Székely János

VÍZIRÓZSÁK

Ki tudhatta, ki sejthette rajtam kívül, hol a holtág?

Füvek fedték, fák fedezték, szederindák körbefolyták.

Barna bojtú sás övezte, dzsungelt nőtt köré a nád,

Kúszó komló vonta rája aranyszínű sátorát.

Füvek fedték, fák fedezték, folyondárok féltve óvták:

Ki tudhatta, ki sejthette rajtam kívül, hol a holtág?

Bent, a lompos, zöld homályban, hová fény csak szűrve tévedt,

Csodálatos, titokzatos élet sarjadt és tenyészett.

Sűrű volt és sima volt és tiszta volt a víz, mikor

Felfedeztem, mint a vér, a szűrt olaj s a tiszta bor.

Sűrű volt és sima volt és mégis tiszta volt a holtág,

Látva láttam három ölnyi mélységét és minden odvat,

Látva láttam, mint szuszognak lent a fodrozó növények,

Nyüzsgenek a kishalak s a csiborok s a többi férgek,

S birtokomba vettem ott a pompás víz alatti kertet,

Melyet tán a földig józan víz is játékul teremtett.

S fent, a víz színén, a sűrű, kék hínár közt lágyan ingó

Nagy, kerek lapuk s fölöttük kilenc vízirózsa-bimbó!

Úgy emelték szép fejük, mint kilenc meztelen leány.

Úgy meredlek víz fölé, mint kilenc fehér buzogány.

Kilenc fehér vízirózsa ringott kék-arany keretben.

Kilenc fehér vízibimbót láttam – és belészerettem.

Sziporkázó mélység fölött úsztak ott a zsenge bimbók.

Vízirózsák, vízirózsák, milyen lesz az, ha kinyíltok?

Akkor lesztek ti valóban rejtelmesek és fehérek!

Vízirózsák, vízirózsák, akkor én is visszatérek.

– Itt vagyok hát. Éjjel is lett közben, sűrű, mint a tinta.

Földre rántott volt a komló, gúzsba vert a szederinda,

Eltévedtem volt a zsongó nád között, és sárba rogytam,

S beszopott a sár, hogy szinte én magam is bugyborogtam,

S mégis-mégis visszatértem valahára – itt vagyok hát,

Mutassátok szirmotokat, táncoljatok, vízirózsák!

Ragyogjatok, táncoljatok! Jaj, de merre vagytok, merre?

Biztosan és mélyen tudtam én már régen, hogy semerre,

Biztosan és régen tudtam én, hogy mire visszatérek,

Nyomom mentén rátok lelnek kilenc szépfogú legények,

S mégsem tudtam megmaradni s nyugton várni, míg kinyíltok,

Titkos, mély parancs elűzött, messze űzött, vízibimbók,

Mély parancs, mely tán avégett zeng felém csupán az éjben,

Hogy valamit vágyva láttam, én azt soha le ne tépjem,

Nézzem inkább álmodozva, mint dereng a tócsa tükrén,

Mint vetít sötét vizére ezüst csíkokat a holdfény,

S mosolyogva tapasztaljam, mit is ér az, hogy is érez,

Ha ki meglát minden szépet, s boldog, hogyha másoké lesz.