok csalás, hazugság, haszonlesés emléke. Előkerülnek az akkori
dilettánsok, az akkori akarnokok nevei – sokan itt vannak közöttünk ma is, és
kioktatnak, hogyan is kellene tenni a dolgunkat –, de most emelkedjünk egy
kicsit magasabbra. Hagyjuk a dilettánsokat meg a haszonlesőket. S lássuk onnan
fentről, hogy negyvenéves szabadságharcunk döntő győzelme volt ez a pillanat,
amely visszafordíthatatlanná tette leválásunkat egy hatalmas keleti
birodalomról.
Forradalom volt ez bizony, s
a hírhedt mondat, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni” csak
mentegetőzés, mert hát éppen azt csináltunk. Tetteinkben, gondolatainkban a
forradalom diktált: nemzeti függetlenség és parlamentáris demokrácia. Haza és
szabadság. Jól tudták a kommunisták, hogy e kettő az, amin nem lehetnek úrrá
soha, s jól tudják hasonszőrű és hasonbőrű utódaik is. Ezért a nagy össztűz e
két kincsünkre, ezért vinnék el tőlünk a népakaratot kifejező jogköröket távoli
„központi bizottságba”, meghagyva nekünk valami látszatintézményt, mint a
negyvenéves kommunista diktatúra alatt. S ezért törölnék el a nemzeteket, s
csinálnának belőlük s az importált milliókból valami lelketlen, jellegtelen
„lakosságot”. Antall József miniszterelnök programadó beszédében pontosan
fogalmazott: „A teljes újrakezdés előtt állunk most, tisztelt honfitársaink,
úgy, ahogyan 1867-ben, 1918-ban és 1945-ben állt a nemzet. Ha nem fogunk össze
mindnyájan, ha nem mozgósítjuk magunkban mindazt, ami a legjobb, eljátszunk egy
olyan esélyt, amelyet ebben az évszázadban még nem kínált fel népünknek a
történelem, s ki tudja, mikor fog legközelebb.” Én azt mondom, nem játszottuk el
az esélyt, de ez nem az összefogásból eredt. Azt elmulasztottuk, de ez az esély
még mindig megmaradt számunkra. Mikor jövünk rá, hogy a mi nemzetünknek nincs is
más esélye?
De hát nem volt ez másként
szinte sohasem. Mindjárt emlékezzünk meg az első népképviseleti országgyűlés
alakuló üléséről. Akkor még két ház volt, s teljesen elszakadni nem akartunk egy
háromszáz éve rajtunk csüngő birodalomtól, de gyökeresen megváltoztatni a
viszonyokat – s nemcsak a javunkra, de minden itt élő nemzet javára –, igen.
Forradalom lett ebből is és szabadságharc. De sajnos nem együtt vívtuk meg
azokkal, akikkel közös volt az érdekünk. Az a nemzetgyűlés 1848. július 4-én ült
össze, és kedélyesen kezdődött, mint ama 1990. május 2-i ülés is. Ezekre az
„előleges ülésekre” jellemző, hogy a már korábban megkötött alkuk jegyében
zajlanak. A király trónbeszédét István nádor olvasta fel, „erős, férfias
hangján”. A korelnök annak örvendett, hogy a nemzeti gyűlésen üdvözölheti „a
tőlünk oly sokáig elszakasztva volt Erdély képviselőit”. Egy erdélyi követ
őszintén elmondta, hogy „a Királyhágón túl az emberek egy része nagy
aggodalomban, a másik része nagy örömben van. Aggodalomban a magyarok és
székelyek, örömben a szászok, mert azt hiszik, hogy a törvény nem fog
szentesíttetni”… Mármint Magyarország és Erdély uniója. Viharfelhők? Valamely
népet itt mintha nagyon kihagyták volna. Pedig ott volt az már akkor is, és
csikorgott a foga. Ezután felállt Plechl József, és elmondta, hogy a Bánságban
semmi erő sem fordíttatik a rablócsapatok megfékezésére, s „a nép már most is
azon hiedelemben kezd lenni, hogy a magyar nem bírja megtartani a Bánságot”.
Bizony, hát erről volt szó. S már mennyi tömeggyilkosságról. Madách Imre írja:
„Ilyen viszonyokról, mint a miénk, Magyarország politikai életében más népeknek
fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk
a fenevaddal, amely minden percben el akar nyelni.” Kire gondolt? És kire
gondolhatunk mi ma? Világos után pár nappal a románok (orosz és osztrák
fedezékben) megölték Madách nővérét, annak férjét és gyermeküket. Viharfelhők?
Antall József mondata milyen természetesen hangzott, s mennyi indulatot
gerjesztett: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar
állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben,
érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Pedig jeles
szándék volt ez, tiszta érzés.
Antall József – biztosan
megfontolta, miért említette a fenti három dátumot, s ha jól sejtem, azért, mert
nem akart forradalmi pillanatokat előhozni. Maradt a mindenkori újrakezdés: a
kiegyezés utáni 1867-ben, az összeomlás utáni 1918-ban és a megsemmisülés valós
veszélye utáni, 1945-ben. Mi is lehetett számára fontos? Talán a remény? Talán
jellemző ez az ő gondolkodására, de még inkább a történelmi helyzetre. És ezért
az a nagyon is meggondolt bonmot az elmaradt forradalomról. Pedig forradalmat
csináltunk. Talán Antall József sem gondolta, hogy a parlamentarizmussal annyi
baj lesz 1990 után is, mint volt 1848-49-ben és a „boldog békeidőkben”. Ha lenne
még olyan csodabogár, mint a „parlamenti tudósító”, talán leírhatta volna az ő
kormányzása idején is: „Tisza nem veszi komolyan a pártját, a Tisza pártja nem
veszi komolyan az ellenzéket, az ellenzék nem veszi komolyan a maga zászlaját.
Az országgyűlést már csak én veszem komolyan ezekben a karcolatokban.” Nem
tudom, Mikszáth Kálmán mennyire vette komolyan saját véleményét, hiszen élete
végéig, legalább tizenhárom évig képviselősködött. Volt ciklus, hogy mindössze
kétszer szólalt fel. Dicséretes önmérséklet egy írótól, aki a Szent Péter
esernyőjét adta a világnak. Az akkori parlamentarizmus csődöt mondott az
obstrukció által, s hogy a mai hogyan végződik, nehéz megmondani. A kihívások
legalább olyan sokrétűek, az indulatok legalább olyan rontóak, mint egykoron,
amikor még lőttek is a magyar parlamentben. S a népakaratra fütyülők megint itt
sorakoznak a Kerepesi út, Szentkirályi utca sarkán. Viharfelhők.
Mennyi reménnyel,
elhivatottsággal ült össze 1920-ban a Nemzetgyűlés. Sokan voltak ott, akik előre
mentek volna, mások visszavágytak a múltba. Jöttek csizmás kisgazdák Szabó
István vezetésével, jött Prohászka Ottokár püspök a maga szociális igazságaival,
jött az első nő, Slachta Margit a Tízparancsolat programjával, s jött Bethlen
István, Teleki Pál. Az alakuló ülésen Huszár Károly miniszterelnök is pontosan
fogalmazott. Mi is történt? „Évtizedeken át szisztematikusan előkészített belső
rothasztás, kívülről érvényesülő propaganda, téveszméknek bontó ereje, békének
csalfa reménye, nemzeti jelszavaknak csábító bűverejébe burkolt demagógia
felborította ennek az államnak a belső rendjét.” Alaposan, tehetnénk hozzá, de
mégis volt erő folytatni és újrakezdeni. S akkor mit szóljunk 1945-ről, amikor a
népakarat megint irányt szabott, s voltak, igaz nem sokan, akik fel is tették az
életüket a demokratikus független Magyarországra, de nem mentek sokra a
megszállókkal és helytartóikkal szemben. Annak a parlamentnek s a magyar
parlamentarizmusnak a „kék cédulás hadművelet” vetett véget bő negyven évre, de
nem örökre. Az akkori Nemzetgyűlés egyik utolsó ülésén – viharfelhők alatt – a
kommunista diktatúra elhatalmasodását látva Sulyok Dezső kimondta: a
szabadságnak a teljes hiánya valósul meg. Nagy Imre szólt közbe: „A fasiszták
számára!” Történelmi tanulság: aki hazug vádakkal él, azok által is vész el. De
az igazság által is, remélem. Ha van szabadság, van igazság is. Legalábbis így
kellene lennie ama harminc év előtti május óta.
/Szerencsés Károly
történész/