Rendhagyó irodalmi kitekintő

KÓS KÁROLY   és   HERCZEG FERNC

"ALAPVETÉS

"A NAT a magyar kulturális és pedagógiai örökség gyökereiből táplálkozik, annak hagyományaira épül. Meghatározza azokat a nevelési-oktatási alapelveket, amelyek a nemzeti köznevelésről szóló törvényben foglaltaknak megfelelően biztosítják az iskolai nevelés-oktatás tartalmi egységét, az iskolák közötti átjárhatóságot.

A NAT emellett meghatározza az elsajátítandó tanulási tartalmakat, valamint kötelező rendelkezéseket állapít meg az oktatásszervezés körében.

A NAT lefekteti a köznevelés elvi és tartalmi alapjait és kereteit, azaz meghatározza az alapműveltség kötelezően közvetítendő tartalmait az alap- és középfokú oktatási intézmények számára, beleértve a különleges bánásmódot igénylő tanulókat ellátó intézményeket is.

A NAT a köznevelés szemléleti alapjainak meghatározásával kiegészíti a gyermekek, tanulók családban megvalósuló nevelését, erősíti ezzel a hazához és a nemzet történelméhez való kötődést, a generációk közötti kapcsolatot, a közös kulturális gyökereket, az anyanyelv használatát. Így rögzíti azt a minden magyar emberben közös tudást, amely megalapozza a nemzeti identitást.

A NAT elsődleges felhasználója a nevelési-oktatási intézményben dolgozó pedagógus, valamint az intézményvezető. Ez a dokumentum az ő munkájukhoz ad iránymutatást, keretet.”

/Magyar Közlöny 17.sz. 290.old, 2020. jan. 31./

Miért e sajátos „bevezető”, és hogyan kerül egymás mellé Kós Károly és Herczeg Ferenc?

Nos, azért mert  a Pedagógus Műhelyünk szerkesztőségének szellemisége úgy kívánja, hogy jó toronyőrökként próbáljunk világítani nem csupán a Kollégáinknak, de az oktatás iránt érdeklődő olvasóinknak, de mint a rendhagyó „Alapvetés” idézése sem véletlen, főképp  a magyar- és történelemtanárok elhivatott munkájára szeretnénk felhívni a figyelmet, ha kell, segítséget is nyújtva jelen írásunkkal.

 A húsvét a feltámadás, a megújulás jelképe lassan kétezer éve a kereszt(y)én(y) gyökerű kultúrákban, így hazánkban is.

 A feltámadást, a megújulást jelzi a 2020. január végén megjelent  módosított Nemzeti Alaptanterv (NAT), amely szeptembertől  a bevált, régi, magyar gyökerű hagyományokra támaszkodó de új/megújult szemlélettel kívánja diákjaink gondolkodását, ismereteit irányítani. Erről az Alapvetés pontosan tájékoztat, mint ahogy arról is, hogy kik az illetékesek a tartalom és a szellemiség megvalósításáért.

Nem szólnánk mi itt és most az igazi és az álvitákról, a különböző megszólalásokról.

Mint közel negyven éven át hivatását gyakorló középiskolai tanárok, akik magyar nyelv és irodalom - történelem szakosként megtapasztaltunk nem egy tantervi reformot, mégis mindig azt tanítottuk, amit értékesnek tartottunk.

Most úgy látjuk, hogy az ódzkodás az új, az ismeretlen okán jelentkezik. A most katedrán lévő magyartanároknak nem adatott meg egyetemi tanulmányaik során, hogy halljanak Kós Károlyról, a transzilvanizmusról, a Kiáltó Szó erejéről. Herczeg Ferencnek még a 25 000-es példányszámú Új Idők lapját sem említették meg a Nyugattal szemben (800 példány). Gyermekkorukban nem nőttek fel Bojzás Küs Dani „csodálatos életén” Nyírő József könyvével a kezükben, és Wass Albertről is azt sulykolták nekik - ha egyáltalán megemlítették az Üzenet haza című vers elterjedése után -, hogy háborús bűnös volt.

Műhelyünk a jelen és következő számunkban ezeket a hiányosságokat szeretné pótolni - felvillantva ezeknek az alkotóknak a példaértékű életét, ízelítőt, kedvet csinálni a műveik olvasásához.

Kós Károly és Hercegh Ferenc „kortársak” voltak, de személyesen nem valószínű, hogy ismerték egymást. Herczeg 1863-ban született, Kós Károly 1883 decemberében látta meg a napvilágot. Munkásságuk a 20. század fordulóján  egyszerre vált meghatározóvá, de míg Herczeg Ferenc  a konzervatív  polgári irodalom alapjait  erősítette, az építészből lett író, Kós Károly a trianoni békediktátum értelmében megszülető „határainkon túli” magyar irodalom meghatározó egyénisége,” vezérlő csillaga” lett.

Lássuk, kik is voltak ők! Miért fontos az életük, a munkásságuk ismerete egyenes gerincű magyar testtartásunk méltó megőrzéséhez?

***

KÓS KÁROLY

(1883-1977)

Az erdélyi irodalom polihisztora, az építészből lett író, aki épített "kőből, fából házat, igéből várat...". Élete, munkássága hűség és szimbólum; a szolgálat szimbóluma megélt 94 esztendeje, elhivatott magyarsága.

Írt regényt és drámát, épített házat, iskolát és templomot. Szervezett könyvkiadót, és szerkesztett folyóiratot. A kő, a toll, a tus, a szó; minden engedelmeskedett akaratának. Ritka fényes tehetség volt, első építész-tervező munkája már egyetemista korában megjelent; 26 évesen tervezte a zebegényi templomot, 38 évesen a Kiáltó Szóval tette Erdély-szerte híressé nevét. Ő volt a két világháború közötti kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság lelkének ébrentartója, az irodalom szervezője, a méltósággal megélt élet szimbóluma.

1883. december 16-án született a temesvári Józsefváros egyik bérházában. Édesapja Kósch János; édesanyja Sivet Szidónia. A család szász eredetét jelzi az akkor még Kóschként írt vezetéknév. Édesapja áthelyezése miatt három év múlva Nagyszebenbe költöztek, majd Kolozsvár volt következő lakóhelyük. Az itteni református kollégiumban végzi középiskolai tanulmányait; itt szívta magába a nemzeti történelem és kultúra szeretetét. Az építőművészet, a képzőművészet vonzotta, de szülei akaratára a Budapesti József Műegyetem általános mérnöki karára iratkozott be. A második év befejezése után iratkozott át az építészeti szakra.

1907-ben befejezte egyetemi tanulmányait; 1908-ban önálló építészeti irodát nyitott. Jelentősebb munkái: a zebegényi templom, a budapesti állatkert, a budapesti Wekerle-telep stb.

Jövedelméből Sztánán telket vett, és megépítette a "Varjúvárat".

Megházasodott, elvette feleségül régi választottját, a türei református lelkész leányát, Balázs Idát.

 Az első világháború után - vállalva a kisebbségi sorsot - budapesti karrierjét odahagyva hazatér Sztánára. 1921. január 21-én jelenteti meg nagyhatású röpiratát, a Kiáltó Szót, melyben meghirdeti az  - immár kisebbségbe szakadt - erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Kevés példányban, csonkán, cenzúrázva, s 24 órán belül megvonták a bolti árusítás és a postai szállítás jogát is. Kevés helyre jutott el, de nagyon sokfelől támadták.

Az építész megszólalt; kiáltó szóval, hegyeket mozgató hittel. Izgatott, perelt azért, hogy az életet tovább hirdethesse. Az építészből lett író ebben a röpiratban fogalmazta meg először a transzilvanizmus eszméjét (tiszta irodalmiság, európaiság, erdélyiség):

"Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet. Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. [...] A mi igazságunk a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak! Az Élet nem vár, az Élet rohan. [...] Kiáltó szómmal ezt kiáltom!... Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára. [...] Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltószó csupán..."

A kiragadott részletek is bizonyítják, hogy mit tartott követendő célnak: a történelmi realitásra építő cselekvést.

A túlélés, a magyarként való megmaradást kívánta szolgálni az Erdélyi Szépmíves Céh megalapításával éppen úgy, mint ahogy később az Erdélyi Helikon folyóirat életrehívásával is. Célja: közösség és írónevelés; a magyarság megtartása az irodalom által.

 Ebből a felismerésből születtek a regényei is, a két világháború közötti történelmi regény újabb, "erdélyi folyamát" megrajzolva. Felismerte, hogy jelenünket, de jövőnket is, a történelmünkkel, a történelmünk megismertetésével alakíthatjuk. Erdélyt, a szülőföldet, annak történelmét írta meg csodálatos nyelvezetű regényeiben, az 1925-ös Varjúnemzetségben, hét évvel később a Budai Nagy Antal históriájában, majd 1934-ben az Országépítőben.

Az 1925-ben keletkezett Varjúnemzetség az író legkedvesebb könyve. "Nem regény, nem is történelem..."  - vallotta maga az író. Voltaképp a szülőföld, az otthonteremtés könyve, hiszen a kalotaszegi világ elevenedik meg, s a XVII. századi Erdély történelmének hangulatát érezhetjük meg csodálatos, senkihez sem hasonlítható nyelvi megformálásában.

 A történeti háttér egy emberöltőt dolgoz fel. Mikor a cselekmény elkezdődik, még él Bethlen Gábor (a nagyságos fejedelem), a regény befejezésekor II. Rákóczi György hal meg. 1629 és 1660 a háttér, az erdélyi fejedelemség megszilárdulásának és hanyatlásának az ideje. A „beszédes nevű” főszereplők pedig a „bolond Varjúk”. Varjú János és Varjú Gáspár, akik másképp élnek, mint a többiek, ők a Kós Károly-i életet példázzák. Kalotaszeg és környéke „Bolond Varjúknak” mondja őket – a Pojánán élőket -, mert „az emberek nem tűrik maguk között, aki egy fejjel nagyobb náluk.”

Varjú János Bethlen Gábor szolgálatába állott, és a fiát is – Gáspárt – a Bethlen Gábor-i szellemben nevelte. Varjú Gáspár „ellenlábasa” Maksai László hadnagy, egy földjétől elszakadt székely, aki kardjával szolgálja a fejedelmet, bármelyiket… Beházasodik, hogy rangban, vagyonban emelkedjék. Tudja, hogy Basa Anna a különc Varjú Gáspárt szereti, mégis feleségül veszi. Basa Anna, Kós Károly-i gyenge virágszál, árnyaltan megrajzolt nőalak, aki azért lesz boldogtalan, mert nem akar háborúságot; ingadozásával teszi szerencsétlenné a maga sorsát (Maksaiét és Varjú Gáspárét is). Felvillanó, de meghatározó szereplő Vitéz Ilona, a kaposi molnár leánya, aki Varjú Gáspár felesége lesz.(Féltőn- szerető tekintetét, asszonyi helytállását, egyenes gerincét, kitartását Balázs Idában, a feleségében látta meg).

A Varjúnemzetség nemcsak családi krónika, hanem a természet világába szervesen beilleszkedő hegyi ember életvitelének dicsérete is. Legköltőibb részei azok, amelyekben Kós Károly a havast írja le; a tavaszt vagy éppen az őszt idézi meg Kolosmonostoron. Stílusa zengően archaikus („Az Úristen nehéz keze Erdély fölé ereszkedőben”; „Szelíden öregedő, szomorúan mosolygó őszi napon, de amikor éjszakára hóharmat hull a határra”).

Olvassuk szeretettel ezt a könyvet, hisz a Szerző legkedvesebb regénye!

Kós Károly negyvenhét éves volt, amikor a Varjúnemzetséget megírta, negyvenkilenc, amikor a Budai nagy Antal históriáját (1932). Ez a műve az 1437-es bábolnai parasztlázadást eleveníti fel. A főhős sorsa, küldetése izgatta, ezért aztán 1936-ban drámában is megörökítette.

Legjelentősebb műve Az Országépítő (1934).

Ebben a művében István királyt finom alkatú embernek ábrázolja, aki a küzdelmes időkben lelkében megizmosodik, sőt meg is keseredik. Ez a változás szükségszerű azonban ahhoz, hogy országa határait az ausztriai szélektől Erdőelve (Erdély) külső végvonaláig kiterjeszthesse. István sorsában ott rejtőzik a magyarság sorsa; vállalnia kell a meg nem értést, a magánosságot, az embertelenség vádját népe érdekében, mert erre rendeltette a sorsa

A második világháborút követő években hosszú ideig félretette a szépírói munkát. Épített és szervezett. Nevéhez fűződik a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum felépítése, és az erdélyi templomok százainak felújítása. A kolozsvári főiskolán tanította az ifjú építészeket. Tevékeny életet élt. Temetésén, 1977. augusztus 23-án, a kolozsvári Házsongárdi temetőben összegyűlt Erdély egész magyarsága.

Sírja mindmáig zarándokhely.

 Arcát, alakját Kányádi Sándor foglalta szépen zengő sorokba:

Hajlékot Istennek, hajlékot embernek kőből, fából házat,

 raktál a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat.

 Áldjon érte Isten, áldjon érte Ember; Isten s ember dolga.

Falak omolhatnak, kövek is váshatnak,

 magaslik, nem porlad a megtartó példa.

 Barázdált orcádról az idő aláfoly,

 mint az olvadó hó a vén Maguráról.

 /Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá/

***

HERCZEG FERENC

(1863-1954)

“A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása kővé vagy festékréteggé dermedt. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti.”  A fenti sorok Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényéből valók.

Nos, lássuk az ő alakját is !

A magyar konzervatív polgári irodalom megteremtője, akit háromszor is irodalmi Nobel-díjra jelölt az Akadémia.

Aligha volt még egy idegen anyanyelvű ember, aki olyan jól megtanult volna magyarul, mint Herczeg Ferenc, aki mestere lett az elegánsan hűvös magyar elbeszélő stílusnak. A hajdani Dél-Magyarország területén fekvő, de németlakta Versec városának polgármestere, Franz Joseph Herzog volt az apja. Ezek a módos német polgárok igyekeztek érdekeiket összekapcsolni a magyar dzsentriréteggel, és 1867 után elkezdtek asszimilálódni a magyar nemzethez, s úgy akartak magyar polgárok lenni, hogy ne ütközzenek össze a még mindig hatalmas magyar nemességgel. Herzog úr, a polgármester ugyan nem tud magyarul, de fiát az Osztrák-Magyar Monarchia magyar urai közé akarja felnevelni, ezért küldi Szegedre iskolába. Az eddig csak németül beszélő fiú itt találkozik a magyar nyelvvel. Szívósan tanulja, és úgy megtanulja, hogy néhány év múlva már jártas a nemzet múltjában és jelenében.

Minthogy úriembernek készül, tehát jogász lesz, majd az egyetem után néhány évig joggyakornok. Ez időben találkozik össze és barátkozik össze a különböző dzsentrifigurákkal, közöttük számos katonatiszttel. Okos polgárfiú lévén, ezeknél sokkal többet tud a világról, világnézete ezeknél előbbre tart. Lelke szerint amolyan igazi múlt századbeli liberális (nem tévesztendő össze a 21. századi liberálissal!). Egyszerre gúnyosan is szemléli az úri világot, de vágyódik is a körébe. Ez jellemző volt az egész magyar polgári világra. Ez a gúnyos irónia, amely közben tisztelettel vegyül el, pontosan megfelelt az olvasóközönség jelentős részének. És ha ezt az életérzést valaki jó stílussal, leleményes meseszövéssel tudta kifejezni, az hamar lehetett népszerű a századforduló Magyarországán. Franz Herzog tehát, amint Herczeg Ferenc néven belépett az irodalomba, és szinte azonnal népszerűvé vált.

Sikerét előkészítette, hogy botránnyal kezdődött. A kor szokásának megfelelően párbajozott, ezért néhány hónapra államfogházba zárták (a párbajvétséget természetesen büntették, de úriembertől elvárták, hogy olykor elkövesse). Itt, a zárkában írta első regényét, beküldte egy pályázatra, és első díjat nyert. Mikszáth Kálmán, a legtekintélyesebb bíráló is neki ítéli a díjat. Ez a Fenn és lenn című regény gazdagokról és szegényekről szólt, a munka megbecsüléséről, a léhűtők elmarasztalásáról, a karrierista bukásáról. Cselekménye naivnak látszik, de ma is el kell ismerni, hogy jól  megírt mű.

Ettől kezdve ünnepelt író. Kezdetben úgy tetszik, hogy inkább a dzsentrivilág kritikusa, mintsem védője. De egyre inkább kiderül, hogy a dzsentri érdekében kritizál, mert látja, hogy vesztébe rohan. Mikszáthoz hasonló az írói véleménye.

Hamarosan mint színpadi szerző is méltán népszerű lesz. Kitűnően ismeri a színpadi fogásokat, a francia színjátékok eleganciájával mozgatja a cselekményt. Első nagy sikere A dolovai nábob leánya  színműve.

Csiky Gergely után  a 20. század első felének Herczeg Ferenc lesz a magyar színpadok koronázatlan királya. Később Molnár Ferenccel kell megosztania ezt a dicsőséget . Az egyértelmű nyertes a pesti színházi közönség. Vetélkednek és tanulnak egymástól. Herczeg inkább a dzsentri és a budai polgár írója, Molnár a pesti polgáré és a kispolgáré, de azért a dzsentri is ott van a Molnár-premiereken, és a kispolgár is a Herczeg-premiereken. Herczeg A kék róka című, nagyon is polgári szórakoztató játékán jól érződik, hogy Molnárt utánozza (igen sikeresen). De a legjobb drámai művei a történelmi színjátékok: a hajdani birodalom bukását idéző Bizánc vagy a kuruc hangulatokat színpadra állító Ocskay brigadéros.

Herczeg akkor a legjobb író, amikor novellát ír, vagy kifejezetten szerelmes tárgyú regényeket komponál. Saját életének zavarai és sikerei, egy rosszul sikerült és felbomló házasság, változatos szerelmi kalandok adtak élményeket a szerelem arculatainak ismeretéhez, de jó megfigyelő is volt, lélektani tudása pedig fölényesen biztonságos. Hidegen, kívülről ábrázol, de nagyon árnyaltan. Úgy mutat be tragédiákat és komédiákat, mint amelyeknek ő csak külső megfigyelője.

Igazi  írói, lapszervezői munkásságának a csúcsa a két világháború közti korra, a Horthy-korszakra, arra a bizonyos bethleni konszolidáció idejére- amikor Klebelsberg Kunó a kultuszminiszter-, esik, Előtte a „proletárforradalmat” megvetetette, kellő intelligenciával nézte le azokat, akik részt vettek benne.

Történelmi témájú regényei közül magasan kiemelkedik Az élet kapuja című regénye, amelyet az Akadémia ajánlásával háromszor jelöltek Nobel-díjra. Ez a regény nem véletlenül aratott sikert Európában is - több nyelvre lefordították -, már Herczeg életében is tananyag volt mint stílusbravúr. A történet ideje és színtere a magyar és az európai 16. század eleji történelmet idézi. II. Gyula és X. Leó pápasága idején játszódik Rómában, ahol Bakócz Tamás esztergomi érsek próbálja teljesíteni küldetését a magyarságnak a töröktől való megmentéséért. Ezért akarja megszerezni a pápai trónt, s vele a hatalmat. Kísérlete gyászos kudarcba fullad, s a magára hagyott magyarság látomásával zárul a roppant olvasmányos, kitűnő tollal megírt regény.

A szépirodalmi munkássága mellett 1894-től 1944-ig megszakítás nélkül szerkesztette a 20. század legismertebb/legolvasottabb irodalmi/művészeti folyóiratát, az Új Időket.

A szépirodalmi képes hetilap első száma 1894. december 18-án jelent meg. Szerkesztésével Herczeg Ferencet bízta meg a lap alapítója, a Singer és Wolfner kiadó. Herczeg Ferenc pedig állandó fő munkatársának nyerte meg Mikszáth Kálmánt és Bródy Sándort is, valamint a lap állandó belső munkatársa lett Sebők Zsigmond, Tábori Róbert, Beöthy László, Bársony István és Pósa Lajos is. Herczeg Ferenc a szerkesztői feladatokat egészen 1944-ig látta el, és  ez újság, ami hetente jelent meg,  a művelt polgári családok állandó olvasmánya lett ötven esztendőn át. A két világháború között a legnagyobb szépirodalmi  lappá vált.

Szellemiségében népi-nemzeti, konzervatív beállítottságú volt, amely a városi és a vidéki értelmiségiek és magukat polgárnak tartók (ebbe beletartozik a ma Magyarországon már semmit nem jelentő „parasztpolgár” fogalma is - Ausztriában, Bajorországban ez ma sem ismeretlen -, tehát tanítók, jegyzők, orvosok, papok, művelt iparosok, gazdák érdeklődésének megfelelő cikkeket, társasági híreket, divatfotókat és irodalmi alkotásokat közölt, de volt családi- és gyermekrovata is. A nagy példányszámú lap bevételeiből olvasóinak, előfizetőinek egy huszonnégy kötetes lexikon ajándékozására is futotta. Mi ez, ha nem  a kultúra terjesztése, a közönség irodalmi nevelése?

Minden író helyet kaphatott itt, csak a tehetség számított, ennek megfelelően megjelentek benne a lap szerkesztőjének Herczeg Ferencnek írásain kívül Tömörkény István, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Radnóti Miklós, Kassák Lajos, majd Szabó Lőrinc, Harsányi Zsolt, Csathó Kálmán, Zsigray Julianna, Benedek Marcell, Márai Sándor, Fekete István írásai is.

A lapban indulásakor folytatásokban jelentek meg Gárdonyi Géza és Jókai Mór regényei. Itt jelent meg először folytatásokban Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regénye is.

Nyugodt lelkiismerettel és a legfinnyásabb irodalmi ízléssel kijelenthetjük, hogy egy korszak irodalmi, művészeti olvasónevelését vállalta  fel ez a lap, annak főszerkesztője, Herczeg Ferenc. Ha egy sort le nem írt volna, akkor is kimagaslóan jelentős , elhivatott munkát végzett a magyar kultúra terjesztésében fél évszázadon át.De Herczeg Ferenc írónak tartotta magát, és a kortársai a Nobel-díjra jelölt „írófejedelmet”   tisztelték munkásságában.

Az utókor megítélése szerint a főbűne, hogy ideig rokonszenvezett az olasz fasizmussal, és ezt nem rejtette véka alá.

 Ám a német nácizmussal mindig szemben állt, Radnóti Miklóst szerette volna megóvni a munkaszolgálattól ( bár világnézetileg messze álltak egymástól), de az értéket látta és elismerte benne. Horthyt és környezetét igyekezett a háborúból való kimaradásra, majd kilépésre bírni. Publicisztikájának vezérgondolata a nemzeti széthúzás, a “turáni átok” elleni harc volt, – e kifejezés is tőle származik.

1944-től meglehetősen visszavonultan élt. 1945 után pedig a „tiltólistára” kerültek az írásai de még a neve is.

Belekezdett önéletrajzi köteteinek írásába. Ezek az emlékezések és vallomások (Emberek, urak és nagyurak, A várhegy, A gótikus ház) ismét a legjobb erejében mutatják. Kitűnő dokumentumok egy korszakról, és érdekes megfigyelések egy értékes emberi lélek fejlődéséről, egy emberről, aki nagyobb lehetett volna, mint amilyen végül is lett. Kár, hogy önéletrajzát végül is nem tudta befejezni. Pedig hosszú életet élt.

A szovjet csapatok bevonulásakor már nyolcvankét éves volt. Saját bevallása szerint most már semmit sem ért a világból. De még kilenc évet élt teljes visszavonultságban vagyonából kiforgatva. (Családi házát/villáját elvették, egyetlen szobát kapott meg utólag, jellemzően akkor, amikor egy szovjet íróküldöttség akarta megismerni a magyar írófejedelmet).

Kilencvenegy éves volt, amikor 1954-ben meghalt.

A Farkasréti temetőben alussza örök álmát.

***

Két író, két különböző életsors, különböző terek és idők, de mégis hasonló írói törekvések határozták meg mindkettejük munkásságát. Pontosan az a szemlélet, amelyet az „Alapvetés” fogalmaz meg: minden tettükkel, sorukkal erősítették a hazához és a nemzet történelméhez való kötődést, a generációk közötti kapcsolatot, a közös kulturális gyökereket, az anyanyelv használatának fontosságát.

Történelmi regényeikkel, amelyeknek szereplői azok a hőseink, akikre példaként nézhetünk fel, olvasmányosan  vésték bele azt a minden magyar emberben közös tudást, amely megalapozza a nemzeti identitásunkat, magyarságunkat.

Ezért illő és elvárható, hogy a 21. század magyar fiataljai is megismerjék Kós Károlyt, Herczeg Ferencet, Nyírő Józsefet, Wass Albertet, Gyóni Gézát és mindazokat, akiket eddig kihagyott az irodalmi „átlagemlékezet”.

Digitális világunkban is a magyartanárok felelőssége, hogy  a diákok olvasását mely irányba terelik. Az eddig ismeretlennek tűnő szerzők legfontosabb művei elektronikus formában is elérhetők, olvashatók Lehet, hogy először nehéznek bizonyul a celebvilág hőseinek nem túl bőséges nyelvi szótára után  az irodalmi nyelvet ízlelni, de szabad legyen az ország egyik legismertebb magyartanárát, Takaró Mihályt idéznünk zárógondolatként:  

 „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát. Személyiségfejlesztésről, érzelmi fejlesztésről van szó, nem csak ismeretátadásról.”

  Rajtunk, magyartanárokon múlik, mit olvasnak a tanítványaink!

/Czine Mihály Pedagógus Műhely magyartanárai/