"... ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz;..."

FELTÁMADÁS

Mennyi titok, titkos sejtelem van ebben a szóban. Bizakodás, sok évezreden át viaskodó emberi erőfeszítés, sóvárgás, reménység, vágy fejeződik ki benne.

Mióta ember az ember, tudatában van, hogy emberi életünknek két hatalmas nyomorúsága van: a bűn és a halál. Minden más nyomorúságát az életnek le lehet győzni a tudomány, a hatalom, a jóakarat, tehát az emberi erő segítségével. De a bűn és a halál olyan végzetünk, amely fölött nincs és nem is lesz soha hatalma az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva neki, rabjai vagyunk, akármilyen módon kezdünk küzdeni vele szemben, mindig alulmaradunk. A bűn bűn marad akkor is, ha kétségbeesett tehetetlenségünkben erényt csinálunk belőle, és a halál halál marad akkor is, ha tőle való félelmünkben tagadni próbáljuk a valóságát.

Sőt, a Biblia még tovább megy, és azt mondja: nem is két különböző dolog ez, hanem egy. A bűn és a halál összetartoznak, elválaszthatatlanok egymástól. A bűn az a halálos méreg, ami kitermeli a halált. Mert a bűn nem más, mint éppen az Istentől való elszakadás, az örök életnek a negligálása, hiánya, azaz: halál!

Ez a mi életünk. Ilyen az emberi élet!

Fogódzóként azonban ott van az a bizonyos „timsel”,  a lehetőség, ahogy olvashatjuk Mózes I. Könyvében:

"... ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz;

 ha pedig nem jól cselekszel,

 a bűn az ajtó előtt leselkedik,

 és reád van vágyódása;

 de te uralkodhatsz rajta."

(Mózes I. könyve 4. rész 7. vsz.)

 Az ember minden időben és a kultúra minden fokán megérezte ezt a Tanítást - ismerve vagy csak ösztönösen -, hogy  a bűn és a halál nem lehet az élet eredeti rendeltetése, ez nem lehet az igazi élet. Az ember eredendően nem a bűn és a halál zsarnokságába teremtetett. Ezt soha nem tudta elfogadni, ebbe nem tudott belenyugodni, mert értelmes, érző ember felfogásában így az életnek sem célja, sem értelme nem lenne. Ebből a rettentő kilátástalan helyzetből kell, hogy legyen kiút, szabadulás.

Ezért van minden pogány vallásban, vallási mítoszban valamiféle utalás a feltámadásra, a halál hatalmának a megtörésére. Az örök ember sóvárgását fejezik ki ezek az utalások az isteni megváltás után, a feltámadás után, az után a valami után, aminek egyszer el kell jönnie.

És ez az általános, ez az örök emberi vágyakozás teljesedett be húsvétkor - a kereszt(y)én(y) vallás tanaiban – a Názáreti Jézus feltámadásában. Ő az, akiben a teljes megváltás: vagyis a bűn és halál legyőzése megtörtént. Ő a feltámadás és az élet. Neki megadatott a lehetőség/a „timsel”, azaz a bűn feletti uralkodás. Kiválasztottként jól élt ezzel a lehetőséggel, ezért kapta meg a méltó folytatást, a feltámadást.

Nem mindnyájan tudjuk, de ez az egyetlen fogódzó számunkra, hogy velünk is ez történik, ha jól döntünk életünk nagyobb és apróbb megpróbáltatásai, kihívásai során.

Ha az életet kellő céllal és hittel éljük meg, akkor fogódzó lesz az a bizonyos „timsel”, az ember lehetőségéről, azaz „…. de te uralkodhatsz rajta!”  Az eredendő bűnön nem változtathatunk, de  a kicsit is hívő ember, aki elfogadja a Fennvaló hatalmát, az bízik abban, hogy ha kevesebb  bűnt követ el, akkor kegyesebb lesz a halála, kevesebb lesz a bűnhődése, és lesz méltó folytatása a megélt életének. A hittel élő ember hinni akarja, hogy az egész élet sokkal több, mint a bűneink sorozata, amit lezár a halál. A Teremtő ezt nem akarhatta így, hisz a saját képmására teremtett bennünket, és ezzel megadta a lehetőséget, azt a bizonyos „timselt”, hogy uralkodjunk a bűneink/bűnös vágyaink felett.

És azzal a hittel, hogy cselekedeteink számon tartatnak és jóvá iratnak - ezért van a lelkiismeretünk -, az értelmes és hívő ember igyekszik ennek a fentről jövő követelménynek megfelelni - erősen bízva a méltó folytatásban.

Mert élni nem azt jelenti, hogy habzsolom az élvezeteket, amiket egy rövid földi tartózkodás nyújthat, megkaparintok magamnak mindent, ami a kényelmemet, hiúságomat, nagyravágyásomat kielégítheti, és közben rettegek a megöregedéstől, ami lassan lehervaszt mindent, aminek örülni lehet. Ez nem élet. Az igazi élet az, amit Istennel és Emberrel megbékülve élünk, amit Isten dicsőségére és az emberek javára élünk, amit a bűn és halál rabságából megszabadítottan élhetünk annak a bizonyos „lehetőségnek” a mindennapi tudatában. Amiben nem félünk az öregségtől, mert nem az elmúlást, hanem a beteljesedés örömét tudjuk látni benne, amelyben a múlandó egyre jobban letöröltetik, és az örök élet egyre jobban előtűnik számunkra.

Mondjuk ki tehát: az az igazi élet, amit a Krisztusban való hit által élünk és élhetünk meg. Az ilyen életnek a meghalás sem vet véget. A meghalás csak a halandóságnak, a tökéletlen állapotnak a vége, nem az életnek. Maga az élet - a föltámadott élet - megy tovább. Higgyük, hogy gazdagabban, teljesebben, nagyobb lehetőségekkel! Igen: aki hisz őbenne, „soha meg nem hal, de örökké él.”

Higgyük, hogy mi igazi életet élünk, és a feltámadás örömhírével gazdagodva valljuk meg ennek az immár vállalt életnek a méltóságát azzal, hogy a feltámadott Krisztus útmutatásait követjük, és a lehetőségeinkkel jól élve éljük életünket – példát mutatva embertársainknak!

Így legyen!

A feltámadás örömhírével kívánunk minden Kedves Olvasónknak áldott húsvéti ünnepeket!

 /A szerkesztők/