Székely János
A TIGRIS
I.
A TIGRIS ALSZIK
Amint kilép a törpe nádba,
Vad fényözön vetít a vad,
Fekete-sárga csíkos hátra
Fekete-sárga árnyakat.
A csíkon csík, az árnyon
árnyék,
Fények pörögnek fényeken:
Vonul a tigris jóllakottan,
Unottan, ünnepélyesen.
Most visszanéz, mert talpa
súgja:
Amarra hűvösebb a nád.
Akkorát nyújtózik, hogy
csaknem
Kettészakítja önmagát,
Hunyorgat, ásít, körbejár, s
ha
Eléggé szűk lett már a kör,
roppant testét karéjba
gyűjtve
A napmeleg homokra dől.
Vackára hull, és máris
alszik.
Lobog a láp, a nap vakít.
A bambusz árnya rácsba fogja
Hűvös, hatalmas álmait.
Úgy alszik, olyan ismerősen,
Ahogy a fény a nádra hull.
Gyermek sem alhat oly
derűsen,
Nyugodtan és ártatlanul.
II.
KÉPZELT PÁRBESZÉD
– Pihensz-e, tigris,
alszol-e?
S be csöndesen, be mélyen!
Nem rág a lelkiismeret
Bűneid dzsungelében?
–
Pihenek, ember, alszom is,
Erőm
szuszogva gyűjtöm.
Mi az,
hogy lelkiismeret?
Se
bánatom, se bűnöm.
– S a majmokat ki ölte meg?
Ki falta fel a nyestet?
–
Megettem őket csakugyan.
Valamit
ők is ettek.
– Hát ők, a kedves,
holdszemű
Gazellák, hát a dámvad,
Kinek babos bundája volt,
Akár az őzgidáknak,
S a szétiramló szarvasok,
Hordván királyi díszük,
Akiknek kardfogad alatt
Reccsent a hátgerincük,
Ezek kit ettek meg? Miért
Lakoltak gyors halállal?
– Nagy
világtörvény teljesül
Az én
fogaim által.
– Saját törvényem védte, én
Neveltem, abrakoltam:
Mért tépted szét az ökrömet?
–
Mivelhogy éhes voltam.
– Embert is ölsz. Megölted
az
Öcsém a Ganga mellett.
–
Vadászott rám. Vagy ő, vagy én.
Egyiknek
halni kellett.
– Gyilkos!
– Ugyan! Csak nem hiszed,
Hogy
többet és nagyobbat
Hibázik,
aki megöli
Az
embert, mint a borjat?!
Gyilkos?
Ezerszer gyilkosabb:
Te tudva
neveled fel
Tinóidat, hogy azután
Megölhesd őket, ember.
– Vádolsz, bitang? Az állad
is,
A mancsod is merő vér.
Kilestem, nem tagadhatod:
Szükség felett is öltél.
– De
tigrist nem. Tigrist soha.
Magad
viszont nemegyszer
Száz és
ezer és százezer
Embert
gyilkolsz meg, ember.
– Nézd, ez az én kezem: soha
Egy állatot sem ölt meg.
– Lehet. De
megfizetted-e
Hogy
helyetted megöljék?
Ugyan,
emberke, hagyjuk ezt.
Ölök, ha
úgy kívánom,
S ki
bűnös és ki bűntelen,
Mit
bánom én, barátom.
III.
AZ EMBER MONOLÓGJA
Bűnös vagyok és bűnben élek?
A tigris sem ismerte be.
Pedig gyötör a vádja, érzem.
Vajon ő is így van vele?
Vajon ő is belátja titkon,
Süt benne is a napfehér,
Cáfolhatatlan bizonyosság,
Hogy aki él, az bűnben él?
S ha tudja, hogyha mégis
érzi,
Csak nem meri bevallani,
Ha ő is bűnös, hogy lehetnek
Ily csöndesek az álmai?
Mért nem kísértik álom-őzek?
Miért nem szánja sorsukat?
Ugyan mi hiányzik belőle:
A bűn-e vagy a bűntudat?
A bűn? Alig hiszem. Tehát a
Megrendülés a sorsszerűn.
Hogy is van ez? Megeshetik,
hogy
Maga a bűntudat a bűn?
Hogy is van ez? Megeshetik,
hogy
A tigris tényleg bűntelen,
Míg én bűnös vagyok valóban?
Megeshetik a förtelem,
Hogy épp az emberség a bűn,
mert
Olyan tilalmakat hozott,
Miket ha megszegek –
megélek,
S ha nem szegek –
elpusztulok?
Boldog a tigris: nyugton
alhat.
Gyilkolni sem tilos neki.
Az ő törvényei az élet
Valódi, nagy törvényei.
Ablaktalan az ő világa,
Halál talán az ő kora,
Ha megy: az űrbe lép a lába.
Ha öl: az űrbe tép foga.
Nem lát jövőt és benne
létet,
Nem lát a létben új jövőt:
Nem rémíti saját halála,
S átnéz a másoké fölött;
Úgy él, akár a rét vetése,
Akár a láp növényei.
Éppoly ártatlan lét a léte,
Amily hitvány az emberi.
És mégis, ember, sírva nézek
A gyűrűző egekre föl,
És mégis hangosan kiáltok
A bűnök mélységeiből,
Mert én megéltem a világot,
Szenvedtem vallató tüzét,
S tudom: ha szent a
tigrisállat,
A tigrisember szörnyűség;
Gyötrődve, hangosan kiáltok
A bűnök bugyrai alól,
Kiáltok álmaim poklából
És poklaim álmaiból:
Vezess te, hogyha hív a
sorsunk,
S az ész már nem talál utat,
Vezess te minket, ember
voltunk
Áldása-átka:
bűntudat.
(1966)
