Csiha Kálmán

NAGYPÉNTEK

Szívem fájó és néma volt,

Mint súlyos gránit sziklabolt,

Feküdtek benne mind a holtak;

Reményeim és vágyaim,

Kigúnyolt élet-álmaim,

S szeretteim, kik egykor voltak.

Úgy tudtam, akkor: nincs remény,

S csak vittem némán egyre én

Halottaim e sziklaboltban.

Azt hittem, minden elveszett,

Nem nyújtott senki sem kezet,

Árva, koldus és néma voltam.

De akkor jött: Ő, a Szent Király,

S nagypéntek véres lánginál

Királyból lett koldus-szegény.

Vért izzadott, hogy én ne féljek,

Elhagyatott, hogy én reméljek,

S kereszten halt, hogy éljek én.

Kihűlt testét a néma csendben

A keresztfáról már levettem.

Mint József tette egykoron.

Érintetlen, hűs szikla boltom

És makulátlan tiszta gyolcsom

Ó, nincsen nékem, jól tudom.

De áldok minden mély sebet,

S testét, a megtört, véreset

Magamba zártam mélyen el.

S azóta én Övé vagyok,

Szívemben hét seb ég, ragyog,

S felettem húsvét énekel.